Ezt a listát már nagyon régóta meg szerettem volna írni. Aki olvassa a blogot, vagy ismer engem, az nagyjából tisztában lehet már hogy milyen a zenei ízlésem. Messzire kerülöm a mainstream hulladékokat amiket mondjuk a VIVA-n láthattok (tényleg, él még egyáltalán az az adó?), a hideg kiráz a sok autotune sztárocskától és bizony koncertre sem túl gyakran járok mert ha már zenehallgatás, akkor maradnék vagy az mp3-nál (bár ez sokszor elég gyatra minőségű...) de inkább a flac formátumot részesítem előnyben. Aki nem ismerné, olyan ez mintha a sok CD hallgatás után feltennél egy bakelitet. Sokkal tisztább, sokkal élőbb a hangzás. Természetesen mint mindenkinek, úgy nekem is megvannak a kedvenc előadóim. Nicknevemből talán arra következtethetnétek hogy csak és kizárólag a brit gitárzenét részesítem előnyben holott ez nem igaz. Szívem csücske, az biztos, de egészen más műfajokat is hallgatok. Ez a blog alapvetően a zene miatt indult anno. Szerettem volna egy helyet ahol korrekt leírásokat kaphattok olyan albumokról amelyekről máshol nemigen, avagy csak eléggé felszínesen írnak (nézzétek csak meg az EST.hu ''kritikáit''...vicc az az oldal). Rólam pedig nem árt ha tudjátok hogy volt egy időszak az életemben amikor nagyon masszívan foglalkoztam a zenekészítéssel. Ez úgy nagyjából 2007-2008 környékén volt, még az előző lakhelyemen. Volt ott egy akkoriban csúcskategóriás PC az ottani szobámban amire feltettem 3-4 zeneszerkesztő programot is, rendesen minden kiegészítővel (effektezők, hangminta-gyűjtemények, dobgép, stb.) egyetemben. Ehhez jött még egy drága erősítő-szett, fatertól elcsent hangszerek (elektromos gitár, szintetizátor, orgona) és nem vicc, naphosszat elvoltam azzal hogy dalokat kreáltam. Ebben a miliőben a legegyszerűbb dolga akkor van az érdeklődőnek ha már előre letárolt hangmintákkal dolgozik. A DJ is ''lop'' néha hangmintákat innen-onnan (legtöbbször régebbi dalokból) ám ha van egy spéci hangszerkesztő programotok akkor kb. Kánaán az ami fogad benneteket az elindításnál. Nehezebb dolgotok akkor van ha magatok akartok előállítani mondjuk dob-alapot, vagy egy gitár-szólót/szintetizátor-futamot. Na, ehhez már szükséges a tudás és a tapasztalat. De ha az ember benne van, tényleg érdekli és szereti is csinálni akkor hamar a szenvedélyévé válik. Nekem is remek alternatíva volt amíg el nem költöztünk onnan. De ez már egy másik (igen kacifántos) történet.

Azóta elkezdtem a zongorázással is foglalatoskodni és most jelenleg megint egy elektromos gitárt tervezek venni mert felmerült az ötlet hogy zenekarozhatnánk így együtt, haverokkal. Természetesen amellett hogy anno magam is kreáltam dalokat (amelyekből jó ha összesen 5-6 maradt fenn), mindig is erősen foglalkoztam a zenei élettel is. Járattam a megboldogult WAN2-t, interneten tájékozódtam, olvastam a lemezkritikákat, fedeztem fel újabb és újabb zenekarokat, stb. Aztán mikor elkezdtem blogolni, egy idő után úgy éreztem meg kell osztanom a véleményemet ezekkel kapcsolatban is a nagyvilággal. És örültem neki hogy sokan vevők voltak a témára. A Focker blog is csak megerősített ebben hiszen az albumkritikáimat (persze a többivel egyetemben) Magyarország mellett sokan olvassák Erdélyből, Lengyelországból, Németországból, Angliából de a minap akadt pár látogatóm Hollandiából is. Ennek egyrészt nagyon örülök, másrészt meg jó látni hogy ilyen népszerűvé vált a blog. Úgyhogy nem kis feladat volt számomra összeállítani a 10 kedvenc zenei albumomat hiszen a mai napig durván 100 album van a gépemen (persze egyik sem letöltött, dehogy...) és van olyan is amelyet már több mint 6 éve hurcolok magammal gépről-gépre, olyannyira kedves nekem. A fizikai formátumban (értsd: CD) meglévő lemezeim száma is egyre csak gyarapszik nade arról már én tehetek hogy olyan maradi vagyok hogy néha szükségesnek érzek egy-egy kiváló albumot CD-n is beszerezni. Nem is szaporítanám tovább a szót hiszen már megint kissé elnyújtottam a bevezetést. Jöjjön hát az én top 10 személyes kedvenc albumom:

