Üdv, mindenkinek! Folytassuk akkor tehát onnét, ahol a múltkor abbahagytuk. Utólag is elnézést kérek tőletek amiért nem időben érkezett a megkezdett lista folytatása, de rengeteg tennivalóm akadt. Eme II. részt már egy kicsit rövidebbre szabtam, ugyanis az elsőt visszaolvasván rájöttem, hogy talán kicsit többet írtam ott a kelleténél. Semmiképp sem szeretném ugyanis, ha unnátok az ilyen összeállításokat. Épp ezért eme mostanit igyekeztem megfelelő hosszúságúra szabni. Bízom benne, hogy elégedettek lesztek vele. Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjön a lista II. része. Újfent jó szórakozást kívánok hozzá!

5. Silent Hill II (2001)

Imádom a horror műfaját. Ezt jól tudják azok akik kicsit is ismernek, avagy nyomon követik a filmajánlókat a blogon. A gyerekkorom már horror filmek jegyében telt, tinikoromra pedig szörnyen nagy rajongójuk lettem. Faltam őket. Aztán felnőttem, a horror műfaja pedig veszített varázsából számomra. Még most is nyomon követem az efféle filmek megjelenését és a jobbakról természetesen írok is itt de már nem hoznak annyira lázba mint mondjuk 10 éve. Ennek ellenére a horror-videojátékokat is nagyon kedveltem mindig is. A nagy Resident Evil vs. Silent Hill versenyben nekem mindig is utóbbi jött be jobban. Remekül elvoltam ugyan az Umbrella Corporation által zombikká avanzsálódott népség kiirtásával is Raccoon City szebb napokat is látott városában (meg a többi helyszínen) de mindig is a Silent Hill gyakorolt rám nagyobb hatást. Köszönhető volt ez például a remek történetének és magának Silent Hill városának, amely epizódról-epizódra gyarapodott valamiféle sötét titokkal. Eleinte még csak egy rejtélyes kisváros volt (amolyan Twin Peaks -jelleggel) aztán a Konami fokozatosan megtöltötte okkult szertatásokkal, őrült szektákkal, bizarr gyilkosságokkal, furcsa eltűnésekkel és még megannyi más titokzatos dologgal. Minderre a 2006-ban kijött Silent Hill – A halott város című mozifilm csak rátett egy lapáttal. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb videojátékos adaptációról van szó (amit a 2012-es 2. rész már megközelíteni sem tudott…). Szóval Silent Hill mitológiája és történelme szépen felépült. Ám ami igazán beindította ezt a folyamatot, az nem az 1999-es 1. rész volt, hanem a 2001-ben kijött Silent Hill II, minden idők egyik legjobb horror-videojátéka.

