Noa (Daisy Edgar-Jones) már jóideje szingli, ezért a manapság oly divatos online társkeresőket bevetve próbál ismerkedni, de az esetek többségében masszív csalódás a végeredmény. Teljesen véletlen fut össze Steve-el (Sebastian Stan), akivel viszont azonnal egymásra hangolódnak. Steve elhívja a lányt vacsorázni, és tulajdonképpen hamar egymás karjaiban kötnek ki. Noa nagyon örül, hogy végre talált magának egy rendes pasit, aki el is hívja magához a kis weekend-házába romantikázni. Itt derül ki, hogy Steve bizony nem egészen az, akinek mondja magát, és Noa másnap leláncolva ébred a pincében. Kezdetben a Fresh egy limonádé romantikus filmnek indul, aztán fél óra után átfordul egy izgalmas, helyenként egész brutális thrillerbe - lényegében a főcím is csak a 33. percnél kúszik be. Spoilerek nélkül elég nehéz beszélni róla, de a Netflix egyik híres sorozatát juttathatja eszünkbe. A színészi játék remek, Daisy Edgar-Jonesra érdemes lesz odafigyelni az érkező Under the Banner of Heaven miatt is, ahol Andrew Garfield mellett tűnik fel. Sebastian Stan pedig simán hozza a kötelezőt, bár van egy-két nagyon elborult pillanata. Külön kiemelném még a zenét, mert egészen klassz OST-t sikerült összeválogatni, és nagyon passzol az adott jelenethez minden dal. Van egy táncjelenet a Freshben, ami simán ott van az év legnagyobb WTF?-momentumai között.

1843-ban járunk, mikor is egy Mary nevű nemes hölgyet épp kihallgatnak otthonában, miután az egész családja bizarr körülmények között elhalálozott. Mary (Stefanie Scott) mesélni kezd, és három fejezeten keresztül "Isten szolgái" mellett kibontakozik előttünk is, hogy mi történt az elmúlt napokban. Tiltott kapcsolatba kezdett a család szolgálólányával, Eleanorral (Isabelle Fuhrman), amiért Mary szülei egy öreg, hátborzongatóan rideg asszony (Judith Roberts) segítségét kérték. Szerinte "korrigálni" kellett a helyzetet, ami lényegében száraz rizsen/kukoricán való félnapos térdepléseket jelentett. Ám a szerelemnek semmi nem szabhat határt, és Mary titokban ugyanúgy találkozgatott Eleanorral, mint korábban. Benne volt a levegőben, hogy ennek csúnya vége lesz, ám egy váratlan tragédia, és később egy idegen (Rory Culkin) látogatása még borzalmasabb események láncolatát indította el. Meglehetősen lassú, kimért horrorfilmmel állunk szemben, ami leginkább a The Witch atmoszféráját idézi vissza. A zene valami eszméletlen csodálatos és fenyegető egyben, a színész játék pedig nagyszerű. Judith Robertstől alapjáraton kiráz a hideg, és itt is nagyon nyugtalanító minden jelenete. Isabelle Fuhrman a 2009-es Árva (The Orphan) című filmből lehet ismerős, ahol Esther-t alakította - szépen felnőtt azóta. Rory Culkin (A sötétség gyermekei / Lords of Chaos) feltűnésére mondjuk egyáltalán nem számítottam, de ez az ember egy nyúlfarknyi mellékszerepben is zseniális. A befejezés korrekt, a The Old Lady of Bethabara története hidegrázós, a stáblista alatt futó képsorok + a zene pedig még egy jóideig benn tartanak a komor, nyomasztó hangulatban.

Juha (Pekka Strang) épp a tóparti házukban élvezi a jóleső pihenést családja társaságában, mikor feleségének nyoma vész. Kislányuk sírásából rögtön tudja, hogy tragédia történt, ezért azonnal a tóba veti magát, de már késő: a nő megfulladt. Mielőtt kimentenék, egy pillanatra Juha is meghal a vízben. Évek telnek el, és nem képes túltenni magát az asszony halálán. Lányával abszolút felszínes lesz a viszonya, szívsebész melóját pedig robot módjára végzi. Egészen addig, amíg egy este el nem kíséri a lányát egy piercing-szalonba, ahol várakozás közben az alagsorba téved, ahol épp egy kikötözött férfit büntet egy domina. Juha teljesen a hatása alá kerül az élménynek, és minduntalan visszajár a nőhöz, aki szíves örömest húz szemetes-zsákot a pasas fejére, hogy addig fojtogassa, amíg az eszméletét nem veszti. Juha számára azonban ez nem a szexuális kielégülés miatt kell, hanem mert félig halott állapotban ismét láthatja volt feleségét. A dolgok akkor kezdenek érdekesebbre fordulni, mikor a domina, Mona (Krista Kosonen) is egyre jobban élvezi már, hogy valaki ennyire kiszolgáltatott, és tulajdonképpen azt tehet vele, amit csak akar.

Kísértetházas horrorokkal már tele van a padlás, a The Deep House azonban azzal csavarja meg az egész koncepciót, hogy a benne lévő, szellemek lakta öreg kúriát nem egy isten háta mögötti kisvárosba, vagy valami vészjósló vidék közepére teszi, hanem a... víz alá. Bizony, ebben a filmben egy teljesen ép, az utókor számára fennmaradt kísértetház áll egy tó mélyén, amit természetesen kalandvágyó hőseink (Ben és Tina) jól fel is fedeznek maguknak, miután a helyi francia kisvárosban kapnak egy tippet, hogy merre érdemes vlogolni, ha nem akarnak nagy nyüzsgést maguk körül. A ház persze elátkozott, sötét múltja van, szellemek is tanyáznak benne, szóval hamar átváltunk a szokásos sablon-ijesztgetésbe, és valahol itt léket is kap a film. Tök jól építkezik, a tó mélyén előbukkanó ház tényleg remekül lett megvalósítva, és amíg a szereplők csak kutakodnak, felfedezik sorra a szobákat, és megismerik a ház múltját, addig nincs is semmi gond. Aztán amikor megkezdődnek a paranormális tevékenységek, mintha átváltana az egész valami rettenetes tucat-horrorba, amiket torrent-oldalakon is max. 3-4 ember seedel, és ezekből egy maga a rendező. Iszonyúan sajnálom, mert elég sok potenciál volt a The Deep House-ban, ugyanis a vízalatti setting felettébb érdekessé teszi, de egyszerűen nem tudott kilépni a középszerűségből. Aki odavan a kísértetházas horrorokért, az egy próbát tehet vele, hiszen kb. a feléig egész korrekt, de többet nem szabad várni tőle.