Sosem voltam nagy Manson rajongó. Ezt muszáj így előre leszögeznem. Volt az általánosban egy rohadt nagy fan, a Dani. Megvolt rajta minden stílusjegy, amitől be tudtad azonosítani, hogy "mansonos": Volt neki pár pólója, meg 2-3 pulcsija is, amiken ott virított ez a csávó. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, biztos nagyon elvont meg minden, de nekem kissé túl kemény a zenéje. Jelzem, nekem akkoriban még a Linkin Park is keménynek számított. Főként Depeche Mode meg The Cure lemezeket hallgattam, valahogy meg se fordult a fejemben, hogy nekem valaha is Manson-t kéne betennem a discmanbe. Persze az MTV-n én is láttam a videoklipjeit. Ezeket konstatáltam annyival, hogy jó elvont egy fasz, és már kapcsoltam is tovább. Ez a Dani meg olyan szinte ajnározta nekem őt, hogy aztán elhatároztam, egyszer meghallgatok tőle egy lemezt. Mármint nem Danitól, hanem Mansontól. Bár azóta Dani is egy zenekarban nyomja, de ez most más tészta. Már gimi alatt - 2004 vége felé - , egy szép őszi napon, mikor szokásos látogatásom ejtettem a kerületi könyvtárban, szembetalálkoztam a Lest We Forget: The Best Of c. albummal. Poénból hazavittem.
Hajtott a kíváncsiság. Tudtam, hogy ez valami új lesz. Valami, ami keményebb és elvontabb mint bármi, amit korábban hallgattam. Kibaszott Marilyn Manson, az antikrisztus szupersztár, akiért milliók rajonganak, a dalait meg rongyosra játssza az MTV, és merészebb pillanataiban a nyálas Viva TV is. A Tainted Love nagyon pörgött akkor még mindig, mondjuk nekem a Depeche Mode feldolgozás Personal Jesus jobban tetszett. Pont azért mert Depeche Mode az eredeti. A többi dal viszont annyira nem fogott meg. Jó zúzósak voltak, de én pont akkoriban kezdtem nyitni az elektronikusabb zenék felé, és ez a kemény rock ekkora dózisban már túl sok volt. Egyedül még a The Nobodies jött be, mert előtte hallottam már a From Hell c. Johnny Depp film végén. De ennyi. Nem taglózott le, nem ragadott magával, és nem tértem meg. Éltem tovább az életem, közben sorra értek a különféle zenei hatások, és én magam is elkezdtem komolyabban foglalkozni a zenekészítéssel. Manson meg a múlt homályába veszett, Danival, a nagy rajongóval együtt. Tavaly, mikor kijött a The Pale Emperor, végighallgattam. De csak mert épp nagyon nem volt más, amit hallgathatnék. És végső soron, nem is volt annyira rossz. Előtte persze olvastam pár oldalon, hogy Manson már rég önmaga paródiájába fordult. De a The Pale Emperor egy tisztességes rocklemezként hangzott számomra. Valahol ott határoztam el, hogy egyszer végig fogom hallgatni Manson korai - és mindenki szerint legjobb - lemezeit.
Megtörtént. Már legalább 2 hónapja folyamatosan függök a jobbnál-jobb lemezein, és nagyon nehéz volt kiválasztanom azt az egyet, amelyről a kritikát írtam. Ez végül a 2000 novemberében megjelent Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) lett, Manson 4. stúdióalbuma. Véleményem szerint mind közül a legjobb. Újabb konceptlemez, lényegében ez az első része annak a fordított trilógiának, aminek a középső eleme a Mechanical Animals, és a befejezése az Antichrist Superstar. Nálam ez az etalon, ebben kulminálódik minden, amiért a Marilyn Manson zenekart szeretni lehet. De ne rohanjunk annyira előre. Akinek Manson nem több egy divatos árucikknél, vessen egy pillantást a debütáló Portrait of an American Family c. lemezre. Az egész korongra jellemző az elfojtott, mélyben rejtező szorongás, frusztráció és düh, ami időnként a felszínre tör, és pusztít. A dalszövegek, az innen-onnan összeollózott hangok, a zörejek, a hangulatkeltő elemek mind-mind egy átlagos amerikai white trash család eltitkolt életébe engednek bepillantást. A velejéig romlott, gonosz gyerekek, az elnyomott háziasszonyok, a pedofil apák, perverz nagypapák, a rémálmok, a lőfegyverimádat, a képmutatás, a dogmatikus vallás, a komplexusok és mélyen eltemetett bűnös vágyak kavalkádja ez. Már itt megmutatkozott az a sötét zsenialitás, az a fajta bűnös élvezet, amelyet Brian Warner, és zenekara a későbbiekben tökélyre csiszolt, és végigsöpörtek vele a világon.