10. Blur: Parklife

Megjelenés éve: 1994

Mi ez? A britpop műfaj alapköve amely ezen listából kitaszította a The Beatles (a The Beatles!!!) Sgt. Pepper albumát amely egyébként a legelső konceptalbum volt a világon. És hogy miért? Nos azért, mert a Blur 1994-es lemeze évekkel meghaladta a korát (amúgy ITT áradoztam már róla bővebben) és olyan alapokat fektetett le amelyeket utána kismillió zenekar vett alapul. A mostanság oly trendi indie zenekarok fele nem is létezne ha nem lett volna a Blur és a Parklife. Egy olyan album amely újra divatba hozta az angolságot, a kvázi ''telepi suttyók'' Oasis ellentettjeként a tipikus angol sznobizmus és fennkölt elegancia hámrétege alatt ugyanolyan csibész és fiatalos volt kortársaik legtöbbje. A fiataloknak szólt, de az idősebbek is elismerősen bólogattak a lemezt hallgatván. Mind a rajongókat, mind a kritikusokat lenyűgözte, nem mellesleg egész Angliával megismertette a Blur és még inkább a két alapítótag nevét: Damon Albarn és Graham Coxon. Két csodabogár akik azóta már egymagukban is megállták a helyüket (Albarn például szépen befutott a Gorillaz élén, míg Coxon tökéletes szólólemezeket dobott és dob a mai napig a piacra). Sajnos a Blur a későbbi albumain már igencsak eltolódott az amerikai alternatív rockzene irányába és ez nem feltétlenül tett jót nekik. Annak rendje és módja szerint szépen ki is égtek és egy erősen közepes 2003-as lemezt követően feloszlottak. Persze azóta újra összeálltak már (azt hiszem pont tavaly) és hamarosan itt az új album is de azt a fiatalos energiabombát amelyet a Parklife képvisel, már biztosan nem tudják sohasem megismételni. Kivéve ha szereznek egy időgépet és újra megfiatalodnak.

Miért kedvenc? Mert hiába tudom hogy '94-es, mikor hallgatom, ebből semmi sem jön le. Akár 2004-ben is felvehették volna, a hangzás vérprofi, a dalszövegek időtállóak és helyenként erősen polgárpukkasztóak (lásd mondjuk: Girls & Boys) de minden egyes dal remek. Az én személyes favoritom a Trouble in the Message Centre amely teljesen magával ragad minden egyes hallgatásánál és a mai napig nem tudom elhinni hogy ezt '94-ben adták ki, annyira mainak tűnik. Egy nagyon erős válasz volt a Parklife a grunge műfajra és tulajdonképpen győzelmet aratott, hiszen a grunge pár éven belül teljesen kihalt. Ezek a fiatal angol suhancok meg úgy befutottak hogy csakhamar az egyik legnagyobb kult-zenekarrá avanzsálódtak az Egyesül Királyságban. Aki szeretne egy kis zenetörténetet az kezdje ezzel az albummal mert remek kiindulópont és segít megérteni hogy 2000 után miért is szaporodtak el annyira a jobb/rosszabb indie zenekarok. Amúgy meg tényleg klasszikus.

Kedvenc dal róla? Trouble in the Message Centre

9. Depeche Mode: Exciter

Megjelenés éve: 2001

Mi ez? Egy indokolatlanul sokat szidott Depeche Mode sorlemez. Én is eléggé különc fiatal voltam, előnyben részesítettem a fekete ruhákat meg a befelé fordulós világnézetet, így kb. adta magát hogy a fiatalkori kedvencem a darkos Depeche Mode legyen. Talán egy rádióműsorban hallottam őket először (ha jól emlékszem pont az Enjoy the Silence ment le) és mivel akkoriban még nem volt internetünk sem, nem igazán tudtam utánajárni annak hogy mi fán terem ez a furcsa nevű new wave zenekar. Aztán mivel akkor írtunk 2001-et, a tagok pont kijöttek az új lemezzel amelyről 1-2 klipet masszívan nyomattak a zenecsatornákon is a tévében. Ha jól emlékszem a Dream On volt az első amit láttam tőlük és akkor elhatároztam hogy nekem ez a zenekar egyszerűen annyira bejön hogy azonnal kell valamiféle CD tőlük. Meg is kértem fatert hogy szerezzen már bentről valamit és mázlim volt mert az egyik kollégája nagy rajongója volt a zenekarnak, így kb. a legelső, 1980-as lemeztől kezdve az összeset megkaptam kölcsönbe. Igen ám de engem leginkább az akkori legfrissebb, az Exciter érdekelt nagyon. Úgyhogy ezt átmásolta nekem. Túlzás nélkül állíthatom hogy a lemez megbabonázott. Volt olyan nap hogy inkább eljátszottam a beteget reggel, csak azért hogy ne kelljen bemennem a suliba és otthon maradhassak hallgatni. Később beszoptam persze mert utána már azt sem hitték el nekem ha tényleg beteg voltam de akkor is megérte.

