Kiadás éve: 2014
Kiadó: Akashic Records
Műfaj: Dance/Pop
Ezt hallgasd meg: Show Me A Miracle
Már tavaly esedékes lett volna az új Klaxons lemez, de el kellett halasztaniuk a megjelenést. A háttérben ezúttal csupán az utómunkálatok álltak, szerencsére ezúttal nem volt semmi "balhé" a kiadóval mint anno, 2010 környékén (akkor a fiúknak az egész addig kész anyagot a kukába kellett dobni, bár mázli, hogy Landmarks of Lunacy EP néven 2010 Karácsonyán ingyenesen letölthetővé tettek belőle néhány dalt. Bevallom őszintén, nekem a 2010-es (sokkal zúzósabb hangzással megtámogatott) Surfing the Void legalább akkora nagy kedvenc mint a 2007-es etalon, a Myths of the Near Future amely megérdemelten szerepel ott "Minden idők legjobb lemezei" között. A new rave (avagy nu rave) stílus megteremtői, a dance-punk és indietronica úttörői bizony az elmúlt pár évben nem igazán hallattak magukról. Ám én mindvégig reménykedtem benne titkon, hogy új anyagon dolgoznak és ha majd előállnak vele, akkor az akkorát fog szólni, mint egy gázoló gyorsvonat! A Love Frequency kifejezetten jó album lett...de nem vagyok elájulva tőle. A Klaxons stílusában ugyanis mindig nagy szerepett kapott a felépített imidzs. Zenéjük egyszerre volt pöpec és olyan mintha egy másik galaxisból származott volna. A dalszövegek teli voltak neves íróktól és gondolkodóktól vett idézetekkel, utalásokkal, magukat a dalokat pedig belengte a sci-fi műfajába mártott földöntúli életérzés. Nos, a Love Frequency sajnos teljes egészében mellőzi ezeket a tulajdonságokat. Nincs már nu rave sem, a dance-punk műfajból is leginkább csak a dance maradt meg. Szerintem ez sokban "köszönhető" James Murphy (LCD Soundsystem), Tom Rowlands (The Chemical Brothers), Erol Alkan és a Gorgon City közreműködésének. Már az albumborító is teljesen más mint az eddigiek. Lecsupaszított, minimalista. Mindössze a logo áll rajta. Joggal gondolhat rá az ember, hogy a Klaxons ezúttal valami egészen újat mutat meg magából. És végső soron ez igaznak is bizonyul. De ne rohanjunk annyira előre. Kezdjük az elején:
A kezdő New Reality kifejezetten érdekes. Nagyon széttorzított, szanaszét effektezett és nagyon sodró lendületű de megtalálhatóak benne a Klaxons-ra oly jellemző egyedi zenei megoldások. A There Is No Other Time azonban már új utakon jár. Sokkal inkább a 90-es évek techno és egyéb elektronikus zenei alfajait idézi fel, mintsem a nu rave -korszakot. A Show Me A Miracle dettó ilyen. És ezzel a két dallal meg is kaptuk az album két húzóslágerét. Utóbbinak egyébként nagyon jópofa az alapja, persze csak azok értékelik akiknek bejön a minimál-elektro. Az Out Of The Dark egy nagyon erős dance-himnusz. Nekem kifejezetten tetszett. A Children Of The Sun a háttérből előtörő kórusával és tempós alapjaival leginkább a 2. album stílusvilágát idézi meg. Az Invisible Forces már jóval korábban is a koncertek nagy kedvence volt, bár nem igazán értem, hogy miért. Számomra túl egysíkú, semmi kiemelkedő nincs benne. A Rhythm Of Life ennek pont az ellentéte. Nagyon fülbemászó, nagyon slágeres. Mindezek mellett pedig kellően pörgős is. Tipikus magával ragadó dance-sláger. A Liquid Light instrumentális átkötése kissé lenyugtatja a hallgatót, majd érkezik az álomszerű, csilingelő The Dreamers. Kellemes. Utána az Atom To Atom ráz fel bennünket. Lendületes, a végére szépen elszállós dal ez is, leginkább még mindig a 90-es évek elektronikus stílusirányzataiba belemártva. Az albumot a címadó Love Frequency zárja. Kissé ötlettelen. Legalábbis én vártam valamiféle katarzist de csak nem jött el. Holott ez az előző albumok esetében rendre fennállt. Tehát mi maradt akkor nekünk ezzel az albummal? Nos, a rajongók biztosan húzzák majd a szájukat mert az új Klaxons már csak nyomokban tartalmaz valamit a régi Klaxons-ból. Profi album lett a Love Frequency de semmi olyasmi nincs benne ami miatt akár még 10 év távlatából is emlékeznénk rá, avagy ami miatt érdemes lenne feltenni őt az év végén esedékes toplistákra. A dance stílus kedvelőinek erősen javallott, mások azonban ne bánkódjanak amiatt ha kihagyják. Feltűnt nekem is, hogy nem sok hazai online vagy offline szaklap foglalkozott az albummal. Aztán rájöttem, hogy miért: mert tényleg semmi kiemelkedő nincsen benne. Tisztességes iparosmunka de ennyi és nem több. Biztosan a Sziget Fesztiválon is nagyon durván fognak szólni ezek az új dalok, de a nagy áttörés ezúttal elmaradt. A srácok lenyilatkozták, hogy ők az előző albumokon eddig – képletesen – az űrben szálltak, idegen bolygókat látogattak meg és hogy a Love Frequency albummal érkeztek meg a Földre. Nos...én azt tanácsolnám nekik, hogyha már kibulizták magukat a neonfényes táncparketteken akkor térjenek vissza az űrbe. Mert az az igazi otthonuk.
Értékelés: 10/6
