Kiadás éve: 2013
Kiadó: Transgressive
Műfaj: Indie rock/Math rock
Ezt hallgasd meg: Late Night
Rég volt már albumajánló, úgyhogy pont itt az ideje egy újnak. Az oxford-i Foals igazi sikertörténetnek örvendhet ugyanis amíg a bemutatkozó Antidotes vígan ellavírozott az akkoriban igencsak felkapott nu rave és dance punk stílusok között (természetesen könnyen befogadható indie mázzal bevonva) addig a második eresztés, a Total Life Forever már egy sokkal profibb, sokkal érettebb zenekar benyomását keltette. A kettőt össze lehet ugyan hasonlítani de senki ne lepődjön meg, ha a második eresztést hallgatva elgondolkodik majd rajta, hogy vajon tényleg egyazon bandát hallgatja-e. A srácok igen hamar elhagyták a táncparkettet és elkezdtek végre komolykodni. A kiforrott folytatást most a Holy Fire névre keresztelt album viszi tovább. Meglehetősen vártam már (többek közt azért is mert az örökös kedvenc In This Light And On This Evening albumon is producerkedő Flood dirigálta a lemezkészítést), kíváncsi voltam, hogy tudják-e tartani a szintet. Az előzetesen kiadott kislemezek és interjúk alapján igen vegyes képet festettek fel a fiúk, ám most itt a teljes album nekünk, essünk hát neki rögvest!
A Prelude (melyet a kissé túlsztárolt MUSE simán elirigyelhetne) félig instrumentális albumnyitány, elvétve torzított énekkel. Tökéletesen megalapozza a hangulatot és nagyon jól jellemzi a lemez további részét. A kissé zúzósabb futamok eleddig nem igazán képeztek elsőbbséget a Foals munkásságában, azonban az első kislemezként kiadott Inhaler ebben is előrelépést mutat hiszen egy igazi húzós rock-dal az egész. Yannis Philippakis frontember mindig is híres volt arról, hogy rengeteg módon képes énekelni azonban ebben a számban szinte már üvölt. Az utána következő My Number kedves, vidám hangzásával és az ezt ellensúlyozó szomorkás dalszövegével egy tökéletes, a debüt albumra leginkább emlékeztető dallá formálódik. Biztos vagyok benne, hogy koncerteken is remekül működik. A Bad Habit már visszavesz az örömködésből, és ez pedig inkább a második lemez kínálatát fogja majd eszünkbe juttatni. Kesergős dalokban a Foals amúgy is élen jár, de ne amolyan "érfelvágósan picsogós" darabokra tessék gondolni hanem igenis elgondolkodtató, az emberi kapcsolatokat a végletekig szétcincáló és elemezgető számokra. Az Everytime is leginkább ezt a vonalat képviseli. Nem túl kiemelkedő, de nagyon messze áll egy töltelékdaltól. Utána viszont jön a Late Night amely szerény véleményem szerint az album legjobb, egyben legszebb darabja. Mit szép, egyszerűen gyönyörű! Hallani kell. Yannis elcsukló hangon kezdi benne az éneklést, és maga a zene is lassan épül. Fokozódik, egyre gyorsul. Mind a zene, mind Yannis éneke. Miközben a szövegre figyelünk, már ki is bontakozik és egy elszállós, a végére iszonyatosan szép és a srácokra oly jellemző gitártémával záró gyöngyszemmé válik. Az Out of the Woods is szépséges, levezető szerzemény. Különösen érdemes továbbra is koncentrálni a dalszövegekre. A Milk & Black Spiders újfent szomorkás, lassú szerzemény. Azonban a legzúzósabb rész még csak eztán jön. A Providence nem túl hosszú, azonban beleremegnek a falak. Vicces, hogy szintén nagyon lassan és csöndesen kezdődik. A végére azonban egy elszállós, iszonyatosan nagy zúzda kerekedik ki belőle. Igen, a fiúk ilyet is tudnak. A Stepson már visszavesz a tempóból, az albumot (és eme misztikus utazást) záró Moon pedig tökéletes befejezés.
Azt hiszem a Foals elérte amit akart. Feljebb léptek, még feljebb. Nemsokára stadionokat megtöltő zenekarrá fognak válni és ezt bőven meg is érdemlik. Az idei év első nagy durranása a Holy Fire amelyet nem csak rajongóknak, hanem minden zenekedvelőnek melegen ajánlok. Ideje lenne berendelnem külföldről.
Értékelés: 10/10