Rá egy évre a Smells Like Children már sokkal több hasonlóságot mutatott a kvázi mentorként jelenlévő Trent Reznor zenekara, a Nine Inch Nailssel. Sötét elektronika, süvöltő gitárok, düh és agresszió minden mennyiségben, pedig ez tulajdonképpen egy remixalbum. Aztán jött az Antichrist Superstar, és a zenekar véglegesen belépett a halhatatlan rockzenekarok díszes panteonjába. Az Antichrist Superstar Marilyn Manson legerőteljesebb, legkerekebb, legnagyobb hatású alkotása, a 90-es évek, és úgy általában, a rockzene egyik legfontosabb momentuma. A zenekar rengeteg helyről merített ihletet, felsorolni is sok lenne azokat a műalkotásokat, filmeket, irodalmi és zenei műveket, amelyek inspirálták Mansonékat, de a végeredmény egy összefüggő, szerves, egységes kollázs, ami egyszerre felemelő, fennkölt, kegyetlen, szomorú, beteg és zavaró. Gondolkodásra késztet, rejtett utalások utáni nyomozásba kezd az érdeklődő, újra és újra átböngészi a misztikus, okkult szimbólumokkal ellátott borítót, és beleássa magát a dalszövegekbe, elemezgeti a vissza-visszatérő zenei és szövegi motívumokat. Itt már a szaksajtó is elismerte, hogy legenda van születőben. Manson végérvényesen rászabadult a világra, és semmi sem állhatott útjába. A helyüket a világban nem találó, lázadó tinédzserek, és elvont, különc fiatalok váltak azonnal rabjaivá zenéjének, stílusának, és személyiségének. Az Antichrist Superstar lemezzel a banda egy igazi klasszikust tett le az asztalra, mely mérhetetlenül sötét, komor alkotás volt. A milliósra duzzadt rajongótábor epekedve várta a következő albumot, mindenki egy újabb gonosz, pokoli művet várt a zenekartól, de csalódniuk kellett. Az 1998-as Mechanical Animals képtelen volt megugrani a baromi magasra tett lécet. Sokkal személyesebb, érzelmesebb hangvételű a lemez, mint az elődei, ezáltal bizonyos szempontból színesebb is - de nem erőteljesebb. Hogy is lehetett volna az, amikor az Antichrist Superstar elért mindent, még azt is, amire a zenekar legvadabb álmaiban sem gondolt volna: halhatatlanokká váltak.
És akkor jött a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death). Manson a glam rock felé fordult, de természetesen ahogy megszokhattuk, a kép sokkal színesebb, árnyaltabb. Például a Manson lemezek közül ezen szerepel messze a legtöbb bibliai utalás, csak győzze az ember megfejteni. Sokkal inkább hallgatóbarát ez az album. Persze a zúzások, üvöltözések itt is megmaradtak, de meglepő módon, Manson gyakran visszavesz a tempóból. A GodEatGod lassú, vészjósló intro. A The Love Song túl kapkodó, messze nem annyira hatásos, mint az utána következő The Fight Song, melynek dobtémája rögvest eszünkbe juttathatja a Song 2-t a Blur-től. A Disposable Teens hasonlóan nagy energiabomba, kár hogy túlságosan nyilvánvalóan utal a Beautiful People-ra. Utána jön az egyik kedvencem, a Target Audience (Narcissus Narcosis). Itt már a dalszöveg is kimutatja foga fehérjét, kapásból így indul:
"Am I sorry your sky went black,
Put your knives in babies backs?
Am I sorry you killed the Kennedy's and Huxley too?"
