Hihetetlen, hogy mennyire gány idő van. Egyik nap tavaszias, már-már kifejezetten kellemes, meleg, napos idő köszönt ránk, másnap pedig megérkezik az új jégkorszak és települések válnak elérhetetlenné a havazás miatt. Eléggé hasonló volt az idő tavaly is, emlékszem még, hogy 2012 márciusában szintén erősen havazott (na, azért nem ennyire extrém durván) és bár a naptár szerint a tavasznak már erősen jelentkeznie kellett volna, akkor sem mutatkozott. Helyette épp olyan szürke, latyakos, hűvös, orrfújós idő volt mint most. Néha erőlködik azért a Nap, akad rá alkalom, hogy kisüt néhány órácskára. De inkább a nyomasztó, hideg időjárás uralkodik. Lehet, hogy csak azért van mert már felnőttem, de gyerekkoromban mintha sokkal szebb telekben lett volna részünk. Hóembereket, hóbunkereket építettünk, hógolyóztunk, szánkóztunk, madáretetőt készítettünk, stb. Remek programokat találtunk ki. Bár akkor még gyerekek voltunk. Idén március 15-én szerettem volna kimenni valamilyen szabadtéri rendezvényre. Politikától függetlenül, csupán megnézni pár előadást. Erre jött a hatalmas hó és minden szabadtéri rendezvényt töröltek. Sebaj, mivel amúgy is egész nap ráértünk, kitaláltuk, hogy idézzük egy kicsit vissza a gyerekkort és használjuk ki ezt a hóban gazdag, igazi téli időt. A páromék konyhájának ablaka pont egy olyan közös udvarra néz, amelyet már több éve senki sem használt hiszen az egyik oldalról le van zárva, a másik oldalról pedig igencsak körülményes oda kijutni (értsd: nincs kivezető ajtó). Nos, mi pedig csak azért is eme utóbbi utat választottuk, hiszen ha már kalandozunk, legalább csináljuk veszélyesen. Fogtunk egy létrát és kimásztunk vele az első emeleti lépcsőház ablakán. Ott még nem volt túlságosan para, inkább csak a viszonylag kicsi ablak okozott nehézségeket (még jó, hogy nem utcai ruhában vágtunk neki). Utána viszont utunkat állta egy igen magas kőfal amellyel egykor elválasztották a pince-részt az udvartól. A létra természetesen nem ért fel a legtetejéig, úgyhogy kellett egy-két akrobatikus(-nak szánt) mozdulat, hogy felhúzódzkodjunk a tetejére. Kéz a kézben, egymást segítve végül csak felértünk. Miután hálát adtam az égnek, hogy hoztam magammal kesztyűt is (hiszen horrorisztikusan hideg volt), gyorsan felhúztam a létrát, átlendítettem a másik oldalra és megkezdtük a leereszkedést.

Az udvar fenomenálisan szép látványt nyújtott. A behavazott fák, bokrok és padok igazi téli látképpel ajándékoztak meg és külön tetszett, hogy olyan "kincsekre" is bukkantunk mint például egy minimum 20 éve ott rozsdásodó talicska, avagy egy szanaszét ázott "Én, a robot" könyv. Építettünk egy kisebb hóembert is, majd visszatértünk a falhoz (inkább: a Falhoz – épp csak Havas Jon hiányzott a tetejéről) és kezdődött elölről a mászás. Egyébként ez utóbbi nekem nagyon bejött, talán ideje lenne elkezdenem valami extrém sportot is. Viszont így visszagondolva, kész szerencse, hogy megúsztuk leesés, avagy bármiféle sérülés nélkül. Csak durván kifáradtunk de ez szerintem normális. És utána legalább jobban esett a forró csoki, meg a The Walking Dead (továbbra is a videojáték, a sorozatot egyáltalán nem nézem). Szóval nekem így telt március 15. És utólag is köszönöm a Belügyminisztériumnak a kiküldött sms-t de otthon, az ágyban fekve kissé érdekesen hatott. Egyébként pedig nagyon remélem, hogy most már az időjárás is eldönti végre, hogy mit akar: télies, avagy tavaszias lenni inkább. Én utóbbit jobban preferálnám és gondolom ezzel nem vagyok egyedül.