Este van, kilépek a kapun. Szépen kivilágított utca, alig lézeng pár ember. Aki velem szembejön, az mind kutyát sétáltat. Nem jó választás a kutya panelbe szerintem. Egyrészt becsavarodik a négy fal közt, másrészt meg mindig le kell vinni. Mindig. Nincs apelláta, ha este 9-kor nyüszít mert neki épp akkor van dolga, akkor este 9-kor kell levinni az utcára. Ezért jobb választás egy macska. Én is szeretnék már nagyon. Más kérdés, hogy a lakásban rajtam kívül meg senki más nem szeretné. Mindegy. Szóval este van, a lámpák fénye megvilágítja előttem az utat a megállóhoz. Ott azért állnak már páran, legtöbbjével nem szívesen találkoznék egyedül, egy kihalt sikátorban. Ilyenkor már nem járnak olyan sűrűn a buszok. Kész szerencse, hogy a legtöbb ami megáll itt, az jó is nekem befelé. Látszódik a leheletem, de egyáltalán nem érzem hogy hideg lenne. Már jön is a busz. Felszállok, hátul hajléktalanok bűzlenek, középen hangoskodó fiatalok nevetgélnek, elöl alig pár arc üldögél. Rám sem bagóznak amikor felszállok. Ennyi erővel lehetnék épp ellenőr is, az sem izgatná őket. Leülök előre. Alig fél órás utazás befelé. Közben kifelé bambulok. Lassan telnek a percek. Leghátul a hajléktalanok összeszólalkoznak egymással, megy a kurvaanyázás meg az egyre hangosodó szitkozódások hada. Erre a középen utazó fiatalok is lecsöndesednek már, mindenki azt várja, fog-e történni valami balhé. Tulajdonképpen azok hátul akár meg is ölhetik egymást, a fél buszt az sem izgatná különösebben, amíg van mivel beérni a céljukhoz. Hirtelen valami csattan. Nem próbálom kitalálni mi lehetett. Leghátulról jött. Talán egy pofon. Bazdmeg. A szívverésem kissé felgyorsul, most már jó lenne benn lenni. Érzem a tömény piaszagot, keveredni a húgy és az ürülék fojtogató bűzével. Arra gondolok hogy akár jöhettem volna másik busszal is. De mindegy már, a leghátsó részleg szépen elhalkul. A fiatalok röhögnek. Fülelek. Tudom, nem szép dolog másokat kihallgatni de egyrészt otthon hagytam a lejátszómat, másrészt pedig azért is fülelnem kell, hátha megint összeszólalkoznak hátul a hajléktalanok. Szóval a fiatalok (ránézésre alig gimisek...) diskurálnak. Ennek is, meg annak is írtak Facebook-on aztán szart rá visszaválaszolni, mekkora egy köcsög, stb., stb. Meredek magam elé: Facebook, bazdmeg? Rég lejárt lemez. Idén a Tumblr a menő.

Az egyik nagyhangú még a Gangnam Style-t is megemlíti. Hát, hol élnek ezek? A Holdon? Rég lefutott már az a gagyi koreai is az idióta táncmozgásával, hihetetlen hogy ide minden csak jelentős késéssel jut el. Itt van ez a Harlem Shake, ez az új módi. Nem is figyelek oda, inkább folytatom az ablakon való kibambulást. Nemsoká végállomás. Leszáll mindenki. Friss levegő (már amennyire a városi levegő annak számít...). Épp jókor, már kezdett kavarogni a gyomrom a buszon terjengő bűztől. Akkor innen metró. Megyek befelé. Tini-csoportusulások mindenhol. Lyukasztanék (na, persze...) dehát ellenőr egy szál se, nagy a kísértés, engedek is neki. Bliccelek megint. Metrón úgysem para. Felszállok, leülök. Van még néhány perc indulásig. Érdekes módon, szépen megtelik a metró pedig már igencsak későre jár. Lássuk csak, van itt bőrdzsekiben feszítő, felnyírt hajú, szanaszét gyúrt panel-gengszter aki kérdezés nélkül beléd állítja a pillangót ha a sors úgy hozza. Nagy hátizsákkal utazó, állandóan az óráját leső, valószínűleg durva késésben lévő diák. Pár korombeli és rengeteg tini akik úgy ki vannak öltözve, mintha az összes zsebpénzüket márkás ruhaüzletekben szórták volna el. Ez egyébként valószínűleg így is van. A srácok feszítenek, a csajok meg jó ha 14 évesek de kábé 24-nek vannak kisminkelve és kiöltözve, drog-, alkohol-, és szexuális tapasztalataik alapján pedig szerintem már jócskán a 30 felé tendálnak. Ez a nagy büdös valóság (amivel csak az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene...). A mai Magyarország. A mai fiatalság. A jövő generációja. Néha felteszem magamnak a kérdést: én is ilyen voltam? Nem emlékszem, hogy valaha is az éltetett hogy minél spécibb (és drágább) mobilom legyen, vagy hogy végigdugjam a fél várost. Inkább érdekelt a tanulás, avagy minél testhezállóbb meló hogy legyen pénzem általam sokra tartott dolgokra. A barátok, nem a felszínes haverok. A zene, nem a tucc-tucc hangkollázs. A könyvek, nem a sok szar ami a tévéből ömlik. Lehet, hogy bennem van a hiba. Sok mindent nem értek a mai fiatalsággal kapcsolatban. Az esti metrón utazva is csak ezek járnak a fejemben. Kérdések. Rejtélyek az éjszakában. Talán egyszer megvilágosodom majd ilyen téren is, és választ kapok mindenre. Addig viszont inkább csendben tanulmányozom ezeket az agymosott zombikat és próbálom meggyőzni magam hogy én is itt születtem, és nem egy másik bolygóról származom.

Közben végállomás.

Megjöttem.