Főszereplőnk – James Sunderland – egy napon levelet kap rég nem látott feleségétől. Az öröm helyett azonban a kétkedés vesz erőt rajta, hiszen felesége (Mary) már 3 éve meghalt. Ennek ellenére a levél egyértelműen az ő kézírása, benne pedig kéri James-t hogy jöjjön Silent Hill-be ahol majd találkozhatnak a ''különleges helyükön''. James útra is kel, egyenesen a köddel jócskán borított Silent Hill városába. Itt kapjuk meg az irányítást. Eleinte elég sokat kell mászkálnunk, felfedeznünk ezt-azt (mondjuk a temetőt) de aztán beérünk a városba. Egy vérnyomot követve aztán csakhamar szembe találhatjuk magunkat az első ellenféllel. Groteszk lény amelynek legyőzése ugyan nem túl nagy kunszt de utána már a nyílt utcán is belefuthatunk néhány társába. Szerencsére már az elején magunkhoz vehetünk egy kis rádiót amely statikus zörejeivel jó előre jelzi ha rémség van a közelben. A ''szégyen a futás de hasznos'' -teória ebben a játékban hatványozottan fennáll. Sokszor sokkal hasznosabb inkább meglépni a ránk vadászó szörnyek elől, mintsem harcba bocsátkozni velük. Ennek egyik oka az, hogy a játék még könnyű-fokozaton is képes helyenként eléggé megizzasztani az embert, a másik pedig az, hogy az irányítás…nos, nem lett épp a legjobb. Kifejezetten körülményesre sikeredett ugyanis. Szerencsére a Silent Hill II nem csak abból áll, hogy a ködös nyílt utcákat járjuk és kulcsokat meg színes biztonsági-kártyákat gyűjtögetünk (álá Resident Evil). Gyakran megfordulunk majd épületekben is. Ezek belső kialakítása meglepően részletesre sikeredett. Nekem az egyik kedvencem a hotel volt. Lepusztult, dohos és málladozó falakkal dúsan borított összképe bőven felvehette volna a versenyt bármelyik budapesti, ''nem túl jó környéken lévő'' gangos társasházéval. Ehhez jön még hozzá, hogy van amikor nagyrészt vaksötétben kell mászkálnunk mert sehol egy világító alkalmatosság a közelben a falon. Nos, ilyenkor jön jól zseblámpánk amelynek fénye igencsak realisztikusan világítja be környezetünket. Épp csak annyit enged láttatni, amennyit a valóságban is látnánk. Tökéletes horror-körülmények között kalandozhatunk tehát. Fura, de a Silent Hill II szintjét azóta egyetlen SH-játék sem tudta még csak megkarcolni sem. A Silent Hill III lett volna egyedül méltó erre, a The Room, a Homecoming de még a nekem eredetiben meglévő Downpour sem tudtak olyan magasságokba emelkedni mint James Sunderland kalandja Silent Hill lepukkant városában. A horror-videojátékok történelmében mind a mai napig előkelő helyet foglal el ez a rémálomszerű utazás, és higgyétek el nekem, hogy bátran bepróbálhatjátok még így 2014-ben is, mert az élmény ugyanaz. Csak aztán tudjatok nyugodtan aludni éjjel…

4. Tomb Raider (2013)

Mindig is odavoltam a Tomb Raider -játékokért. Már annak idején, PSX-en is kitoltam annyi részt amennyit csak tudtam (vicces, hogy a legrosszabbnak kikiáltott Chronicles is mennyire képes volt lekötni gyerekkoromban…). Nagyon bejött az első reboot is, a 2005-ös Legend. A kiadóváltás megtette hatását és a Crystal Dinamics új erőt lehelt a szériába. A megújult Lara Croft sem volt már szexszimbólum, sokkal inkább egy igazi kalandvágyú hősnő, akit végre nem irreálisan nagy mellekkel áldott meg az ég. Hatalmas nosztalgiabomba volt számomra a 2006-os Anniversary. A Tomb Raider 10. évfordulójára készített, a széria gyökereiig alázattal lenyúló epizód rendre megmosolyogtatott egy-egy kellemes emlék visszaidézése, vagy az 1996-os első részre való kikacsintása alkalmával. Ezt követte a 2008-as Underworld amely nekem dettó nagyon tetszett. Ebben a részben már búvárkodhattunk is, és végre tovább folytatták a Legend-ben megkezdett történeti szálat, belevonva a keleti és az északi mitológiákat is. Nem értettem a fanyalgókat. Oké, hogy sok újdonságot nem tartalmazott az Underworld de a megszokott szintet magabiztosan hozta. Aztán az Uncharted-széria szép lassan átvette a hatalmat. Én is inkább Nathan Drake kalandjai felé fordultam, ám idővel felröppentek a hírek az új Tomb Raider játékról. Természetesen előrendeltem annak rendje s módja szerint (kaptam is hozzá mindenféle jóságot), mikor pedig birtokomba került, beleöltem rengeteg órát. Egész szépen kimaxoltam, de akit hosszabban érdekel az ITT olvashat róla.

