A S.O.M.A. az utóbbi évek egyik legelgondolkodtatóbb horrorjátéka, amely olyan sci-fi eposzt tár a játékos elé, hogy ezért filmrendezők sora állna sorba, Ridley Scott pedig összepisilné magát. A svéd Frictional Games már otthonosan mozgott a sci-fi horrorban, mikor megalkották a játékot. Korábban ugyanis a Penumbra játékokkal már lefektették az alapokat, majd erre jött 2010-ben az Amnesia The Dark Descent, mely úgy mellékesen nekem a mai napig a kedvenc horrorjátékom. Sajnos az Amnesia hatalmas sikere szinte teljesen elnyomta a korábbi Penumbra trilógia érdemeit, holott a S.O.M.A. egyfajta szellemi folytatása annak a három remek játéknak. Engem a története ragadott meg igazán, mikor sétáltam hazafelé, végig agyaltam rajta, hogy akkor mégis mi volt benne ez, meg ez - folyamatosan merültek fel bennem újabb és újabb megválaszolandó kérdések. Mert a S.O.M.A. története igen komplex, megidézi a sci-fi legnagyobbjait - rögtön egy Phillip K. Dick idézettel indít - és ha bele tudod élni magad a történetbe (ami egyáltalán nem nehéz, hisz a főszereplő roppant szimpatikus figura) akkor egy életre szóló élményt kínál.

Innentől végig SPOILERESEN folytatom, ennek tudatában olvass tovább!

A játék főhőse Simon, aki 2015-ben autóbalesetet szenved, melynek következtében elveszíti barátnőjét, ő maga pedig súlyos fejsérüléseket szenved, agya maradandóan károsodik. Az orvosok semmi jóval nem kecsegtetnek számára, azonban találkozik egy Dr. Munshi nevű emberrel, aki felajánl neki egy új - még kísérleti stádiumban lévő - módszert, melynek segítségével digitális másolatot készíthetnek az agyáról, ezáltal könnyebben térképezhezik fel a sérült szegmenseit. Simon belemegy a dologba - a játék elején a kontrasztfolyadék elfogyasztása után egyenesen Dr. Munshi irodájába kell mennünk -, majd beül egy cseppet sem bizalomgerjesztó székbe és kezdetét veszi a szkennelés. Itt hirtelen filmszakadás, majd Simon egyszer csak egy vízalatti, elhagyatott kutatóbázison (Pathos-II) ébred - több mint 100 évvel később. 2104-ben találja magát, számára ismeretlen külsőben és furcsa mód mindenhol gépek vannak, melyek meg vannak győződve róla, hogy ők emberek.

Simon apránként jön rá a részletekre, például hogy 2103-ban egy olyan hatalmas üstökös csapódott a Földbe, amely pillanatok alatt perzselte fel a egész földfelszínt és írtott ki rajta minden élőlényt. Csupán a tengerek mélyén maradt meg az élővilág és a maradék túlélők mind a tenger alatti kutatóbázisokon dolgozó személyzet voltak, ők lettek az emberi faj utolsó túlélői. A Pathos-II állomást - ahol Simon is magához tér - még valamikor a 21. század elején építették az Atlanti-óceán közepén, a mélyben. Eredetileg bányászati célokra használták, később viszont rakétakilövő állomásként is üzemelt, melynek központi mesterséges intelligenciája - a WAU - eléggé megváltozott az üstökös becsapódása után. Rájött, hogy odafenn nagy gáz van - konkrétan a teljes földfelszín kipusztult - ezért fentről már biztosan nem fognak több ellátmányt (ételt, iható vizet, stb.) kapni, úgyhogy új önfenntartó rendszerre kell átállnia. Ekkor teremtette meg a strukturális gélt.

