Spoilereket tartalmaz!
Testhorror. A Starry Eyes és a Spring óta nem hittem hogy ilyen hamar látok egy értékelhető alkotást ebben a témában, azonban a The Void rám cáfolt. Az író-rendező páros Jeremy Gillespie és Steven Kostanski instant klasszikust tettek le az asztalra, ami ugyan nem fogja mindenkinek elnyerni a tetszését, de akik imádták David Cronenberg és John Carpenter hasonló műfajú filmjeit (Videodrome avagy a The Thing), azok mind a tíz ujjukat megnyalják majd eme celluloid csoda láttán.
Egy férfi ront ki egy házból az éjszaka közepén, mögötte két fegyveres és egy nő akit hátba lőnek. Elvonszolja magát még pár méterre, ekkor azonban a támadók beérik. Benzint locsolnak rá és felgyújtják, a sikolya megtölti a rideg éjszaka párás levegőjét. Nem messze Daniel Carter (Aaron Poole) közrendőr éppen éjszakai őrségét tölti. Unalmasabb az este már nem is lehetne, mikor az erdőből elé veti magát a házból kirontott, fejvesztve menekülő férfi. Daniel azonnal segít neki és a helyi kórházba viszi. Igen ám, de a támadók oda is követik őket. Viszont az igazi veszélyt nem ők jelentik. Dr. Powell (Kenneth Walsh) ellátja a férfi sérüléseit de egyre különösebb dolgok kezdenek el történni a kórház falai között az éjszaka közepén. Az egyik nővér bekattan és orvosi szikével szétszabdal egy beteget, majd nekiront Danielnek aki nem rest lelőni a mániákust. És ez még csak a borzalmak kezdete. Az emberek átváltoznak, undorító, nyálkás, csápos lényekké avanzsálódnak, odakinn - a kórházon kívül - pedig fehér leplekbe öltözött szektatagok vigyázzák hogy senki ne menekülhessen el a kórházból. A bentiek csapdába estek és mutáns szörnyetegek lesnek rájuk.
Daniel megpróbál úrrá lenni a helyzeten. Ekkorra már megérkezik a két férfi, akik a film elején a házban gyilkolásztak. Továbbra is előszeretettel kinyírnák a megszökött - és minden bizonnyal drogfüggő - pasit azonban rá kell jönniük hogy a kórházban lévő borzalmak ellen csak együttes erővel vehetik fel a harcot. Persze nincsenek egyedül. Az egyik nővér Dan korábbi felesége (Kathleen Munroe), egy ázsiai asszisztens (Ellen Wong’s Kim) és még egy terhes nő (Grace Munro) is akinek - jó testhorrorhoz hűen - mind tudjuk hogy nem egy aranyos kisgyerek növekszik a hasában. Daniel a két fegyveres taggal (Daniel Fathers, Mik Byskov) nekiáll kinyomozni hogy mi a fészkes fene történik éppen a kórházban és azon kívül, a kinti éjszakában - de amire rájönnek, az jobb lett volna ha örökre rejtély marad. Sötét fellegek gyülekeznek az égbolton.
Többet nem kívánok elárulni a történetről de legyen elég annyi hogy mint sok más esetben, itt is a dolgok mögött az emberi természet és az ismeretlen iránti felfedezésvágy áll, kombinálva véres rítusokkal és különös látomásokkal. A film már az első fél órában belecsap a lecsóba, Danielre - és a kórház többi tagjára - rászabadítja a pokol legmélyebb bugyrait, torz lényekkel, szektatagokkal és klausztrofób pánikkal. A The Void nem akarja a frászt hozni a nézőre, inkább a zsigerekre hat. Undorító ocsmányságokat tár elénk, legtöbbször csak egy-egy pillanatra megmutatva őket - hogy hagyjon elég helyet a fantáziánk sötétebb felének - azonban a film második felétől már premierplánban mutogatva a rémségeket. Daniel egyre mélyebbre merül az őrületben és vele tartunk mi is. A kórház alagsorából váratlanul még lejjebb nyíló lépcsősor - ezen hőseink is elcsodálkoznak - szimbolikusan a pokolba vezet ahol maga a nemezis várja a látogatókat. Itt pedig a The Void túlnő a testhorrorok határain, a fényló portál előtt térdeplő, saját húsát önkezével lehántó alakkal egyenesen a Clive Barker mesterművét, a Hellraiser-t idézi meg és lezárása is pont olyan látványos és végtelenül nyomasztó mint mikor a Hellraiser 2-ben a szereplők megjárták a labirintusszerű poklot.
Eleinte nem tudjuk pontosan hogy miféle másik dimenzióba nyílik a portál, ezt csak a film végén láthatjuk meg teljes valójában. Ám ekkor a The Void már bőven lovecraft-i magasságokban jár, a kozmikus horrort úgy építi bele a történetbe hogy az kicsit sem lóg ki. Gyönyörűen váltunk át sci-fi horrorra, Gillespie és Kostanski remek arányérzékkel teremtik meg az egyedi atmoszférát, miközben a '70-es és '80-as évek legnagyobb testhorror klasszikusait idézik vissza a Porontyoktól kezdve a Re-Animator halálból feltámasztásán át a Hellraiser ismeretlen utáni elvakult kutatásával bezárólag, amely - mint tudjuk - sosem ígér semmi jót. A speciális effektek igazán impozánsak, kellően gusztustalanok ahol kell és kellően lenyűgözőek például a vízióknál. A zenét négy külön előadó készítette, hangzásukban ezek is leginkább a műfaj klasszikusait - és Carpenter munkásságát - idézik vissza. Promózzák a filmet azzal hogy a The Witch executive producere áll mögötte, ám ez nem sokban mutatkozik meg a kész alkotáson - a The Void messze nem annyira lassú és drámai mint a The Witch. Helyette 90 percnyi tömör gyönyör a testhorrorok szerelmeseinek és a horror műfaj rajongóinak, melyet idén vétek lenne kihagyni.
Értékelés: 10/10