A 2013-as reboot nekem azért tetszett annyira nagyon mert végre háttértörténetet kreált Lara Croft, a videojátékos ikon mögé. Ezzel már a Legend is próbálkozott (emlékezzetek csak a múltbéli szakaszokra) de egy egész játékot erre felépíteni már roppant időszerű volt. A Crystal Dinamics pedig nem aprózta el. A széria alapjai megmaradtak, minden más azonban jócskán megváltozott. Abszolút modern és mai lett az új Tomb Raider. Openworld játéktér, gyorsutazás, skillek, karakterfejlődés, komplex és véres sztori, morális döntések, QTE-szekvenciák, ezernyi gyűjtögethető cucc…és ezek csak kiragadott aspektusok a többi sok közül. Lara végre végleg maga mögött hagyta a szexszimbólum státuszt. Törékeny, sokszor kétségbeesett és rettegő fiatal lány vált belőle akit igenis megviselnek az átélt borzalmak és csak szépen lassan válik igazi túlélővé. Ez zseniális húzás volt a készítőktől mert így végre sokkal életszagúbb lett az egész cucc. Mi magunk is óvjuk és féltjük Larát, együtt küzdünk vele még a legkilátástalanabb szituációkban is. Nem mellesleg a történet is sokkal de sokkal durvább lett mint az eddigi összes Tomb Raider együttvéve. Okkult szekták, emberáldozatok, ősi szellemek és annyi vér amennyivel fel lehetne tölteni a Balatont. Iszonyú brutális lett az új Tomb Raider, ehhez kétség sem férhet. Nem véletlen rajta a 18+ -besorolás. Mikor már szanaszét aprított hullák, testrészek és különféle belsőségek között mászkálunk, elgondolkozunk, hogy egykor még denevérekre, patkányokra és megelevenedett múmiákra lövöldöztünk sötét barlangok mélyén. Csakhogy az a múlt, a felnőtteknek szóló Tomb Raider pedig a jelen (és remélhetőleg a jövő is). Ezzel pedig Lara Croft visszafoglalta a trónját. Vélhetőleg az új, PS4-re érkező Uncharted újfent átveszi majd a hatalmat (van egy olyan érzésem, hogy az E3-mon leesik majd az állunk) de addig itt van nekünk Lara előzménytörténete, rengeteg akcióval és még több vérrel nyakon öntve.

3. Limbo (2011)

Talán kissé fura lehet, hogy egy indie játék is helyet kapott a Top 5-ben. De mindez mégsem annyira fura, ha ismertek engem. Márpedig aki ismer és esetleg olvassa is itt rendszeresen a játékajánlókat, az tudhatja, hogy mennyire kedvelem az indie alkotásokat. Ez már jó pár éve így van nálam. Tény, hogy az indie műfaj most éli virágkorát. Tucatszámra jönnek a jobbnál-jobb indie videojátékok, annyi ötlettel, kreativitással és sokszor annyira mély mondanivalókkal fűszerezve, hogy az ember csak kamillázik, hogy hogy a jó életbe képesek ezek a sokszor csak pár megás alkotások ennyi mindent átadni? A Limbo rettentő fontos indie videojáték az életemben. Emlékszem, mikor elkezdtük volt barátnőmmel. Azonnal beszippantott bennünket a sötét, komor, fekete-fehér világ és a Legyek ura című filmre hajazó történet. Aztán jött a pók. Az a kibaszott pók. Srácok, én konkrétan undorodtam attól a szőröslábú, hatalmas rémségtől. Állandóan ott loholt a nyakunkban. Konkrétan izzadt a tenyerem a billentyűkön, mikor előle kellett menekülni. Persze ez csak egy kiragadott részlete volt a teljes játéknak. A fekete-fehér színvilág és a véres történet mellett sem lehet elmenni szó nélkül. A Limbo ugyanis platformer játék. Tele van tömve logikai feladványokkal. És sajnos igencsak sokszor lehet meghalni benne, ha nem vagyunk elég elővigyázatosak. Tekintve pedig, hogy végig egy kisfiúval mászkálunk…nos, egy cseppet sokkoló őt látni mondjuk egy körfűrész végett darabokra hullani. Vagy ha elkapja a már említett pók. Szóval érzékeny lelkületűek csak óvatosan közelítsenek a játék felé.

Aki viszont kipróbálja, az nem fog csalódni benne. A logikai feladványok lekötik az embert, főleg a vége felé, amikor már a gravitációval is machinálni kell. Jópofák és megdolgoztatják az agyat. A képi világ pedig rabul ejti a játékost. A fekete-fehér színvilágot feldobják a háttérben lévő dolgok, mint például az erdő, avagy a kalitkában aszalódó holttestek. Sötét és félelmetes a Limbo világa. És akkor a már említett pókról jobb ha nem is szólok újból. A hideg kiráz tőle, akárhányszor csak eszembe jut. A játék vége roppant érdekes. Egy óriási nagy kérdőjel, amolyan WTF?! -momentum. Mi mikor bekúszott a stáblista, csak meredtünk egymásra kérdőn, hogy ''Akkor ez most mi volt?''. Lehet rajta agyalni, lehet teóriákat gyártani, lehet fórumokon hosszasan vitatkozni másokkal a befejezésről de éppen ezért mesteri. Azóta csak a Dear Esther és az Amnesia: A Machine for Pigs befejezése apropóján merültem el ennyire egy játék végében. A Limbo tehát emlékezetes kaland. Sötét, nyomasztó, félelmetes és elgondolkodtató. Mindaz pedig, hogy egy indie játékról beszélünk, csak hab a tortán.