A strukturális gél eredetileg az állomásokon lévő gépek üzemeltetésére szolgált, azonban módosított változatával már az élő szövet is táplálható lett. A WAU mindezzel csak jót akart - nem gonosz M.I. ő, csupán nem tudta értelmezni az emberi létet -, azonban a gél az emberekben szörnyű fizikai mutációkat okozott, mutáns, élőhalott zombikká változtatva őket akik egymást kezdték el legyilkolni. Simon találkozik egy Catherine nevű nővel - pontosabban csak a hangjával - aki elmondja neki, hogy tulajdonképpen ők mindketten csak digitális másolatai eredeti énjüknek, robot testbe zárva. Simon pedig a szkennelés után nem sokkal meghalt, másolatát pedig valaki megtalálta és emiatt tevékenykedhet az állomásokon szabadon mozogva. Catherine még fontos szereplője a történetnek, hiszen azon kívül, hogy szinte végig ott lesz velünk utunk során, megismerkedhetünk az ő múltjával is. Catherine kutatóként dolgozott odalenn és amikor látta, hogy az emberiség a kihalás szélére került és már csak egy hajszál választja el attól, hogy teljesen megsemmisüljön, elhatározta, hogy beszkenneli a még életben maradt munkatársait, létrehoz egy virtuális valóságot melyben tovább élhetnek, majd az egészet fellövi egy rakétával az űrbe, hogy ha már a testük el is pusztul, legalább a tudatuk tovább élhessen.

Ez volt az ARK (BÁRKA), minek ötletét Catherine még az üstökös becsapódása után nem sokkal találta ki. Csakhogy a WAU önállósult ténykedése a strukturális géllel közbeszólt, a bekattant vagy átváltozott emberek totális káoszt okoztak a mélyben, öltek és pusztítottak, az áramellátás ingadozott vagy teljesen elszállt, így pedig Catherine és a többi túlélő elindultak az állomás legmélyebb pontján lévő rakétakilövőhöz, hogy onnan lőhessék fel az ARK-ot a világűrbe, ahol a napelemeknek köszönhetóen az idők végezetéig keringhet. Ám az út során Catherine és a túlélők is meghaltak. Így Simon feladata lett, hogy az ARK-ot kilője az űrbe, rajta a saját és Catherine digitális másolatával. Mikor ezt megtesszük, a rakéta elszáll, ott maradunk az irányítópultban és hiába várjuk a csodát, nem történik semmi. Ez azért van, mert Simon a másolatát lőtte ki ugyebár, de már korábban ő maga is csak egy másolat volt, hiszen a játék háromnegyedénél át kell ültetnünk a tudatunkat egy másik testbe, hogy mélyebbre tudjunk menni a tengerfenék felé. A stáblista után viszont nincs még vége a játéknak, Simonnal egy barlangból kijőve csodaszép erdő közepén találjuk magunkat, madarak csicseregnek körülöttünk, levelek hullanak alá és kis patak csordogál szelíden a lábunknál. Egy kis séta után aztán belebotlunk Catherinebe, aki már várt bennünket. Lehetne ez egy happy end, viszont nem az. Hiszen tudjuk, hogy a másik Simon - aki kilőtte a rakétát - és a másik Catherine odalenn maradtak a vízalatti állomáson, örökös magányra kárhoztatva.

Megrázó és elgondolkodtató a S.O.M.A. vége. Én nagyon kevés játéknál éreztem korábban ezt, tavaly talán az INSIDE okozott hasonlókat nálam. De a Frictional Games olyat alkotott ezzel, hogy azóta se tudtam teljesen túltenni magam rajta. Ha ez egy könyv lenne, akkor ott lenne a helye a legnagyobb sci-fi klasszikusok között, ha film, akkor legalább akkora kultusz kellene hogy övezze, mint a Szárnyas fejvadászt. Egyszerűen minden elemében zseniális kaland lett a S.O.M.A., melyhez foghatót ebben a témában én még nem játszottam. Itt kevésbé köszönt vissza H.P. Lovecraft öröksége (az Amnesia esetében ez sokkal nyilvánvalóbb volt) azonban H.R. Giger munkássága lépten-nyomon tetten érhető.

Erősen ajánlott alapmű.