Kiadás éve: 2013
Kiadó: Jagjaguwar
Műfaj: Neo-psychedelia/Indie rock/Psychedelic pop/rock
Ezt hallgasd meg: Shuggie
Már nincs világos, de még nincs teljesen sötét sem. A helyszín egy vadregényes fenyves közepe. Bagoly huhog a messzeségben. Tábortűz lobog. A lángok narancs színei finoman világítják meg a tábort. Néhány felvert sátor húzódik a háttérben. A tűz körül hosszú hajú, ingben lévő lányok és borostával és szakállal is rendelkező, szakadt pólós fiúk ülnek. Modern hippik ők. Ha úgy tetszik, hipszterek. Az egyiknél akusztikus gitár van. Dalt nem, de dallam-foszlányokat játszik néha-néha. A vidámság általános, a fű is kitart reggelig. A tűz tovább lobog. Mindenki végtelenül boldog és örül hogy él. Nos, valami ilyesmi hangulatot tudnék elképzelni az amerikai Foxygen duójának We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Magic névre keresztelt lemezéhez. Nagyon 60-as évek, nagyon pszichedelikus, nagyon hipszter és nagyon menő. Gyűljetek közelebb a tűzhöz, mesélek!
A kaliforniai páros, Sam France és Jonathan Rado (utóbbiról közben kiderült hogy magyar származású) olyasmit tettek le az asztalra ezzel az albummal amelyet minden neo-pszichedéliában utazó kortárs zenekar megirigyelhetne. Stílusosan hozzák a The Beatles, a The Rolling Stones, Bob Dylan, avagy éppenséggel David Bowie legjobb pillanatait de némely daluk bőven felférhetett volna akár az MGMT második, Congratulations (írtam róla ITT) című albumára is. Ezek a fiúk nagyon tudnak. Bár a sajtó tavaly sokat cikkezett a balhéikról, veszekedéseikről, egymásnak ugrásaikról, szerintem pusztán annyiról van szó hogy két hatalmas zseni tehetsége néha-néha egymásnak feszül. Amolyan Lennon-McCartney párhuzam ez, barokkos túlzással. Lényegtelen, hiszen a We Are The 21st Century... egy kiváló lemez lett. Az In the Darkness stílusos felvezetés. Egyből prezentálja hogy bizony a srácok nagyon odavannak a 60-as, 70-es évek klasszikus pop/rock stílusa iránt de mint minden modern pszichedelikus zenekar, ők is szeretnek belefolyni más stílusokba, néha akár egy-egy dal közben is. Emígy felsorakozik még a soul, a kraut-rock és egy kis fúvósokkal fűszerezett anglomán pop is. A No Destruction nosztalgikus hangvételű, az ember szinte észre sem veszi, mennyire könnyedén kúszik a fülekbe. Az On Blue Mountain zongorával és hatásos kórussal kísért blues-központú elszállás. A talán legnagyobb slágernek is nyugodtan nevezhető San Francisco nagyon jópofa, igazi nyári hangulatot árasztó, vidám kis szösszenet. Kifejezetten jól áll neki a refrénben a női háttérvokál is. A dalszöveg itt is (és a többi dalban is) nehezen értelmezhető, sokszor annyira random hogy már-már hülyeségnek is hallatszik de ácsi, pszichedelikus rockzenéről van szó, ne lepődjünk meg (én az MGMT elborult dalszövegei után legalábbis már semmin se lepődöm meg). A Bowling Trophies újfent elszállós, a Shuggie viszont számomra kiemelkedőbb mindegyik másik dalnál az albumon. Nem is tudom pontosan miért. Talán mert szimpla táncdalként indul, aztán átmegy négy (!) stílusváltáson is és végül egy roppant vidám tapsolós kórussal ér véget. Az Oh Yeah is hasonlóan remek. Ebben a dalban néha már úgy hallottam mintha maga Mick Jagger énekelne de fontosabb hogy az egésznek olyan refrénje van amiről rögtön az MGMT ugrik be. A címadó We Are the 21st Century Ambassadors of Peace & Magic egy kurvanagy elszállás, akkora katyvasz (persze a jó értelemben) hogy nehéz kihámozni belőle a valódi zenét. Itt el sem tudtam dönteni hogy a srácok a sok kávé, esetleg valami "más" miatt pörögtek fel ennyire. Mindenesetre remek dal ez is, akad benne hirtelen érkező stílusváltás is, az összhatása pedig azt sugallja hogy ennek a két kaliforniai suhancnak a vérében van a pszichedelikus (avagy hippie-) rockzene. A lemezt az Oh No 2 zárja. Lassabb, nyugodtabb szerzemény. A végére tökéletes választás volt. A Foxygen a múltkor bemutatott Jacco Gardner (róla ITT írtam) mellett a jövő nagy reménysége lehet. Főleg ha az MGMT továbbra is olyan lemezeket szállít amiken jó ha 1-2 értékelhető dal akad (és én nagyon remélem hogy ez nem így lesz, hiszen egyik kedvenc zenekaromról van szó). A We Are the 21st Century pörgős, tempós, sokkal nagyobb szerepet kap rajta a rock mint a többi zenekar esetében. Az MGMT ugye a szintik bőséges használata apropóján egy lapon említhető a french pop műfajjal is, Jacco Gardner a "klasszikus" hangszerek miatt sokkal közelebb áll mondjuk Jim Noir szellemiségéhez, ám a Foxygen rendesen kilóg a sorból. Nem igazán akarom, és szerintem nem is nagyon tudnám őket behatárolni. Zseniális pszichedelikus rock ez, egyéb stílusokból is merítve. Hogy kiknek ajánlanám? Hmm...mondjuk hipsztereknek. De bárki más is nyugodtan bepróbálhatja. És most bámuljuk némán a tábortüzet hosszú percekig.
Értékelés: 10/10