2. Amnesia: The Dark Descent (2010)

Az ember szeret félni. A rettegés adrenalinnal tölt el, izzad a tenyerünk, megemelkedik a pulzusunk, a szívük majd' kiugrik a helyéről és feszülten várjuk, hogy mi fog következni. Horrorfilmeknél ez már elég régóta bevett szokás, azonban a horror-videojátékok inkább csak az ezredforduló után kaptak nagyobb szerepet. Durva, de az Amnesia: The Dark Descent megjelenéséig (2010) nem is igazán volt olyan alkotás ebben a műfajban amitől igazán frászt lehetett volna kapni. Persze minden évben volt legalább egy olyan cím ami képes volt elérni, hogy a hideg futkosson tőle a hátunkon (ott volt például a FEAR, avagy a Condemned) de az Amnesia megjelenése után tucatszámra érkeztek a félelmetesebbnél-félelmetesebb – főként indie – alkotások. És hozzáteszem: néhány tényleg igazán remekre sikeredett (lásd mondjuk a nagyon felkapott, elmegyógyintézetes Outlast-ot amelyről írtam is ITT). Mindez az Amnesia mára már klasszikus játékmenetéig eredeztethető vissza. Az Amnesia ugyanis megmerte lépni azt, hogy nem adott a játékos kezébe semmilyen fegyvert. Az életünkre törő torz lények elől a játékban maximum elfuthattunk, vagy elrejtőzhettünk de legyőzni nem tudtuk őket. És egy ilyen alapkoncepcióval dobott bennünket a lengyel fejlesztőcsapat a H.P. Lovecraft legjobb novelláit megidéző történet kellős közepébe. Daniel (az amnéziás főszereplő) a félelmetes, vészjósló kastélyban tett kalandozása egyszerre volt érdekfeszítően izgalmas (hála a történetnek) és húsba maróan ijesztő (hála a játékmenetnek és a nyomasztó hangulatnak). Egy biztos: az Amnesia: The Dark Descent a modern horror-videojátékok koronázatlan királya, ezt pedig kőbe lehetne vésni.

Nincs még egy játék, amely ennyire parás lenne (oké, az Outlast megkarcolta ezt a szintet…). Ugyanis már a játék legelején ránk telepszik egyfajta nyomasztó, vészjósló hangulat. Később ezt furcsa zajokkal, vérfagyasztó sikolyokkal vagy épp a távolban tovatűnő árnyakkal fokozzák. Aztán kis idő múlva elérünk a pincébe. És ott bizony már les ránk valaki…jobban mondva: valami. Mint említettem, a legjobb taktika az ellenfelek ellen a futás, illetve a rejtőzködés. De még jobb ha a sötétben maradva messzire kikerüljük őket és nem vesznek észre. Ezzel csak egy baj van: ha Daniel sokáig marad a sötétben, akkor elméje kezd megbomlani. Eleinte csak szédül, majd mászkáló bogarakat vizionál, ha pedig ekkor sem megyünk fényforrás közelébe akkor elájul. Ez pedig nem feltétlenül szerencsés, ha épp egy groteszk lény mászkál a közelünkben. Célszerű tehát a gyertyák fényében maradnunk, amikor csak alkalmunk nyílik rá. Mázli, hogy lesz majd a kezünkben egy lámpásunk is amely állandó fényforrást biztosít, persze csak ha meg van töltve olajjal. Ezen kívül tűzgyújtó-eszközökkel mi magunk is begyújthatunk gyertyákat, illetve fáklyákat. Jó tanács továbbá, hogy mindig (!) csukjuk be magunk mögött az ajtókat. Ha pedig valaki elkezd dörömbölni egy csukott ajtón, akkor azonnal bújjunk el egy szekrénybe mert biztosra vehetjük, hogy hamarosan ránk töri az ajtót egy rémség. A zene ilyen helyzetekben nagy segítség, ugyanis ha elhalkul, akkor tudhatjuk, hogy tiszta a terep és előmerészkedhetünk. Mellesleg az Amnesia története szerintem remek. Oké, mondjuk én eleve nagyon kedvelem a gótikus-horror irányvonalat és rendkívül sokra tartom H.P. Lovecraft munkásságát is. Külön érdekesség, hogy a játéknak több befejezése is van. Viszont egyik sem túl vidám. A sötét atmoszféra áthatja az egész játékot. De semmit sem akarok elárulni, ugyanis az a legjobb ha a játékos mindent maga fedez fel. Erősen ajánlott még a hivatalos DLC (Justine) beszerzése is, arról már nem is beszélve, hogy rengeteg mod/készített pálya jött már ki az alapjátékhoz. Tavaly befutott a hivatalos folytatás is, A Machine for Pigs címmel. Akit érdekel, az ITT elolvashatja róla a kritikámat. Egy azonban biztos: az Amnesia: The Dark Descent a mai napig a legjobb, egyben legfélelmetesebb horror-videojáték. Aki nem hiszi, az próbálja ki nyugodtan (fillérekért be lehet már szerezni). Csak aztán ne felejtsen el bekészíteni váltásnadrágot.