Miért kedvenc? Mert ez volt a legelső lemezem amit kaptam és amit rongyosra hallgattam otthon. Nem vicc, évek múlva mikor próbáltam nosztalgiázásképp lejátszani, már egyszerűen nem lehetett, annyira elkopott/összekarcolódott mert kb. napi szinten hallgattam anno. Nem mellesleg a tag aki átvette nekem, kurva rendes volt mert még B-oldalas dalokat is rátett nekem és én évekig meg voltam győződve róla hogy ezek alapból rajta vannak az eredeti CD-n is. Sokan szidják a Depeche Mode-ot az Exciter miatt mert egészen másmilyen lett mint amilyenre a rajongók számítottak. Érzelmekkel teli, borzasztóan mély és bensőséges dalcsokor található rajta amely elsősorban a szívet és a lelket célozza meg. A Depeche Mode sosem írt erőltetett dalokat, ezért is működik annyira jól ez az érzelemdús hangkollázs amelyet az Exciter képvisel. A legtöbb dal olyan rajta mint egy álom. Eléggé intim és magvas mondanivalóval bíró dalszövegek sorakoznak rajta amelyekhez remek aláfestőzene az az elektronikus, éteri hangzás amelyet a Depeche Mode előállított és amelyben a mai napig a legjobbak. Szerelmes pillanatokhoz avagy lefekvés utáni altatóként ajánlom háttérzenének ezt a melankolikus dalcsokrot.

Kedvenc dal róla? When The Body Speaks

8. MGMT: Congratulations

Megjelenés éve: 2010

Mi ez? Egy nagyon durva LSD-trip, '60-as, '70-es és '80-as évekbeli zenei hatásokkal és neo-hippie életérzéssel megfűszerezve. Az MGMT 2008-ban letette az asztalra az akkori év vitathatatlanul legjobb lemezét, az Oracular Spectacular (kritikám ITT) személyében. Akkor nemcsak az utóbbi 20-25 év legjobb albumnyitányát (Time to Pretend) hozták el, de megajándékozták a hallgatókat egy teljes lemeznyi emlékezetes szerzeménnyel. Túlzás nélkül állíthatom hogy azon az albumon minden egyes dal potenciális sláger. Nem is csoda hogy imádta őket mind a nép, mind a szakma és a kritikusok kb. ódákat zengtek róluk. Eléggé nagyok voltak tehát az elvárások hogy 2 évvel később, az új lemez kapcsán mivel rukkolnak majd elő. Nos, az MGMT jól átvágott mindenkit ugyanis a Congratulations nem tartalmaz slágereket, sőt, majdhogynem anti-slágerek gyűjteményéről van szó! Remek példa erre a Siberian Breaks, a maga 12 percével. De aki van olyan hipszter hogy vállalkozik erre az álom -szerű, furcsa, kifordított, misztikus utazásra, az nagyon jól fog járni. Mikor először hallottam ezt az albumot, egyszerűen letaglózott. Nem is tudom már, azt hiszem Tél volt. Annyira betalált hogy az egyszerűen leírhatatlan. Meghallgattam egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor és négyszer és így tovább. Nem tudtam megunni és nem tudom megunni a mai napig sem. Talán első blikkre kissé furcsának és elvontnak tűnhet (a dalszövegeket nem is érdemes tanulmányozni mert úgysem lehet megérteni őket, legalábbis józan állapotban biztosan nem...) nade mit is várhatnánk ezektől a modern hippiktől akik különféle drogok és tudatmódosító szerek hatására írnak dalokat? A Congratulations tényleg egy galaktikus utazás.