Visszafogottan, mondhatni elegánsan zúzós dal, mely szinte észrevétlenül folyik át a következőbe. Ez már a "President Dead", mely újfent egy keményebb szerzemény. Akármennyire is zúzda az egész, megvan benne egy kis slágeresség, ami főleg a végén üt igazán. Az In the Shadow of the Valley of Death már végképp teljesen lassú, az elején a háttérben megbújó gyereksírás és akusztikus gitár kombó miatt egészen baljós hangvételű szerzemény. És meg is marad ilyennek végig. Talán meglepő lehet, de Mansonék ilyet is tudnak. Szomorú, depressziós dal, melybe csak a felétől lép be a dob. Már-már együtténeklősen mámoros lesz a végére. A Cruci-Fiction in Space nekem nem tetszett, középszerű. Az A Place in the Dirt sajnos dettó, pedig itt a lassú kezdés ígéretesnek tűnt elsőre. A The Nobodies ellenben a lemez egyértelmű csúcspontja. Különösen erős szerzemény, frappáns, felkavaró, méltóságteljes válasz a columbine-i események kapcsán felmerült vádaskodásokra. Aki esetleg nem tudná: Manson-t hibáztatták az 1999-es columbine-i iskolai mészárlások miatt. Két tizenéves diák, Eric Harris (18 éves), és Dylan Klebold (17 éves) fegyveres ámokfutása során meggyilkolt tizenkét diákot, és egy tanárt, megsebesítettek 21 embert, majd öngyilkosok lettek. A média később azt állította, hogy az elkövetőket Marilyn Manson inspirálta, ami az énekes karrierjében nagy törést okozott. Manson, aki éppen turnén volt, leállította a turnét és lemondta a további állomásokat. Később így nyilatkozott:
"Amikor a Columbine Főiskolán a gyilkosságok történtek, én teljesen leállítottam a karrieremet, visszamondtam a koncerteket. Példátlan volt. Én ugyanis nem csináltam semmit, nem az én rajongóim voltak. Ültem és élőben néztem a tévében, amikor azt mondták, hogy a támadók Marilyn Manson pólót és sminket viseltek. Később kiderült, hogy nem. De ekkor már mindegy volt, a pletyka elindult."
Mindennek a stílusos keretbefoglalása a The Nobodies, melyre sokan inkább csak a szürreális videoklipje miatt emlékeznek, és nem is sejtik, miért íródott maga a dal. A The Death Song tök átlagos, "mansonos", mégis szerethető dal, erőteljes dobbal és a közepén egy tök indokolatlan, ámde jól működő, gépies belassulással. A Lamb of God hatalmas közhelyparádé, viszont igenis fontos pontja a lemeznek. Újfent egy kesergős, szomorú, visszafogott szerzemény, mely újabb remek példa arra, hogy a zenekarnak jól állnak a lassabb dalok is. A "Nothing's going to change the world" ismételgetésével Manson az emberiség megjavulásába vetett hitünk utolsó szalmaszálát is elveszi, ez a beteg világ már sosem változik meg. Ám mielőtt bekebelezne bennünket a kilátástalanság, a Born Again gyorsan a falhoz basz. Süvítő, energikus dal. A Burning Flag meg úgy kezdődik mint egy soha ki nem adott Nine Inch Nails szám. Ezek után már elérkeztünk a végjátékhoz. Jön a Coma Black, mely két részre osztható: a) Eden Eye és b) The Apple of Discord. Ezek sem a zúzósabb, korábban megszokott fajtából valók. Sokkal inkább érvényesül a glam rock, persze az indusztriális metál, és a helyenként még fel-felbukkanó goth rock hatások mellett. A Valentine's Day sajnos megint kissé visszalöki a színvonalat, a The Fall of Adam pedig inkább az album koncepciója miatt kiemelendő. A lényege, hogy a főszereplő Adam a Halál Völgyéből, a kitaszítottak, a lázadók köréből egy háborút indít a Holy Wood gazdag és szép lakói ellen. Azonban pont ezt a lázadást változtatja Holy Wood egy árucikké, és válik Adam pont olyanná, mint akik ellen eredetileg a harcot kezdte. A lázadása által szupersztár, sokak által irigyelt szép és gazdag bálvány lesz, de a bukása elkerülhetetlen. A King Kill 33 erőteljes dobokkal robban be, és vezet minket a kegyetlen finálé felé. A Count to Six and Die (The Vacuum of Infinite Space Encompassing) egyszerűen tökéletes végjáték. Az utolsó körülbelül 10 perc hihetetlen hangulattal rendelkezik, rátelepszik az emberre, befészkeli magát a gondolataiba. A történet vége pusztulás, illetve ezt csak sejteti a lemez a záró pillanatokban. Az utolsó másodpercekben egy pisztoly kakasának újbóli és újbóli felhúzását, majd a ravasz meghúzását hallhatjuk. Töltény, úgy tűnik, nincs a tárban. Közben a háttérben tűzijáték durrog. A pisztoly utolsó elsütése le lett vágva, csak a kakas hátrahúzását hallhatjuk. Csak feltételezni tudjuk, hogy Adam belekeseredvén megpecsételt sorsába, öngyilkosságot követ el.
