Előadó: Enter Shikari

Megjelenés dátuma: 2020. április 17.

Kiadó: SO

Műfaj: Alternatív rock / Elektronika

Ahhoz, hogy megértsük, miért is fordul lassan az összes metalcore banda a fajsúlyosabb elektronika irányába, vissza kell mennünk az időben, egészen 2013-ig. Ekkor jelent meg ugyanis a Bring Me the Horizontól a Sempiternal, ami gyökeres változásokat hozott nem csak a banda, de egyben a rockzene színterébe is. Lehetett rá azt mondani, hogy "felhígult" az egész, lévén a lemezen sokkal több volt a rádióbarát sláger, a 2006-os, vagy 2008-as önmagukhoz képest, de azt nem lehet elvitatni, hogy a BMTH itt lépett rá először arra az útra, ami a világsiker felé vezette őket. Más kérdés, hogy az általam is nagyon kedvelt amo a tanúbizonyság arra, hogy ennyi év távlatából is képesek meglepni a rajongókat, egyúttal bátrabban kísérleteznek a különféle zenei műfajok között, mint korábban bármikor. És pontosan ilyen az Enter Shikari is. A hertfordshire-i zenekar életébe a dubsteppel kacérkodó, 2012-es A Flash Flood of Colour hozott rengeteg új színt, viszont mivel már korábban, a 2009-es Common Dreads is tartalmazott rengeteg merítést az éppen aktuális elektronikus zenei irányzatokból (akkoriban ez még a drum & bass volt), így a dubstep bár elsőre kissé furcsának hatott pont a Shikaritól, egyáltalán nem lógott ki a zenei világukból.

Míg egy évvel korábban a Korn látványosan nem tudott mit kihozni a dubstepből, addig a Rou Reynolds vezette banda tökéletesen háziasította a saját stílusával. A 2015-ös The Mindsweep ezt már csak részleteiben vitte tovább (az Anaesthetist azért még tartalmazott valamennyit belőle), a 2017-es The Spark ellenben már teljesen elhagyta. Utóbbi lemez egyértelműen a legnagyobb kakukktojás a Shikari diszkográfiájában, hiszen egy abszolút kísérletező, visszafogott korongot kaptunk, ami persze tele volt izgalmas megoldásokkal, de szerintem valahol a fiúk is belátták, hogy akármennyire is mesterien összerakottak és megírtak a rajta szereplő dalok, ezeknek koncerteken nem biztos, hogy túl nagy sikere lesz. Át kellet tehát gondolni az egész stratégiát: mondandóval bíró, zeneileg izgalmas dalokat írni, amik viszont egyben slágeresek is. Na, ebből sült ki a Nothing Is True & Everything Is Possible.

Első végighallgatás után úgy éreztem magam, mint amikor a MUSE 2009-ben atombombaszerűen ledobta a The Resistance albumát. Korábban is készítettek már zseniális LP-ket, de a The Resistance a maga Queen-, és opera-hatásaival nálam zárójelbe tett mindent. Itt is hasonló a helyzet. Indítunk a THE GREAT UNKNOWN lendületes, szintetizátorokkal mélyen átitatott taktusaival. "Is this a new beginning? Or are we close to the end?" – kérdi Rou, ami rögvest előrevetíti, hogy az Enter Shikari 2020-ban sem mondott le a tudománnyal és a sci-fi műfajjal kacérkodó dalszövegeiről, de persze később kiderül, hogy szerencsére a társadalomkritikus véna is ugyanúgy megmaradt. A Crossing The Rubicon abszolút vidám, tempós dal, amibe még egy elrejtett Samuel Beckett idézet is belefért. Az első kislemezként megjelent { The Dreamer’s Hotel } szerintem pont az a sláger, amit már mindenki rongyosra hallgatott. Azon túl, hogy egy instant táncolható, tényleg szenzációs dal, érdemes odafigyelni a Rou által írt szövegére is, ami azt veszi górcső alá, hogy mennyire kiszolgáltatjuk életünket a közösségi médiának, mennyire a mindennapi életünk részévé vált, hogy akár csak jelentéktelen dolgokat is megosszunk online, és hogy emiatt milyen mértékben képesek befolyásolni az életünket mások, például a kizsákmányoló nagyvállalatok. A dalban is említett hotel ezektől független, ahol az emberek nyugalomban tudnának élni, de pont azért üres, mert senki sem kíváncsi a másik véleményére.