Miért kedvenc? Mert korszakokon átívelő és emellett annyira szürreális és elvont helyenként hogy egy átlag-hallgató azonnal kikapcsolja. De az átlag-hallgató menjen csak vissza a tévé elé, zenecsatornákat bámulni. Az MGMT nagyon különc zenekar. Ugyan próbálják nyúlni őket elég sokan (a legjobban ebből az Empire of the Sun és a Foster the People jött ki) de az az egyedi stílus amit ez a két new york-i srác képvisel, egyedülálló. Ha meg szeretnétek hallgatni akkor mindenképp egyedül tegyétek. Úgy az igazi. Úgy sejlik fel belőle minden egyes kis varázslatos adalék.

Kedvenc dal róla? Flash Delirium

7. The Horrors: Strange House

Megjelenés éve: 2007

Mi ez? A shoegaze és a glam rock visszatérése a popkultúrába, bravúros zenei megoldásokkal, régi horror-filmeket idéző szintetizátor-futamokkal, ijesztő kórussal és pár goth sráccal akik úgy néznek ki mintha egy Tim Burton filmből másztak volna ki. A Strange House (bővebben róla ITT) a The Horrors debütáló albuma volt 2007-ben és bár nem durrant hatalmasat, elég sok pozitív kritikát kapott. Mikor először utánakerestem, azt hittem valamiféle különc emo-banda lemezét készülök éppen meghallgatni (érdemes megnézni mondjuk EZT a képet, hogyan is néztek ki anno a fiúk) de szerencsére pozitívan csalódtam bennük. Engem már az első dal (Jack the Ripper) is teljesen magával rántott és behúzott a The Horrors sötét, mocskos, hideg sikátorába ahol az üvöltözős ének remekül megfér az ijesztő kórusokkal és az elidegenítő, széttorzított effektekkel. Ezt még öntsük nyakon a fiatal bandákra oly jellemző vehemenciával és retró szintetizátor-futamokkal és máris megkapjuk a The Horrors zenei világát. Később – a 2. albummal – aztán már jócskán megkomolyodtak nade ez az első eresztés olyan vad és energikus mint valami láncait letépő őrült aki a helyi elmegyógyintézetből megszökvén végre belevetheti magát a városba.

Miért kedvenc? Mert nagyon megfogott a sok retró szintis-megoldás, az énekes, Faris Badwan hangja és a mindent átjáró horror hangulat nameg mert szeretem az olyan albumokat amelyekkel anyámat ki tudom kergetni a szobából. A Strange House nem könnyű hallgatnivaló. De véleményem szerint rohadt egyedi és zseniális.

Kedvenc dal róla? She Is The New Thing

6. Akkezdet Phiai: Kottazűr

Megjelenés éve: 2010

Mi ez? A legigényesebb magyar hip-hop összemosása a régi és a kortárs költészettel. Nem feltétlenül szoktam hip-hop vagy ha úgy tetszik, rapzenét hallgatni de akad 3-4 hazai előadó akikkel kivételt teszek. Az NKS és a Barbárfivérek mellett az első helyen nálam az Akkezdet Phiai szerepelnek. A 2010-ben kijött – egyébként dupla-album – Kottazűr (poén hogy még két matrica is járt hozzá) szimplán az a lemez számomra amelyről kívülről fújok minden egyes dalt és ha akár csak egyetlen másodpercnyi részletet is bejátszanának róla akárhol, azonnal felismerném. Nem akarok most arról papolni hogy a hazai rapzene mennyire alacsony szinten van hiszen ma már elárasztják a netet a sehonnai kis csicska MC-k, meg a ''majd én megmondom mi az utca törvénye'' -szerű, nyolc általánost végzett wannabe gengszterek. Erre jön az AKPH és nagyon okosan, remek érzékkel letesz egy olyan albumot az asztalra amely simán alázza a hazai mezőnyt de basszus, évekkel (!) előre. A mai napig etalonként tekintek Saiid (Süveg Márk) és Újonc (Závada Péter) eme munkásságára mert a szakma csúcsa amit ez a két tag összehozott. Már korábban is kacérkodtak a költészettel de a Kottazűr kvázi hemzseg tőle. És ez az a kuriózum amelyre az erőszakról, pénzről és kurvákról szövegelő hazai ''előadók'' bő 90%-a egyszerűen nem képes. Mert az nem rapzene baszki, ha rímeket pakolsz egymás után minden mondatba. Az sem rapzene ha arról ugatsz hogy hány csajt fektettél meg a héten, vagy hogy mennyire tré az élet a gettóban amin egyébként te csak napi szinten áthaladsz kocsival. Nem, a rapzenét lehet okosan is csinálni és ebben szerintem jelenleg az AKPH a legjobb.

