Előzményfilmet készíteni nem épp könnyű. Maximálisan tisztában kell lenni a teljes történettel, sőt, annak minden egyes apró részletével. Meg kell felelni az előzmény(ek) által felállított elvárásoknak. Ezek mellett pedig kreálni kell egy épkézláb történetet, mely alapul kell szolgáljon a korábbi - és jócskán felkapott - film(ek) sztorijához. A legelső Insidious 2010-ben igazán frissnek és egyedinek hatott. James Wan rendező (Fűrész, Démonok között, Halálos iramban 7) remek arányérzékkel teremtette meg a nyomasztó, feszültségteljes atmoszférát, mely mellőzte a vérbő CGI-orgiát és inkább a klasszikus ijesztgetésekre ment rá. Szerintem az Insidious mind a mai napig egy remek kísértethorror, mely sokat tett hozzá hogy manapság már minden hónapban a mozikban landoljon egy-egy jumpscare-ijesztgetésekre kiélezett - jobbára elég gyenge - horrorfilm. 2013-ban jött ki az Insidious 2. része (kritikám ITT) amely nekem iszonyúan tetszett, épphogy csak egy hajszál választotta el attól hogy a Démonok között helyett ezt válasszam meg 2013 legjobb horrorjának (és mindkettőt Wan rendezte, mily érdekes). A megkezdett - és igencsak jól megírt - történetet nagyon jól folytatták tovább, behoztak új mellékszálakat, az ijesztgetésektől pedig majd' kiugrottam az ágyból otthon (általában horrort este, ágyban, Sony-fejhallgatóval nézek). Aztán tavaly kiderült hogy lesz 3. rész, méghozzá egy előzményfilm.
Kíváncsi voltam hogy mit hoz ki Leigh Whannell (akinek ez az első rendezése) a filmből, ráadásul James Wan nélkül (aki mint tudvalevő, befejezte a horrorfilmek készítését). Ők ketten már a Fűrész idején is nagyon összhangban voltak egymással, az Insidious filmek pedig szerintem a csúcspontjai kettejük munkásságának (ráadásul Whannell mindhárom részben szerepel is, mint hobbi-szellemvadász). Aztán most itt a Chapter 3, melyben már nem a Lambert-család viszontagságait követhetjük nyomon, hanem egy tinilány, Quinn megpróbáltatásait a szellemvilággal szemben. Szegény csaj éli a tinik teljesen átlagos hétköznapi életét, egészen addig amíg egy este el nem ba...csapja egy autó a városban. Quinn mindkét lába eltörik, kénytelen fekvőbetegként lábadozni otthon. Édesapja és testvére segítik őt mindenben, ám arra még ők sem számítanak hogy Quinn-t hamarosan gonosz szellemek kezdik el zaklatni. Mindennek a kiváltó oka pedig ott leledzik hogy Quinn előzőleg megpróbálta felvenni a kapcsolatot halott édesanyjával, csakhogy - mint azt az előző részekből megismert médium, Elise tudatja vele - ha egy halottat megszólít, akkor azt a többi is hallja. Mondjuk itt jegyezném meg hogy eléggé bagoly mondja... szaga van Elise mondókájának, hiszen papol ott erről a szellemvilág veszélyei dologról, közben meg otthon ő is a nemrég elhunyt férjével próbál kommunikálni. De erről ennyit. Quinn a Further ("Távol") rabjává válik és a család két hobbi-szellemvadász és Elise segítségét kéri hogy hozzák vissza onnan a lányt, mielőtt még túl késő lenne.
A sztori egyébként kifejezetten jóra sikeredett és ügyesen kapcsolja össze a jelen film eseményeit a 2010-es első résszel. Whannell szorgalmas diáknak bizonyult Wan mellett, hiszen minden olyan elemet átmentett ebbe a filmbe, melyek az előző két részt annyira elismertté tették. Ritkán él a hirtelen a semmiből előugró rémségekkel, inkább hosszan elnyújtja az ilyen ijesztgetős jeleneteket és amikor már idegeink pattanásig feszülnek, akkor dob be valami groteszk kísértetet. Itt megjegyezném hogy a légzőkészülékkel csoszogó, avagy a szem és száj nélküli, az Átok filmek Kayakojára emlékeztető (egyébként Quinn "túloldalon lévő" megtestesülése) kreatúrák még a Silent Hill játékokat/filmeket is megidézték. Ráadásul Whannell egy új szintre emeli a jumpscare-ijesztgetéseket, hisz a jól megszokott "hosszú ideig csak húzzák az idegeinket aztán egyszercsak a semmiből előugrik a rémalak" formula mellett néha a paráztató felvezetés ellenére nem történik semmi ijesztő, egyszerűen halad tovább a történet és kész. Ez azért remek rendezői megoldás mert képes végig bizonytalanságban tartani a nézőt, sosem lehetünk biztosak abban hogy a sötét folyosó végén motoszkáló alak valóban egy szellem-e, avagy csak árnyak tánca. A képi világ egyébként kifejezetten szép lett. A Távol látványvilága talán puritánnak hathat, de pont ezért annyira kiemelkedő. A "túloldal", a halottak világa az Insidious filmekben lett a legjobban ábrázolva - legalábbis szerintem. Sötét, rideg, baljós...végeláthatatlan feketeség, melyben csak egy piláccsal tájékozódhatnak azok akik képesek átlépni abba a világba.
A színészek hozzák a kötelezőt, noha az előző részek Patrick Wilson + Rose Byrne párosát meg sem közelítik. A főszereplő tinicsaj sem rossz, de kötve hiszem hogy majd eme film után sorra kapná a felkéréseket különféle (horror-)filmekre. Ennek ellenére az Insidious: Chapter 3 egy tisztességesen összerakott horror lett, mely alázattal kezeli helyén az előző filmeket és egyáltalán nem sül fel. Leigh Whannell bizonyított immáron rendezőként is, nyugodtan bízni lehet most már az benne is hogyha a jövőben egy-egy új horror kapcsán meglátjátok a nevét (nekem olybá tűnik hogy ő veszi át Wan-tól a stafétát, mármint ami a horrorfilmeket illeti) aztán pedig hogy Chapter 4 lesz-e majd valamikor, azt meglátjuk. Éppenséggel lehetne (noha szinte kizártnak tartom hogy a 3. rész eseményei után és az 1. rész eseményei előtt játszódhatna, hisz igen kicsi időintervallum telik el a kettő között), kérdés hogy Whannell belemenne-e a folytatásba? Ez majd nyilván a 3. rész bevétele után derül ki. Én egy 4. részt azért még el tudnék viselni, egyfajta lezárást (ha már a Paranormal Activity-t is befejezik idén Ősszel), mely pontot tenne a történet végére. Nos...majd meglátjuk.
Értékelés: 10/7
