Tartozom egy vallomással: mindig is kerültem a kannibálos horrorfilmeket. Annak idején a magyar Fangoriában volt egy cikk a Cannibal Holocaust-ról amely írás akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam, sosem fogom megnézni azt a filmet. Hiába mondják hogy az általam oly nagyon kedvelt ál-dokumentumfilmes (found footage) műfaj alapköve, egyszerűen taszított engem az a film. Főleg miután megtudtam hogy valódi állatgyilkosság is történt benne. Nem érdekel hogy mekkora botrányfilm volt annak idején, a mai napig nem akarom megnézni (ahogy a Cannibal Ferox-ot sem). Viszont mikor megtudtam hogy Eli Roth kannibálos horrort készít, picit elgondolkodtam. Talán eljött az idő hogy leküzdjem az ilyen típusú filmek iránti viszolygásom? Próbát tettem. Szigorúan vacsora után.
Eli Roth nem egy nagyon felkapott rendező, de azért a szakma figyeli a munkásságát. Ha egy grafikonon kellene ábrázolni akkor valahol alul vannak az olyan kevésbé ismert, ám ígéretes rendezők mint Ti West vagy Alexandre Aja. Feljebb a már jobban felkapottak, mint mondjuk Oren Peli. Aztán legfelül meg az olyanok mint James Wan, akiknek neve bármilyen új horrorfilm plakátján jól mutat. Eli Roth valahol középen helyezkedik el. Hiszen azért a Kabinláz, a Motel és a Quentin Tarantinóval kötött barátsága eléggé megdobta a hírnevét. A Keanu Reeves főszereplésével készült - szintén idei - Knock Knock nekem eddig kimaradt, de nem is izgat annyira. A The Green Inferno bő 2 éves késéssel kerülhetett végre a nézők elé, pedig már 2012 végén bejelentették. Hogy megérte-e várni rá? Nos...
Mondhatjuk hogy igen. A The Green Inferno egy hatalmas tisztelgés a '70-es évek kannibálos horrorjai előtt, csipetnyi humorral fűszerezve. Igen, jól olvastátok: humorral. Mert míg például a Motel véresen (érted: vééééresen...) komolyan vette magát és a torture porn műfajt, addig a The Green Inferno néha megmosolyogtató túlzásokba esik. Nem leszünk lesokkolódva az események láttán, nem kap el minket a hányinger, és a film befejezte után sem érezzük úgy hogy azonnal le kellene zuhanyoznunk, annyi mocsok ragadt ránk az emberi kegyetlenség végett. Történetünk középpontjában egy csapatnyi elszánt környezetvédő aktivista áll, akik az Amazonashoz utaznak egy titkos szabotázs érdekében. Tervük sikerrel is jár, ám kitoloncolásuk alkalmával a gépük lezuhan a dzsungel közepén. Akik pedig megtalálják őket, azok nem épp barátságosak. Lévén hogy vérszomjas emberevő kannibálok. Itt kezdődnek a lelkes kis csapat viszontagságai. Főhősnőnk, Justine (Lorenza Izzo) pedig még nem is sejti mennyi borzalmon kell végigmennie neki és társainak. De főleg a társainak.
Akkor menjünk szépen sorjában. A fényképezés kifejezetten szép, főleg a közeliken. A zene a szokásos törzsi dobos tételekre épül, ezek megszokottak az ilyen típusú filmeknél. A színészek sem rosszak, de Roth annyi karakterrel operál hogy egyszerűen nem jut idő mindenkinek személyiségét rendesen kibontani. Ezáltal marad 2-3 szimpatikus figura, a többiről meg szinte tudomást sem veszünk. Például a lezuhanás után van egy jelent amikor az egyik pasas a nagy káoszban túl közel megy véletlenül a repülő még forgó rotorjához és amaz egy kicsit átrendezi a fizimiskáját (értsd: levágja az arcát). Na ott konkrétan néztem egy nagyot mert fogalmam sem volt, ki lehetett az az ürge. Akad még jópár jelentéktelen alak, de azért szerencsére vannak kifejezetten szimpik is. Kár hogy csúnya véget érnek. Ez nem spoiler, ugye nem gondoltátok hogy a foglyul ejtett kis bagázs majd baseballozni tanítja a bennszülötteket? A gore elég hamar eljön a filmben és mindjárt a legelső gyilkosság a legbrutálisabb. Nem is csoda hogy az egyik franciaországi premieren elájult egy nő. Azt nem árulom el hogy ki lesz az első áldozat, de borzalmas véget ér és utána végignézhetjük a procedúrát amint feldolgozzák, besózzák, kisütik és jóízűen elfogyasztják. Egyszer olvastam hogy Roth alapvetően irtózik a vér látványától, azonban a művérrel semmi baja sincs. Nos, ebben a filmben elhasznált több literrel. De nehogy azt higgyétek hogy ettől a film igazi vérzuhataggá avanzsálódott volna, azért a mértéket sikerült megtartani. Viszont a The Green Inferno még így sem lett egy közepesnél jobb horrorfilm. Nagyon szép tisztelgés a nagy klasszikusok előtt, de ennél sajnos nem több. A hasonló, régebbi filmekben a dzsungelbe tévedők leginkább természetjárók, kalandorok avagy dokumentumfilmesek voltak. Itt környezetvédő aktivisták. De a lényeg úgyis ugyanaz.
Mégpedig hogy egy vérbő kalandot kaphassunk, nem kevés brutalitással. Ez nagyjából itt is működik, azonban sok minden rontja az összképet. Például ki a fasznak volt az ötlete az a borzalmasan megalkotott CGI jaguár? Szörnyű. A '97-es Tomb Raider 2 átvezető animációjában szebb jaguárt láttam anno. Emellett a kannibálokkal is vannak néha gondok. Ők ugyebár nem hivatásos színészek, de míg ez mondjuk az Apocalypto esetében egyáltalán nem tűnt fel, addig itt sajnos eléggé nyilvánvaló. Mondjuk ez talán köszönhető annak is hogy az őslakosok akik benne vannak a filmben, puszta poénnak fogták fel az egész forgatást. Itt jegyezném meg hogy az egyik jelenetben mikor az egyik vicces kedvű kisgyerek belógat egy kígyót a foglyok közé, ott az bizony nem ám mű-kígyó, tehát az ijedezés valós. Az ötletet egyébként az egyik kisfiú adta Roth-nak forgatási szünetben. Szóval akadnak negatívumok szép számmal ebben a horrorban, de ne legyünk telhetetlenek. Tisztelgésképp abszolút megállja a helyét, a klisés történet pedig egyáltalán nem hátrány. Vérmocskos, helyenként egész gyomorforgató kalandfilmes horror lett a The Green Inferno, mely ugyan nem lesz Eli Roth legjobb filmje, de horror, - és főleg kannibálos-horror - rajongóknak kifejezetten javallott darab. Azért ne egy kiadós vacsora után essetek neki.
Értékelés: 6/10