Miért kedvenc? Azért mert végre egy kvázi rap-album amely nem az erőszakról meg a punciról szól. Teljesen mai, érződik a dalokon a korszellem de mégis olyan témákról szövegelnek rajta (és helyenként nagyon odavágós poénokkal) amelyek mellőzik a tipikus gengszter-kliséket, inkább úgy szólnak a hallgatóhoz mintha két művsulis csodabogár írta volna őket. Nagy kedvencem, Saiid szakértelmével már korábban is tisztában voltam de Újonc simán felnőtt hozzá. Utóbbi egyébként egy verses kötetet is megjelentetett akkoriban, melynek címe: Ahol megszakad. Nekem megvan, érdemes beszerezni mert pár dalszöveg-részlet visszaköszön benne de egyébként kiváló verseket tartalmaz. Ahogyan a Kottazűr is kiváló lett. Még ha eddig messzire kerültétek is a rapzenét, akkor is bátran tegyetek vele egy próbát mert egyrészt tényleg zseniális cucc, másrészt tipikusan olyan album amelyet a gondolkodó embernek készítettek. Az egyetemistáktól kezdve, a kritikusokon át, anyámig bezárólag nagyon sokan rajonganak értük (természetesen én is köztük vagyok) ergo ha kíváncsiak vagytok arra hogy melyik magyar albumot tisztelem a legjobban akkor nosza, keressetek rá erre. Nem fogjátok megbánni.

Kedvenc dal róla? Budepesmód (Újonc) / Hisz sztori (Saiid)

5. Hadouken!: Music for an Accelerated Culture

Megjelenés éve: 2008

Mi ez? Egy olyan lemez amely azon kívül hogy előszeretettel nyúl 8 bites chiptune hangzáshoz (Gameboy, Atari, Nintendo, stb.), egy olyan partiba visz el amelyet még a Skins-generáció is megirigyelhetne. A Hadouken! (mely név a Street Fighter videojátékban egy támadás neve volt) zenéjét nem egyszerű körülírni. Keveredik benne a nu rave, az indie, a grindie és az elektronika is, nyakon öntve a már említett 8 bites chiptune hangokkal. A végeredmény mégis borzasztó hatásos! Az ITT már egyszer kitárgyalt album sajátossága hogy olyan magasra löki a hangulatot hogy ember legyen a talpán aki erre nem kezd el idióta módra táncolni, de legalábbis az ujjaival/lábával dobolni. Az album tele van kikacsintásokkal/utalásokkal videojátékokra, a dalszövegek önmagukban is rohadt viccesek, az egészet pedig színes ruhákba öltözött és fénypálcákkal hadonászó angol fiatalok prezentálják. Kell ennél több egy Skins -féle őrült éjszakához? Nem igazán. Esetleg pár gallon alkohol.

Miért kedvenc? Mert ez egy tipikusan olyan album amit imádok bömböltetni. Nagyon jól találták meg az összhangot az indie-rock és az elektronikus, táncparkettre csábító dance-punk műfajok között és a közös szerelemgyerek lett a Music for an Accelareted Culture amely akkorát üt hogy kiszakad a ház oldala. Egy életérzést közvetít ez az album. Olyan életérzést amelyen minden fiatal átesik életében minimum egyszer (de van aki minden hétvégén...). Egy babaszós, partizós, önfeledt házibulizós éjszaka amelynek végén a saját hányásunkban térünk magunkhoz, egy olyan tag házában akit nem is ismerünk és egy olyan csaj mellett akinek még a nevét sem tudjuk. Kikászálódunk az ágyból, megmosakszunk, elindulunk haza józanodni. Aztán következő héten indulhat megint minden elölről. Na ez a Music for an Accelareted Culture miliője és ebbe érdemes mindenkinek belekóstolnia, még hogyha csak zenei formában is. Az ősök a hétvégére elutaztak, piát hozzatok!

