Kiadás éve: 2014
Kiadó: Interscope, Polydor
Műfaj: Dream pop
Ezt hallgasd meg: Old Money
Vártam ezt az albumot. Nagyon is. Lana Del Rey előző lemeze, a Born To Die hatalmas nagy kedvencem mind a mai napig. Még annak ellenére is, hogy manapság már mindenki tudja, hogy az imidzs amit Lana (polgári nevén Elizabeth Grant) mögé építettek, valójában csak egy nagyon ügyes marketing-stratégia. Az énekesnő remekül adja át Amerika sötétebbik oldalát, a fényűzés és pompa mögött meghúzódó romlás világát. Dívaként Lana Del Rey egy tökéletes produktum. Nem átlagos popsztár, hanem olyan aki valóban érti is a dolgát és nem csak arra van, hogy kiszolgálja a közönségét. Aki eleddig nem hallotta volna a Born To Die albumot tőle az egyrészt mindenképp pótolja (lehetőleg a Paradise Edition kiadvánnyal), másrészt ITT elolvashatja a véleményemet róla. De térjünk vissza az új lemezhez, melynek címe – a Gépnarancs (A Clockwork Orange) egyik szófordulata után – Ultraviolence lett és melyen közreműködik a The Black Keys gitárosa, Dan Auerbach. Neki köszönhetően a gitár sokkal fajsúlyosabban van jelen a lemezen mint eddig bármikor. Mindez háttérbe is szorította a "gépi" zenét, ám ennek köszönhető az is, hogy Lana hangja is jobban előtérbe került. Lássuk, milyen lett a végeredmény:
A Cruel World egészen jó nyitódal lett. Messze, nagyon messze nem annyira hatásos mint anno a Born To Die de kezdésképp megteszi. És legalább rögtön szembesíti a hallgatót az új, gitárcentrikusabb stílussal. A címadó Ultraviolence számomra túl lapos. Beleveszik egyfajta pszichedelikus melankóliába. A Shades of Cool tényleg olyan mintha egy soha el nem készült James Bond film betétdala lenne (mérget mernék venni rá, hogy egy új James Bond filmhez egyszer majd felkérik az énekesnőt), a torzított gitárszóló is kifejezetten jót tesz neki. A Brooklyn Baby aranyos, talán kicsit elnyújtott de mindenképp klassz dal. A West Coast pedig már most van akkora klasszikus mint mondjuk anno a Summertime Sadness. Mellesleg nekem a gitáralapja annyira bejött, hogy 3-4 hallgatás után el is kezdtem itthon megtanulni eljátszani. A Sad Girl ismét a keserédes melankólia felé tendál de érdemes hallgatni a dalszöveget, ha eddig nem tettük volna. Ugyanis mondjon bárki bármit, Elizabeth Grant igenis tehetséges dalszöveg-író. Ez nekem már az előző albumon is feltűnt, itt viszont végig éreztem ennek hatását. Nagyon jók a dalszövegek ugyanis! Újfent megjelenik az idősebb, romlott férfiba beleszerető naiva alakja akit elvakít a mesés vagyon, a drága luxusautók és a gyémántokkal kivert ékszerek világa, majd idővel rájön, hogy bizony a szemkápráztató felszín alatt a drogok, a fegyverek és a bűnözés körforgatagába került bele. Lana zseniálisan adja át ezt az életérzést. Néha a szeretet és a szeretethiány egyszerre keverednek egyetlen dalban. Máskor konkrét példaképeit vagy zenéjére nagy hatással lévő előadókat (Lou Reed, Prince vagy épp a Guns & Roses) említ meg. A Pretty When You Cry számomra nagy élettelen és unalmas. A Money Power Glory már sokkal jobb, végre felébreszt mielőtt végleg bealudnánk az álmos melankólia közepette. A Fuckey My Way Up To The Top kis öniróniát is tartalmaz.
Az Old Money pedig nekem abszolút favoritom. Hú...egyszerűen gyönyörű ez a dal! Eleve zongoraközpontú, ami Lana csodaszép hangjával együtt valami egészen megkapó egyveleget alkot! És akkor a dalszövegről még nem is beszéltem, ami önmagában is megállja a helyét. Mindenképp hallgassátok meg. Az albumot a The Other Woman zárja. Bár sokan kritizálták, nekem bejött ez a lezárás. Oké, a katarzis elmaradt de legalább stílusosan ér véget a lemez. Mondjuk érdemes a Deluxe kiadványt beszerezni mert például a West Coast radio mix -féle verziója sokkal pörgősebb, a Florida Kilos pedig már bocsánat a csúnya szóért, de mégis hogy a faszomba maradhatott le a teljes albumról? Iszonyatosan jó dal! Fülbemászó, csilingelő, egyszerűen tökéletes...tényleg nem értem, miért nem kerülhetett fel az Ultraviolence korongra. Na, mindegy. Összességében egy elég erős új Lana Del Rey albummal állunk szemben amely ugyan akkora instant slágereket nem tartalmaz mint a Born To Die, azonban még így is bőven megállja a helyét a placcon. Én továbbra is Lana Del Rey-t tartom az egyik legtehetségesebb, a mainstream világába sikeresen betört énekesnőnek és ahogyan ezt a lemezt, úgy a következőt is éppen ennyire fogom majd várni. Dióhéjban: az Ultraviolence számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket. De aki csak most ismerkedik az énekesnő zenéjével az jobb ha tudja, hogy ez nem az a nyálas, mainstream pop ami a tévéből ömlik. Nem mondanám, hogy lányoknak jobban ajánlanám ezt az albumot. Lányoknak és fiúknak egyaránt ajánlom. A kérdés inkább az, hogy a mögöttes mondanivaló – mely a dalszövegekbe van ágyazva – kinek jön át. Nem lesz az "Év albuma" (bár néhány listán biztos helyet kap majd) de ha nyitott vagy rá, akkor rabul ejtheti sokat sebzett szíved és könnyedén beleszerethetsz.
Értékelés: 10/8