1. The Last of Us (2013)

Örök kedvencem. Az a videojáték amely számomra a legfontosabb és a legtöbb élményt adta. Mely azonnal magával ragadott, a hatása alá vont és nem is engedett egészen addig, amíg végig nem játszottam. Melyről hosszas beszélgetéseket folytattam barátaimmal, taglalva a játék főbb aspektusait, beleértve főként a társadalomkritikus történeti vázát és egyedülálló játékmechanikáját. A szinte minden helyen 2012 legjobbjának választott The Last of Us olyan a videojátékok között számomra, mint a filmek között a Donnie Darko, avagy a zenék között a Myths of the Near Future. Örök klasszikus. Kitörölhetetlen és meghatározó élmény. A Naughty Dog (Uncharted-széria) mesterműve a valaha készült legtökéletesebb videojáték, és méltó lezárása a PS3-generációnak. Bár ITT már írtam róla korábban, az alapfelállást vázolnám: a központi téma egy zombiapokalipszis után fennmaradt világ és a benne élők mindennapjai. A The Last of Us rendkívül hatásosan indít. Ugyan megismerhetjük rögtön az elején a későbbiekben általunk irányított fő-karaktert (Joel), azonban a játék legelején (amit fel lehet fogni prológusként is) még csak az ő kislányával fogunk mászkálni. A The Last of Us legelején először a félelem fog eluralkodni rajtunk. Amint a kislánnyal a házban mászkálunk az éjszaka közepén és látjuk/halljuk a híreket, kitekintve az ablakon a távolban robbanásokat észlelünk, amint elhúznak a rendőrautók a ház előtt…ezek mind-mind hangulatépítő elemek. Később a félelem helyét átveszi a pánik. A menekülés az utcákon (ekkor már Joel-t irányítván), a lángoló házak, a teljesen bedugult autópályák és a fertőzött emberek loholása a nyakunkban…káosz. A prológus végén pedig megtörténik a tragédia: Joel lánya meghal. Ez egy olyan hatásos jelenet, hogy még a játékosnak is összeszorul a torka. Aztán egyszer csak vágás, és bevillan a cím: The Last of Us. Majd jön az intro (ami engem egy kissé a 28 nappal később című filmre emlékeztetett) és az ember itt már tudja, hogy életre szóló kaland vár rá. Eztán cirka 20 évet ugrunk előre az időben. Kiderül, hogy a fertőzést gomba-spórák indították el és csaknem a teljes emberiséget kiirtották. Aki nem fertőződött meg (és alakult át vérszomjas zombivá) az túlélőként tengeti mindennapjait elszigetelt, a katonaság által őrzött városokban, avagy fosztogató-bandákba verődve a városokon kívül. Ez a poszt-apokaliptikus világ a legjobb amit az utóbbi időben láttam, sok szempontból emlékeztet egyik kedvenc filmemre, az Ember gyermekére. Joel természetesen az ellenállókhoz tartozik. Az ő oldalukon találkozik Ellie-vel, akiről csakhamar kiderül, hogy szervezete immúnis a fertőzésre. Joel feladata, hogy a fiatal lányt eljuttassa a Fireflies nevezetű ellenálló – bár a médiában terrorista-sejtként feltüntetett – csoporthoz. Road movie -szerű utazásuk során rengeteg veszélybe kerülnek, ám egyre inkább összekovácsolódnak és elég erős kötelék alakul ki közöttük.