Kedvenc dal róla? That Boy That Girl

4. Klaxons: Myths of the Near Future

Megjelenés éve: 2007

Mi ez? A new rave (vagy ha úgy tetszik: nu rave) műfaj elindítója, az idézetekkel és utalásokkal telepakolt követendő példa amelyet néhány angol suhanc hozott össze de akkorát durrant az egész hogy azóta is etalonként tekintenek erre a lemezre még a legszőrösebb szívű brit kritikusok is. Vannak lemezek amelyek időtállóak. Ilyen mondjuk a már fentebb is szereplő Parklife. Aztán vannak lemezek amelyek stílust teremtenek. És vannak olyanok is amelyek mindezt a kettőt egyszerre valósítják meg. Nos, az ITT már bemutatott Myths of the Near Future pontosan ilyen. A nu rave előtte nem is létezett, a tagok csak poénból találták ki ezt a stílust zenéjükre, mégis önálló műfaj lett belőle. A Klaxons nagyon táncolható, nagyon dance-punk, ugyanakkor nagyon elvont is helyenként. Remek példa erre az Isle of Her. Ebben végig egy furcsa, misztikus kántálást hallhatunk amely annyira sajátos ízt ad a dalnak hogy azon sem csodálkoznánk ha hirtelen egy másik bolygón találnánk magunkat, csúcsos fejdíszben egy oltár körül álló emberek (?) között. De tulajdonképpen az egész Myths of the Near Future felfogható egy kozmikus űr-utazásnak. Olyan dalokból áll amelyekre ugyan az indie-diszkókban remekül lehet színes fénypálcákkal csápolni a táncparketten azonban otthon egyedül hallgatva bontakoznak ki igazán.

Miért kedvenc? Mert szeretek néha kiszakadni a valóságból és a zene segítségével elmerülni a fantasztikumban. A Klaxons debütje remek alternatíva lehet bárkinek arra hogy kicsit kizökkenjen a mindennapok monotonitásából és végre a szárnyaló képzeletére bízza magát. Galaxisokon átívelő kaland amely legalább annyira grandiózus mint amennyire újító.

Kedvenc dal róla? Atlantis to Interzone

3. Kasabian: Velociraptor!

Megjelenés éve: 2011

Mi ez? A Kasabian eddigi munkásságának csúcsa, a rockzene és az elektronika olyan bensőséges kapcsolata amelyre nem sok hasonló példát találni manapság, nem mellesleg a fő dalszerző Sergio Pizzorno simán lehetne az új John Lennon is. A zenekarral én 2004 környékén kezdtem meg az ismerkedést amikor is kijöttek cím nélküli, debütáló albumukkal. Már akkor is nagyon tetszett ahogyan a rock mellett kacérkodtak az elektronikával is. Aztán 2006-ban a 2. lemezükkel elég erőteljesen elfordultak csak és kizárólag a (glam-) rock irányába. Ez nekem már annyira nem jött be, én hiányoltam az elektronikát (de a kritikákból ítélve, más is...). Aztán pár évvel később a 3. lemezt már a producerzseni Dan the Automator segédletével rögzítették és bár kissé tartottam a végeredménytől, a 2009-es album engem is nagyon meglepett. Remekül sikerült, visszahozták vele a sokat hiányolt elektronikus-vonalat végre és közben olyan giga-slágereket tettek le az asztalra mint az Underdog, a Fire, avagy a Vlad the Impaler. Úgyhogy nálam nagyon durván váróslistás volt a Velociraptor! amelyről az első single (Switcblade Smiles) cseppet sem győzött meg de amikor végre az elejétől a végéig végighallgathattam a teljes albumot...hú, euforikus érzés volt! Részletesebben ITT. Emlékszem, éppen Ősz volt. Akkoriban még gyakran jártam a volt barátnőm elé a sulijához és rendre ezt az albumot hallgattam. Szépen lassan bekúszott a fülembe és amíg hosszú perceket álldogáltam a hidegben (nem tehetek róla, szeretek mindig előbb érkezni...) kisebb trip volt minden egyes dal. Te jó ég, annyira egyedi hangulata van ennek a lemeznek hogy azt képtelenség szavakba önteni! Hallani kell! Még ha a potenciális slágereket (Days Are Forgotten, Goodbye Kiss, Re-wired, Man Of Simple Pleasures, stb.) nem is nézzük, akkor is minden szerzemény igazi kincs rajta és külön becsülendő hogy a fiúk még kísérletezésre is adták a fejüket. Bizony, remek példa erre az I Hear Voices amely egy The Chemical Brothers -szerű, végig elektronikus menetelés. Ilyesmit azért nem sokan mertek volna bevállalni egy alapvetően rocklemezen.

Miért kedvenc? Azért mert egyrészt nagyon sok helyről merít, másrészt pedig mert személyes kötődésem is van hozzá ugyanis életem egyik legszebb időszakához tudom fűzni ezt az albumot. Talán csak ama Ősz hatása de akárhányszor újra előveszem, mindig megrohannak az emlékek, a piros és sárga színbe bújt fák, a hulló levelek, az avar édeskés illata...rengeteg minden. És én amondó vagyok hogy egy album akkor működik igazán ha tudunk hozzá kötni emlékeket/élményeket. És nálam a Velociraptor! pont ebbe a kategóriába tartozik.