Erőteljes lezárás ez. Ahogy az egész album igen erőteljes, és időtálló. Ami ezek után jött, az már pont azt személyesítette meg, amit Manson ezen a lemezen kritizált: a modern korban végül minden, és mindenki árucikk lesz. A The Golden Age of Grotesque egy divatcikk lett. Megvan benne minden ami Marilyn Manson, de alig van meg benne valami, ami Brian Warner. A személyes hangvétel szinte teljesen elmaradt, helyette olyan potenciális slágereket készítettek, melyekkel simán meglovagolhatták a népszerűséget. Túl pörgős, semmitmondó dalok sokasága, melyekből pont Brian Warner, az idol mögötti ember mondandója hiányzik. Ez figyelhető meg a későbbi The High End of Low, és Born Villain lemezeknél is. Egyetlen egyszer esett meg 2000 után, hogy Mansonból előtört Brian Warner: a 2007-es Eat Me, Drink Me esetében. A dalok hátteréül Brian akkoriban lezajló válása, az ez után történő újrakezdés, és egy fiatal színésznővel kialakuló szenvedélyes szerelem szolgál. Mindezek hatására elég személyes hangvételű, intim hangulatú az anyag, sok dallammal, érzelmekkel. Semmi erőltetett póz, semmi túlmagyarázás, csak abszolút görcsmentes rock. Az egykori zabolázatlan, lázongó Manson nem bújik már szerepek mögé, önmagát adja, és kiönti elénk az szívet-lelkét. Remek gitárjátékok, ütős riffek, kemény dobok, és megkapóan érzelemdús dalszövegek jellemzik a lemezt. Ki számított arra valaha is, hogy Manson épp a szerelemről fog énekelni? Én biztosan nem. De valahol itt, 2007 környékén tudatosította bennünk, hogy ő erre is képes. Hogy nem csak egy beállított pózőr, hanem profi rockzenész, akit 100 év múlva is egy lapon emlegethetünk majd Kurt Cobainnel és Alex Turnerrel. Az egykori barát és mentor, Trent Reznor akkor dobta piacra a kulcsfontosságú Year Zero c. Nine Inch Nails albumot. Csakhogy abban az évben Manson is kulcsfontosságú anyaggal állt elő az Eat Me, Drink Me képében. Mindkettő ugyanannyira fontos alapmű, 2007 rejtett gyöngyszemei.
Szerintem aki most ismerkedne Marilyn Manson munkásságával, kezdje az ismerkedést a jelen tárgyalt Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) albummal. Ebben kulminálódott minden, ami ezt a zenekart a csúcsra juttatta, és itt MÉG NEM váltak divatos árucikké, egy jól menő brand mögé betolt termékké. Bocs, amiért egy kissé hosszúra sikeredett ez a Retrospektív kritika, de muszáj voltam ennyire részletesen kitérni korunk egyik legjelentőségteljesebb rockikonjára és művészére. Ritkán írok ennyire átfogó cikkeket, de ezúttal nem sajnáltam egyetlen begépelt karaktert sem. Köszöntem a figyelmet, kellemes zenehallgatást!
Értékelés: 10/10
Főleg neked, Dani!
