Én egy időben tényleg szerettem a vámpíros filmeket. Első nagy kedvencem az Interjú a vámpírral volt, utána a Francis Ford Coppola -féle Drakula, majd pedig jött a Penge, mint a modern vámpírkultusz legjelentősebb képviselője. Főleg a Penge 2 volt a kedvencem (pedig akkor még nem is sejtettem, hogy Guillermo del Toro rendezte...). Aztán jött az Alkonyat (innen is csókoltatom Stephenie Meyer kisasszonyt!) és ez az egész vámpíros téma elkezdett befordult, önbizalomhiányos tinilányok kedvenc hobbijává válni. Sosem mentek vissza Bram Stoker munkásságáig, inkább összemosták a vámpírokra oly jellemző tulajdonságokat a tinik vágyálmaikkal. Emígy egy elég gusztustalan masszát kaptunk amely a mozikban és a magazinokban teljesen jól működött ám Lugosi Béla forgott a sírjában. Mázli, hogy 2008 nem csak a szörnyen középszerű Alkonyat éve volt. Ekkor érkezett ugyanis az Engedj be! (svédül: Lat den rätte komma in) című svéd filmdráma, Tomas Alfredson rendezésében.
Stockholm fagyos és meglehetősen nyomorúságos külvárosában járunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. Hősünk, Oskar Eriksson teljesen átlagos, ám magányos 12 éves kisfiú. Próbálja ép bőrrel megúszni, hogy osztálytársai állandó jelleggel terrorizálják. Otthon – ahol édesanyjával kettesben élnek – titkon sorozatgyilkosokról szóló újságkivágásokat és más hasonló dolgokat gyűjt. Egy nap egy fán, nem messze Oskarék házától egy rituálisan meggyilkolt fiú holttestére bukkannak. Oskar eközben megismerkedik Elivel, aki a szomszéd lakásba költözött egy idősebb férfival – akiről a néző hamarosan azt feltételezheti, hogy az apja. A kis Eli ugyanolyan magányos, mint Oskar, így hamar barátságot kötnek. Igen ám, de csakhamar véres titkok derülnek ki Eli személyéről és nem csak arra kell gondolni, hogy képes másodpercek alatt felszívódni éjszakai játszótereken. Tulajdonképpen nem lövök le különösebben nagy poént azzal ha elárulom, hogy Eli egy vámpír, méghozzá nem a vegetáriánus fajtából.
Nem csillog a napfényben mint kövér háziasszony nyáron a strandon és nem is állt át a bio-vámpír életmódra. Igazi, klasszikus értelemben vett vámpír ő. Oskar és Eli kapcsolata képezi a film fő mozgatórugóját. És bár jócskán kapunk véres és horrorba forduló jeleneteket is, a film mégis sokkal inkább hajaz a Donnie Darko című kultfilmre mint egy átlag vámpíros horrorra. Ezt úgy tessék értelmezni, hogy egy nagyon masszív, erős érzelmekkel és fagyos képi világgal operáló dráma az, amelyet az Engedj be! képvisel. A horror persze megjelenik az eszköztárában és a film él is vele de a fő hangsúlyt az emberi érzelmek és kapcsolatok kapják. Oskar és Eli barátsága, szerelme és a közeghez való viszonyuk, nomeg persze a közeg viszonya irányukba. A vámpír-lét velejárói (napfénytől való ódzkodás, ácsingózás a vér után, stb.) is hangsúlyos szerepet kapnak a filmben de ez mégis inkább akkor kezd kiteljesedni amikor Eli megharap egy nőt, majd magára hagyja és a nő szépen lassan kezd átváltozni (itt a kórházas jelenet fenomenális lett). Nagyon szeretem ezt a filmet hiszen hatalmas rajongója vagyok a húsba maró drámáknak és az Engedj be! maximálisan megérdemli ezt a jelzőt. Ám a hazai forgalmazó pedig egy nyaki ütőér átharapást érdemelne mert erre a filmre úgy találtam rá, hogy öcsém egy nap hazahozta a Tesco-ból ahol 990 forintért vette és borító alapján egy jó kis belezős horrornak nézett ki. Ki is kapcsolta fél óra után mert teljesen másra számított de én végignéztem és azóta is nagy kedvencem ez az alkotás. Kifejezetten ajánlom azoknak is akik már megcsömörlöttek az Alkonyat-saga giccsbe hajló blődsége alatt, egyúttal imádják a skandináv filmek rideg világát.
Legjobb jelenet: A medencés