Kedvenc dal róla? Acid Turkish Bath (Shelter From The Storm)

2. Late of the Pier: Fantasy Black Channel

Megjelenés éve: 2008

Mi ez? Tökéletes lenyomata annak a szellemi szabadságnak, szárnyalásnak és természetközeli életmódnak amelyben jelenleg én is aktívan részt veszek és majd csak a nyugdíjas-kor felé haladva szeretném feladni. Modernkori hipszter-lemez modernkori hippiknek. A nu rave betetőzése, elektronikával fűszerezett indie-rock/dance-punk szerelemgyerek akit kellő alázattal illik kezelni. A Late of the Pier egy újabb furcsa zenekar. Borzasztó messze állnak a mainstream előadóktól ám zenéjük mégis képes tömegeket megmozgatni. Újfent néhány angol csodabogárról van szó akik nem voltak restek egészen furcsa stílusváltásokkal és cseppet sem megszokott hangkollázsokkal dúsítani egyébként sem hétköznapi zenéjüket. A már ITT is ajnározott Fantasy Black Channel tele van hatalmas slágerekkel (remek példa erre az abszolút kedvenc Space and the Woods) azonban gyakran belefutunk olyan pillanatokba amikor csak csodálkozunk hogy ez meg most mi a szösz? Bravúros és nagyon meglepő stílusváltások tarkítják a lemezt, a dalok pedig sokszor szanaszét effektezett agymenésekbe torkollanak azonban a srácok zseniálisát kár is lenne tagadni hiszen ennyire fiatalon ennyire profi módon összeállítani egy lemezt, nem kis teljesítmény lehetett. És mégis minden generációhoz szólnak vele.

Miért kedvenc? Azért mert ez az album csiszolta tökélyre a nu rave műfajt és tulajdonképpen zárta is le. Azóta sem készült ennyire magával ragadó és tökéletes stílusgyakorlat a témában (a Klaxons megléphette volna a 2. lemezével, kár hogy nem jött össze nekik...) és egyébként is ritkán hallani ennyire jól felépített ám mégis rengeteg helyről merítő produktumot. Pedig a megfelelő hozzáértés hiányában könnyen el is hasalhattak volna vele. Ám a Fantasy Black Channel jött, látott, és győzött. A Late of the Pier azóta sem jelentkezett új albummal. Mondjuk ezt nehéz is lenne túlszárnyalniuk hiszen már elsőre olyan magasra tették a lécet hogy azt szinte képtelenség lenne megugrania bárkinek is. Mondjuk nekik összejöhet, szóval én várom hogy mikor állnak újra össze. Azt pedig ugye már említenem sem kell, hogy jelen blog is az egyik dalukról kapta a nevét?