A The Last of Us minden aspektusában profin teljesít. Adva van egy nagyon erős, komplex, jól megírt történet, néhány elég nagy csavarral. Aztán ott van az igazán egyedi játékmenet is amely során minden egyes nálunk lévő töltényt meg kell becsülnünk és tényleg csak a legvégső esetben ellőni azokat. A csendes lopakodás a The Last of Us túlélési-kézikönyvének egyik legfontosabb része. Mivel a fertőzöttek nagy része egyetlen harapással meg tud ölni, és a fosztogató-bandák fegyveres tagjai ellen sem vagyunk mindig védve (kb. 3-4 lövés és már be is köszön a Game Over), ezért tényleg célszerűbb lassan, óvatosan haladni. Használni a kerülőutakat, a fedezékeket és a téglákat/üvegeket, amelyekkel elcsalhatjuk az ellenfeleket (vagy ha ügyesek vagyunk akkor egymásra uszíthatjuk a banditákat és a fertőzötteket). A lőszerrel pedig nagyon spórolni kell. A legjobb az egészben az, hogy a legtöbb szituáció megúszható kilőtt golyó nélkül is. Csak épp jóval időigényesebb és ha valaki épp mellettünk van és nézi ahogy játszunk, akkor tövig rágja majd a körmeit a félelemtől. A játék ugyanis rettentő erős atmoszférával lett megáldva. A kihalt kertvárosok, a természet által visszafoglalt városrészek vagy épp a földalatti járatok mind-mind nagyon nyomasztó hangulattal bírnak. De egy teljesen átlagos, elhagyatott családi ház is képes hozni ezt a nyomasztó-hangulatot. Elég csak beosonni egybe, körülnézni a szobákban, elolvasgatni az egykor ott lakók jegyzeteit és máris minden adva van a tökéletes hangulathoz. Mindehhez pedig remekül asszisztál a PS3-generáció legszebb látványát biztosító grafika (még az olyan apróságokra is figyeltek mint a málló tapéta) és a minimalista zene (az egy szál akusztikus gitáron előadott intro-zenét meg akarom majd tanulni én is). Ehhez jön még a tökéletes szinkron, a megfelelően hosszú játékidő és az egyedi multiplayer. Így pedig a The Last of Us egy olyan AAA-kategóriás címmé avanzsálódik amely bőven megéri az árát és minden PS3-tulajnak kötelező vétel kell, hogy legyen (már ha eddig nem szerezte még be…). Imádom ezt a játékot. Minden egyes alkalommal képes beszippantani. Magával ragad és nem ereszt. Hiába játszottam már végig nem egyszer és hiába tudom, hogy mi fog következni, akkor is egyedülálló élmény minden egyes végigjátszása. Néha ledöbbent, néha majdhogynem megsirat, néha pedig olyannyira beránt, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy valamikor délután kezdtem el vele játszani, aztán már rám sötétedett. Ha valaki megkérdi tőlem, hogy melyek voltak a PS3-generáció legkiválóbb exkluzív címei akkor az MGS4, az Uncharted 2, a Heavy Rain, vagy épp a God of War 3 mellé nyugodt szívvel odasorolom majd a The Last of Us-t is. Mert vitathatatlanul ott a helye a legnagyobbak közt.

Véget ért tehát ez az összeállítás, most már tudhatjátok, hogy mely 10 videojáték az én személyes kedvencem. Csakhogy ezzel a kedvenc videojátékos cikkeknek még nincs vége, ugyanis hátravan még az indie-szekció. Ugyan a Limbo már helyet kapott itt is, de régóta írogatok már egy kedvenc indie videojátékos listát is amelyben csak és kizárólag indie alkotásokra koncentrálok. Ez majd valamikor hamarosan közzéteszem. Addig is, bízom benne, hogy elégedettek voltatok ezzel a két részre bontott összeállítással.

Jó hétvégét mindenkinek!