Aki otthonosan mozog az ázsiai horrorfilmek világában az tudhatja hogy az ázsiaiak módfelett stílusosan képesek a frászt hozni az emberre holmi ősi átkokkal dobálózó szellemekkel, avagy falfehérre meszelt arcú, hosszú fekete hajó kislányokkal. A Ju-on és a Ringu (avagy remake-változatban Az átok és A kör) a mai napig képesek arra hogy a frászt hozzák a nézőre és igaz ez a Fatal Frame játékokra is. Az első két részhez még akkor volt szerencsém amikor egyik haveromnál kipróbálhattam a PS2-t és betette ezt a két DVD-t is, próbaképp, hátha tetszik nekem. Hát annyira tetszett hogy aznap haza sem mentem, hanem órákon keresztül játszottuk felváltva, mígnem ránk hajnalodott. Igaz, éjjel már haza sem mertem volna menni ezek után. A Fatal Frame eszméletlenül nyomasztó és félelmetes atmoszférával lett megáldva. Alapjáraton ez a kísértetes témakör már remek választás volt a készítőktől csakhogy mindezt még tetézték is azzal hogy a játékban található kísértetetek csak egyféleképpen semmisíthetőek meg: ha lefényképezzük őket. Ennek mítosza is van, ugyanis úgy tartják hogy ha egy szellemet lefényképezünk akkor az eltévelyedett lelket csapdába zárjuk a fényképen. Szellem-fotókat talán mindenki látott már.

Nagyrészük persze egyértelműen manipulált de szerintem akadnak köztük valódiak is, minden csak hozzáállás kérdése. Témába vág a Shutter című film amit szintén erősen ajánlok. Persze kizárólag a 2004-es ázsiai verziót, nem az amerikai remake-et mert az – mily meglepő – egy hulladék. Szóval a Fatal Frame erősen ráment erre a kísértetes témára, de mindvégig igyekeztek a hangulatra helyezni a hangsúlyt. A Fatal Frame ugyanis inkább pszicho-horror, már ha beszélhetünk ilyesmiről videojátékok terén. Nem lőhetjük ki benne a gonosz kísértetet sörétes puskával. Helyette le kell fényképeznünk ami sokkalta kreatívabb és – mondjuk ki – reálisabb megoldás. Mert van alapja, háttere, mítosza és ha Ti magatok is szembetalálnátok magatokat egy falfehér arcú, vért könnyező szellemmel akkor nyilván nem úgy akarnátok majd megsemmisíteni hogy fejbe lövitek szenteltvízbe mártott ezüst golyóval.

Rajtam meg öcsémen kívül tolta bárki is ezt a játékot idehaza? Régi gportálos meg mindenkilapjás oldalak szerint igen. Szóval ez egy freeware verekedős játék volt, ami bárki szabadon leszedhetett. Már meg nem mondom hol bukkantam rá, de egyből megtetszett. Különösen poén volt hogy akár ketten is lehetett tolni egyetlen gépen, egyetlen billentyűzettel. Egyébként az első részt még 1999-ben készítette Marti Wong, eredetileg DOS-ra. Aztán akkora siker lett hogy még ugyanazon év végén meg is jelent a második rész - ezt toltuk mi is. Dunsztom sincs volt-e a karaktereknek neve, mi egyszerűen csak Nyilasnak meg Kardosnak meg ilyeneknek hívtuk őket. Kinézetre egyébként a játék úgy festett mint a japán animék legtöbbje, fantasy környezetbe ágyazva. Oldalra scrollozós verekedős játékról beszélünk, alapjaiban leginkább a Double Dragon játékokra hajazott ám azon túl hogy mi is irányíthattunk egy-egy hőst, a többi velünk harcoló társunk is ott garázdálkodott a csatatéren.

Ez sokszor azt eredményezte hogy hatalmas káosz uralkodott a képernyőn, ha pedig mindenki egyszerre tolt be valami igen látványos speciális támadást, akkor bizony hajlamos volt beszaggatni a játék pár másodpercre. Egyébként a társak és az ellenfelek is egész intelligensek voltak, a társak például sok szorult helyzetből mentettek ki minket. Persze az igazán nagy durranás az volt, mikor én vagy öcsém betoltuk a spéci támadást egy-egy karakterrel, és az ellenfelek háromnegyedét kiirtottuk néhány másodperc leforgása alatt. A hősökről kicsit bővebben:

Június 9-én jön az új alt-J album, a "Relaxer" Addig is:

Tracklist:

