Vigyázz, spoilerek!
A Nyomtalanul egy 1988-ban készült holland-francia filmadaptáció Tim Krabbé "The Golden Egg" című novellája alapján, középpontjában pedig egy rejtélyes eltűnés áll. Nagyon kedvelem az ilyesfajta thrillereket, a Nyomtalanul (mely Franciaországban "L'homme qui voulait savoir" címmel került a mozikba) pedig több mint 30 éves kora ellenére mind a mai napig egy megrázó, ám egyben rendkívül elgondolkodtató alkotás, amit mindenkinek látni kéne.
Egy első ránézésre is tökéletes szerelmespár, Rex és Saskia nyaralni mennek a napsütötte Franciaországba, majd valahol útközben megállnak egy forgalmas benzinkútnál kipihenni az út fáradalmait. Rex a kocsinál marad, Saskia pedig bemegy a botba üdítőt és egyéb apróságokat venni - ám soha többé nem kerül elő. Rex egyre kétségbeesettebben kutatja párját, azonban úgy tűnik, a nőnek végleg nyoma veszett. Évekkel az eltűnés után Rex-et felkeresi egy Raymond nevezetű alak, aki azt állítja: pontosan tudja, hogy mi történt a lánnyal és ha akarja, elvezeti hozzá a férfit. Rex rááll a dologra, és bár sejti, hogy az egészből már semmi jó nem sülhet ki, mégis az ismeretlennel tart, hogy végre pontot tehessen az ügy végére és választ kapjon arra a kérdésre, ami már évek óta egyre kínozza: hová tűnt Saskia?
A Nyomtalanul nem csak Rex-et, de Raymond-ot is előtérbe helyezi, ami miatt egészen különlegessé válik a film. Láthatjuk mindkét szemszögből az eltűnés által vetett hullámokat, sőt, a film van annyira pimasz, hogy egyértelműsíti Raymond szerepét a dologban. Amint a láthatóan kettős életet élő, családos férfi a kloroformmal való elrablás apró részleteit tervezgeti és gyakorolja, az egy rendkívül félelmetes pontja a filmnek. Raymond ráadásul nem egy pszichopata, aberrált gyilkos - igen távol áll például Ben-től az 1992-es Man Bites Dog főszereplőjétől -, csupán egy átlagos férj és apa, aki hobbijául nem kocsik bütykölését, hanem kiszemelt nők elrablását választotta. Itt lépünk néhány szintet a sorozatgyilkosok bemutatásában. Megvan a '86-os Henry: Egy sorozatgyilkos portréja és benne a vérmocskos Henry a tükör előtt? Gyorsan felejtsd el, Raymond nagyon távol áll tőle.
Sokkal inkább rokonítható Lars von Trier tavalyi remekművének (A ház, amit Jack épített) antagonistájával. Ám amíg Jack egyértelműen pszichopata volt, addig Raymond maga a megtestesült nyugalom, Rex pedig a tökéletes kispolgár, a kétségbeesett hősszerelmes, akinek évek múltán sem hagytak alább érzelmei eltűnt egykori barátnője iránt (gyönyörű reflektálás ez az egymáshoz való szoros kötődésre) és még új kapcsolatát is feláldozná az igazság kiderítésének oltárán. Már-már kafkai kisember ő, aki sztoikus nyugalommal képes hallgatni az állítólagos gyilkos mondandóját az autópályán az autóban mellette ülve, ahelyett, hogy kiverné belőle a szart is. Nincs rá egyértelmű bizonyítéka, hogy amiket Raymond állít, azok igazak lennének. De mivel már az igazság meglelésébe vetett utolsó szalmaszálba is eltökélten kapaszkodik, megindul a pokolba vezető úton, melyhez Raymond mint maga Vergilius asszisztál. Az út végén pedig az elkerülhetetlen felismerés, a keserű vég várja.
Mi már tudjuk, hogy tragédia történt. Ezt ugyan a film nem mutatja meg nekünk (a '83-as Angst / Fear például a képünkbe tolja igen kíméletlenül) de ahogy Rex-et, úgy minket is érdekel az igazság. A válasz pedig olyasmi, amit nem felejtünk el könnyen. A Nyomtalanul vége akkora gyomrost ad, hogy csak pislogunk a stáblista alatt. Egy tragikus, ugyanakkor az aranytojás mivoltára fényt derítő része miatt gyönyörű lezárást kapunk, ami ugyan pofon vág, de legalább elgondolkodunk közben az életünk fontosságán. Mikor Rex magához tér élve eltemetve a föld alatt, az a Nyomtalanul egyértelműen legsokkolóbb pontja, nem csupán azért, mert szerencsétlen férfire a biztos halál vár, hanem mert nyilvánvalóvá teszi a tényt, hogy Raymond összes áldozatával - beleértve Saskiát is - ugyanez történt. A cselekmény kilép mellénk: itt nincs hokimaszkos gyilkos, vagy álmodban rád támadó, összeégett arcú rémség. Ez a valóság, ahol az ártatlannak tűnő szomszédod is lehet sorozatgyilkos. A Nyomtalanul így a témája miatt mindig releváns marad majd, számomra pedig meghatározó alapmű.
