Elérkeztünk a trilógia befejező darabjához. Ahhoz a részhez, aminek nem csupán le kellett zárnia az egész játéksorozatot, de valamilyen szinten kerek egésszé is kellett tennie az egyre szerteágazóbb történetet. A fejlesztést ezúttal az a Ritual Entertainment kapta (az előző két stúdió bevonásával), akik korábban olyan alapjátékokat tettek le az asztalra, mint a SIN, vagy a Heavy Metal F.A.K.K. 2, de később például ők követték el a Legacy of Kain: Defiance-t is. Utóbbi különösen fontos, hiszen ott is a nagy finálé levezénylését adhatták elő, csak épp Kain és Raziel szemszögéből. Már az EVM!-es borító alapján is nagyon megfogott a The Elly Kedward Tale sztorija, és minél előbb bele akartam vetni magam a kalandba!

Nem titok, hogy nekem ez a rész tetszett a legjobban, mind hangulatilag, de kinézetre is. A három rész alatt egyre visszább mentünk az időben, a harmadik rész pedig konkrétan 1786-ban játszódik és Jonathan Prye boszorkányvadászt alakítjuk benne. Jelentős szerephez jut a történetben a vallás és nagyon szoros kapcsolatba kerülünk majd az indián mitológiával is. Nem mellesleg ismét két létsíkon mászkálhatunk, ugyanis lehetőségünk jut majd átkerülni a Démonvilágba is. Tehát Jonathan Prye a főhősünk, aki úgy érkezik meg Blair városkába (a korai Burkittsville) mint Johnny Depp az "Álmosvölgy legendája" című filmben (még a kameranézet is hasonló). De én például rengeteg kis utalást véltem felfedezni a játék és az említett film között, bár lehet csupán azért, mert nagy rajongója vagyok Tim Burton munkásságának. Mikor megérkezünk a városkába, az emberek éppen fejvesztve menekülnek kifelé. Tőlük tudhatjuk meg, hogy csupán pár lélek maradt a helyen (az atya mindenképp) és hogy nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek: emberek tűnnek el, furcsa hangokat hallani éjjel, meg néha előkerülnek megcsonkított holttestek is, szóval csak a szokásos. Hitét vesztett hősünk gyorsan neki is áll az ügy felgöngyölítésének, de azokkal a borzalmakkal, amik rá várnak, még ő sem számolt. A harmadik rész átszövi az eddigi két epizódot és minden titokról lerántja a leplet, egyúttal ez merül el leginkább az eredetéül szolgáló legendában, amit én kitörő lelkesedéssel fogadtam a monitor előtt ülve.

- Uram, a fodrászának esetleg elkérhetném a telefonszámát?

A filmekhez tehát már végképp semmi köze a játéknak, az eredeti, korábban az ál-weboldalon belengetett mondavilághoz viszont annál inkább. A grafika szerintem sokkal szebb és jóval hangulatosabb is, mint az előző két rész nyomasztó színvilága. Ebben a részben ugyanis éppen tél van, vagyis nagyon szépen megcsinált hószállingózást és havas erdőt is kapunk - amit természetesen vérrel mocskolhatunk be. Nem is kevés vérrel, mert ebben az utolsó részben kapjuk a nyakunkba a legtöbb ellenfelet és a játék végi bossfight is kellőképpen izzasztóra sikeredett. A Coffin Rock esetében szóvá tettem a túlzott akciózást, de jelen esetben nem éreztem az egészet annyira túltoltnak. Szerencsére nem csupán kézi lőfegyverekkel irthatjuk az ellent, a mágia is a mi oldalunkat erősíti. Arra lettem figyelmes a befejezés felé közelítve, hogy mintha már nem is egyszerű horrorjátékkal játszanék, hanem valamiféle akcióorientált RPG-vel, annyit varázsoltam benne! A Démonvilág pedig simán túlszárnyalja az előző két rész álomvilág helyszíneit! A hangok még mindig kellőképpen félelmetesek (sajnos szájmozgás továbbra sincs) és végre kapunk emlékezetes zenét is aláfestésnek. Imádtam amikor sejtelmes dallamok kúsztak a levegőben, miközben a városka börtöne felé tartottam, a főhős léptei alatt ropogott a friss hó, a háttérben pedig egy akasztott nő hullája lengedezett az akasztófán - micsoda festői kép!

Na, ezért nem szabad eszetlenül driftelni a hóban!

A hangulat tényleg csillagos ötöst érdemel, bár annyira nem lett nyomasztó és idegőrlő, mint az első részé, de abszolút tisztességesen teljesít. Méltó befejezése ez egy igencsak korrektre sikeredett horror játéksorozatnak (tudom, a Coffin Rock kicsit lehúzza az összképet, de a mérleg így is a pozitív irányba billen), és ha belemerül az ember, akkor nem szabadul előle, amíg pontot nem tesz az ügy végére és minden titkot meg nem fejt. Ja, és a játéknak kétféle befejezése is van (enyhe Silent Hill kikacsintás), úgyhogy csak okosan a végjátékban! Ugyebár mindhárom játék ugyanabban az évben (2000) landolt, ami egyértelműen az Ideglelés sikerének tudható be. Ha a film elbukik, senki sem lovagolta volna meg ennyire a hype-vonatot gamer körökben. Persze ma már tudjuk, hogy a film óriási közönségsiker lett, ezért a Take Two lóhalálában ráküldött pár fejlesztőcsapatot az adaptálásra - ez pedig meg is látszik a végeredményen. A Rustin Parr szinte egy az egyben a Nocturne folytatása lett, visszatérő karakterekkel és egy az egyben átemelt textúrákkal. A Coffin Rock már több teret engedett a szabadban kószálásnak, mint a szűk, zárt tereknek, de az igazi továbbfejlődést csak a The Elly Kedward Tale mutatta meg. Itt az átemelt motor korlátai és a kifulladó sztori ellenére is sikerült új ötleteket és játékmenetbeli megoldásokat belezsúfolni a programba, ami igen sokat emel az értékén. Zárom soraimat, és remélem sikerült felcsigáznom Titeket az old school Blair Witch játékok valamikori kipróbálására! Akik pedig hozzám hasonlóan végigtolták mindhárom részt, most talán nosztalgiáztak egy jót, ezzel a hosszúra nyúlt cikksorozattal!

Ez a rész is INGYEN letölthető INNEN

A boszorkány legendája utoljára 2019-ben támadt fel, a Blair Witch videojátékban