1. 3WW
2. In Cold Blood
3. House of the Rising Sun
4. Hit Me Like That Snare
5. Deadcrush
6. Adeline
7. Last Year
8. Pleader

Ma már szinte mindent zenét megtalálhatunk az interneten. A Spotify, a Deezer, a Google Play Music, az Amazon Prime meg a többi zeneszolgáltató hatalmas kínálattal rendelkeznek, mindezt pedig érdemes kihasználni mert sokszor igazi csemegékre bukkanhatunk. Én magam személy szerint Spotify-párti vagyok, már elég hosszú ideje használom és abszolút meg vagyok elégedve vele. Örülök neki hogy az ott fellelhető legtöbb előadónak a teljes életművét majdnem hiánytalanul megtalálhatom néhány kattintással, akár az utolsó remixig vagy B-oldalas szerzeményig. Ez jó dolog. Ahogy a különféle szerkesztett lejátszási listák is, melyeket főként a felhasználók állítanak össze. Még szép hogy nekem is van egy, itt találjátok:

Dark Indie + Indietronica + Electro

De nagyon szívesem hallgatom másokét is, főként a kedvenc zenei stílusaimból. És mindig örülök neki, ha olyan listát találok amin alkalmanként több mint 200 dal szerepel. Természetesen a Spotify is tele van retro-lejátszási listákkal. Ezeket hallgatva jutott eszembe hogy ideje lenne már készítenem egy listát az általam kedvelt szintipop dalokból. Igen ám, de ezekből annyi akad hogy kénytelen voltam évtizedekre lebontani a felhozatalt. Rögvest az 1980-as évekkel indulunk, a szintipop aranykorával. Történelemórát nem szeretnék tartani, legyen elég annyi hogy a '70-es évek végétől kezdett kialakulni a műfaj és szakértők szerint a fénykora 1985-ig tartott. Szintetizátorokat már a '60-as években is használtak a zenében de úgy igazán csak a '70-es években kezdett kialakulni ennek létjogosultsága. A Pink Floyd, az  Emerson, Lake & Palmer, a Genesis vagy épp a Tangerine Dream is szervesen beépítették zenéjükbe a szintetizátorokat - melyek közül a Moog márka volt a legelterjedtebb - és a '70-es évek közepére már olyan, a szintiket főszerepbe állító előadók kerültek középpontba mint Jean-Michel Jarre, Vangelis, a Kraftwerk, vagy Brian Eno de mindenképp ki kell emelni még az olasz  Giorgio Moroder alakját, aki számos szintipop előadó karrierjét egyengette és a mai napig sokan nyúlnak vissza hozzá.

A szintipop egy nagyon érdekes műfaj, amely megtűri egy istállóban a kommerszebb és a merészen kísérletező előadókat. Számos világslágere van, és még több rejtett gyöngyszeme. Az én listámban a '80-as éveket illetően még főként inkább a populárisabb vonal képviselteti magát. De nyugi, a későbbiekben lesz jónéhány amiket lefogadom hogy csak kevesen ismernek. Nem is húzom tovább, lássunk pár emlékezetes szintipop dalt az 1980-as évekből. Készüljetek, mert hosszú lesz.

Kraftwerk - Computer Love (1981)

Az egész Computer World album nagyon rendben van de ez talán a legemlékezetesebb szerzemény róla. A Kraftwerk zenéje engem mindig is csodálattal töltött el, akárhányszor hallgattam, mindig az járt a fejemben hogy olyan mintha egy régi orosz sci-fi regényt olvasnék éppen - hisz köztudott hogy sci-fi-ben az oroszok voltak a legjobbak. Háttéranyagként szerepelt rajta a The Model is, mely akkora siker lett hogy a lemezt újra kiadták, amivel már az Egyesült Királyságban is befutottak. Érdemes belegondolni hogy mennyire más lett volna, egyáltalán létezett-e volna a '80-as new wave illetve szintipop zenéje, ha nincs a Kraftwerk. A precíz, gépies, jéghideg elektronikus hangzást ők teremtették meg és tárták a nagyérdemű elé. Nagyon szerették a hangmintázást, a Tour de France albumra például bicikli-lánc csörgést és a biciklista lihegését is rögzítették. Ma már elkell a megfelelő hangulat a zenéjükhöz, én leginkább otthon fülhallgatóról ajánlom, mikor ki lehet szakadni kicsit a valóságból és átadni magunkat a fantázia birodalmának, melyet a Kraftwerk robotokkal, életre kelő gépekkel és futurisztikus jövőképekkel tölt meg. A Computer Love tökéletes. A Glass Candy 2007-es feldolgozását is ajánlom.