Kedvenc dal róla? Focker

1. Editors: In This Light And On This Evening

Megjelenés éve: 2009

Mi ez? Az abszolút kedvenc lemezem és az Editors mindmáig legzseniálisabb produktuma amelyet nagyon sokan félreértelmeznek holott ennyire merész stílusváltást azóta sem hajtott végre egyetlen hasonló zenekar sem. Rengeteget írtam már erről az – egyébként nekem deluxe kiadásban meglévő – albumról ITT nade sosem tudtam elégszer hangsúlyozni hogy a megjelenés évében (2009 amely mellesleg az elektronika jegyében telt) egyetlen másik lemez sem talált be nálam annyira mint az In This Light And On This Evening. Pedig akkoriban jött ki a Franz Ferdinand szintén elektronikával fűszerezett 3. albuma (Tonight) és a MUSE klasszikus-zenei betétekkel tűzdelt, The Resistance névre keresztelt tudományos-fantasztikus konceptalbuma is. De a példa kedvéért említhetném még akár a különc Empire of the Sun űrbéli sci-fi duó Walking on a Dream, avagy a The Horrors érettebb, kiforrottabb Primary Colours albumát is. Erős volt tehát a mezőny de nálam azért emelkedett ki az Editors győztesen mert képesek voltak meglépni egy olyan merész tettet amelyre más zenekar biztosan nem mert volna vállalkozni: a sarokba hajították a gitárokat és a jéghideg szintetizátorok felé fordultak. A Flood (Depeche Mode, Nine Inch Nails, Goldfrapp, U2, The Killers, Placebo, Foals, stb.) segédletével felvett 3. Editors album iszonyú hangulatos, vészjósló és letaglózó lett. Már a nyitó (és egyben címadó) In This Light And On This Evening előrevetíti hogy ez most valami egészen más lesz. Súlyos szintetizátor-futamok, hangmintázott (és eltorzított) ének...nem egy jól megszokott rocklemez, az biztos. Persze később visszaköszön a múlt. Például a You Don't Know Love esetében már visszatérnek egy kicsit a gitárok is de ugyanúgy masszívan jelen van a szintetizátor amely kvázi főszerepet kap minden egyes dalban. És pont a túlzott elektronikus hangzás miatt szapulták és szapulják a mai napig sokan ezt a lemezt holott csak annyi történt hogy az Editors kipróbálta magát másban is mert nem szerették volna hogy beskatulyázzák őket. Ezt sokan még mindig nem képesek megbocsátani nekik de basszus, mikor írtak a srácok utoljára egy olyan remek, többértelmű dalt mint eme albumról az Eat Raw Meat = Blood Drool című szerzemény? Hozzá kell tennem: az Editors legújabb, 2013-as nagylemeze (The Weight Of Your Love) számomra és még nagyon-nagyon sok rajongó számára csalódás volt. Tipikusan profin hangszerelt de legbelül lélektelen dalcsokrot kaptunk amely ugyan majd stadionbéli koncerteken remekül fog működni, azonban önmagában irtózatosan kevés. Na ilyesmi az In This Light And On This Evening esetében távolról sincs. Ez egy tipikusan olyan melankolikus album amelyet az ember esős, borongós időben avagy borús őszi délutánokon tesz fel. Gyönyörű hangulatfestő de aztán ne csodálkozzatok ha a végére kissé befordultok.

Miért kedvenc? Mert imádom ha egy alapvetően rockzenekar beleviszi a zenéjébe az elektronikát is és ezzel új távlatokat nyit meg. Az In This Light And On This Evening időtálló alkotás lett hiszen rajta minden egyes dal igazi gyöngyszem. Nem mellesleg erre az albumra vagyok a legbüszkébb a gyűjteményemből hiszen beszerezni is kisebb csoda volt. Biztos vagyok benne hogy majd az unokáimnak is előszeretettel fogom ajánlgatni. Érdemes a deluxe kiadást beszerezni mert azon helyet kapott + 5 dal bónuszként. Azoknak ajánlanám elsősorban az In This Light And On This Evening albumot akik előnyben részesítik az esős/borongós időjárást és szeretnek elveszni egy-egy lemez hangulatában, akkor is, ha az eléggé komor.

Kedvenc dal róla? You Don't Know Love

+ RÁADÁS

Lana Del Rey: Born To Die

Megjelenés éve: 2012

Mi ez? A Tumblr-generáció szülöttének időtálló mesterműve. Ezt a lemezt a mai napig képtelen vagyok megunni. Lana Del Rey az az énekesnő, akitől bármit, bármikor hajlandó vagyok meghallgatni, és ugyan a későbbi albumai is igazán erősek lettek, az all time favoritom tőle egyértelműen a Born To Die, még 2012-ből. Én valamilyen szinten azért szimpatizálok a hipszter életérzéssel és Lana Del Rey albuma tökéletesen hozza a hipszer-lét minden varázsát és szépségét. Olyannyira retró és mégis modern, hogy egyszerűen lehetetlen nem imádni. Ennyire jól elkapni az '50-es évek fényűző, ám a fényűzés alatt mégis rothadó hangulatát senkinek sem sikerült előtte sem, utána sem. Ez a cukormáz alatti valóság, a noir-filmek hangulatának dalokba öltött mása. Lana nem kispályás, a dalokból és az interjúkban adott megnyilvánulásaiból egyértelműen lejön, hogy ért a zenéhez - nem úgy mint a mai popsztárok fele. Viszont dalait pop és triphop köntösbe öltözteti, ezáltal megfelelve a kor igényeinek. Keserédes, mégis azonnal fülbemászó dalok sokasága jellemzi munkásságát. A Born To Die még férfi füllel hallgatva is gyönyörű lemez, ám mindenképp ajánlott a Paradise Edition beszerzése, mert Lana a B-oldalas dalokban is nagyon erős. A Gods & Monsters a mai napig legnagyobb kedvencem tőle, annyira magával ragadott, hogy ITT le is fordítottam magyarra.

Miért kedvenc? Mert nagyon intim, és mégis slágeres lemez.

Kedvenc dal róla? Born To Die