Ott tartunk, hogy lement három tétel, és a lábam önkéntelenül is a hallott ritmusokra jár. Érkezik az első, merőben eltérő és egyben figyelemre méltó dal, a Waltzing Off the Face of the Earth (I. Crescendo), amiben az a legérdekesebb, hogy még egy fúvószenekar (!) is helyet kapott benne. Ezután jön a lemez számomra legkedvesebb része, a süvítő gitárral kísért modern living…. és a közvetlenül hozzá kapcsolódó, teljes mértékben az elektronikára (benne a visszatérő dubstepre!) rájátszó – és 1 perc körül még a The Paddington Frisket is visszaidéző – apøcaholics anonymøus (main theme in B minor), amik az azonnal együtt éneklős szerzemények táborát erősítik. "We're Apocaholics / Drinking gin and tonics / Lying in the flowers / Counting down the hours" – biztos vagyok benne, hogy ez napokig nem fog kimenni a fejetekből. Dalszövegét tekintve a kapitalizmus kártékony hatásairól szól, de mire erre felfigyelünk, már be is futott a the pressure’s on., ami viszont már egy sokkal visszafogottabb dal lett. Talán ez emlékeztet a leginkább a The Spark szellemiségére, azon belül is az Undercover Agents minimalizmusára. A Reprise 3 egy 46 másodperces átkötés a széteffektezett "And still we will be here" sor ismételgetésével. Na, ki tudja, hogy ez honnan ismerős? Igen, a bemutatkozó 2007-es lemezen a legelső, Enter Shikari névre keresztelt dal végén hallhatjuk az "And still we will be here / Standing like statues" képében. Jópofa kis easter egg tehát, le a kalappal! A soron következő T.I.N.A is volt már kislemezen, a szójáték egyébként a "There Is No Alternative" idézetre utal Margaret Thatchertől.

Az Elegy For Extinction teljes egészében klasszikus zene. Itt tűnik ki igazán, hogy mennyire kreatív, innovatív ötletekkel teli is ez a banda napjaink futószalagon gyártott együttesei között. Fittyet hánynak az elvárásokra, és a saját útjukat járják (pont emiatt van saját lemezkiadójuk is, az Ambush Reality). Beleillik az album képébe egy ilyen szerzemény? Akkor tessék, megkapjátok! És azt kell mondjam, igen, abszolút beleillik. Főleg, hogy utána két újabb összekapcsolódó, emellett pedig bombasztikus slágert kapunk a Marionettes (I. The Discovery of Strings) és a Marionettes (II. The Ascent) képében. Ez a páros túlzás nélkül egy mestermű. Némi dubstep itt is visszaköszön, és annyira fülbemászó az egész élmény, hogy lehetetlen megunni. Mellesleg mivel állandóan egyben hallgatom őket, még mindig nem tudom pontosan, hogy hol válik el az első rész a másodiktól, annyira mesterien lettek egybefűzve. A satellites* * bármikor jókedvre derít mindenkit, majd az egészre stílszerűen a pörgős thē kĭñg teszi fel a koronát. Fura, de olyasmi ez a dal, mintha egy soha el nem készült Havoc C lenne a Common Dreads korszakból, miközben arról szól, hogy a protagonista hogyan csökkenti egyre lejjebb és lejjebb a saját önértékelését, amiért már nem sikeres semmiben. A lezárást a Waltzing Off the Face of the Earth (II. Piangevole) hivatott elhozni. Itt nekem is beugrott az ókori görög filozófus, Platón híres barlanghasonlata, amint meghallottam a dal elején csiripelő madarakat. Kilépünk a sötét barlangból, meglátjuk a fényt és meghalljuk a madarak énekét. Lássuk meg a dolgok való értékét, ne csak az árnyékukat.

Az Enter Shikari megcsinálta a maga mesterművét. Ami a MUSE-nak volt a The Resistance, az most nekik lett a Nothing Is True & Everything Is Possible, amin túlzás nélkül minden második szerzemény szinte azonnal a fülünkben ragadó sláger. De bármennyire is slágeres, instant táncolható, azért igen komoly koncepció húzódik mögötte. A kapitalizmus megvetését állítja középpontba, miközben arról regél, hogy miként teszi tönkre a rendszer a másokkal való kapcsolatainkat és saját önbecsülésünket, illetve, hogy mennyire rossz hatással van mindez a valóságérzékelésünkre. Elhisszük, hogy semmi nem számít, semmi nem igaz és bármi lehetséges. Félelmetes jövő felé haladunk, de ahogy a rab is ki tudott jutni a barlangból, úgy előttünk is ott a lehetőség, hogy kilépjünk a fényre, és a közösségi média által ránk erősített láncokat levetve teljes életet éljünk, megkötések, korlátozások és megfelelni akarás nélkül. A zenekar túlnőtt saját magán. Bár szerintem még mindig nem kapnak elég figyelmet, sorra hoznak el nekünk remek, mély mondandóval rendelkező melódiákat. Aki a régi, durvulósabb, metalcore-központú Shikari-t szeretné visszakapni, az vagy hallgassa meg a régebbi lemezeket, vagy keressen rá az Eskimo Callboy-ra, akik mostanság lazán hozzák ugyanazt zeneileg (vigyázat, szövegekben messze nem!), amit a 2000-es évek végén a Shikari. Rou rettentő erős dalszövegíróvá érett, és ahogy a BMTH, úgy ezek a srácok sem elégszenek meg azzal, ha beskatulyázzák őket. Pont emiatt lettek napjaink egyik legfontosabb rockzenekara.

Értékelés: 10/10

Honlap: https://www.entershikari.com/