Nem volt nehéz dolgom megállapítani hogy számomra melyik lesz az év lemeze idén, hiszen már márciusban megjelent és lévén hogy a Last.fm szerint is közel 300-szor hallgattam végig, nem is tudtam volna mást választani mint a The Prodigy idei, nagy visszatérő albumát. Azért lett befutó nálam a The Day Is My Enemy, mert szinte azonnal rajongóvá tett. Én korábban egyáltalán nem foglalkoztam a The Prodigy munkásságával, semmilyen téren sem. Oké, a Smack My Bitch Up meg a Firestarter ismerősek voltak, a Breathe is rémlett még az MTV-t pörgető tinikoromból - de kb. ennyi. Aztán eljött az idei tavasz, és kijött a The Day Is My Enemy. Csak próbaképp hallgattam bele, de olyan szinten a hatalmába kerített hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni a hallgatását. ITT lelkendeztem is róla nagy elánnal.

Kapásból a címadó kezdő szám simán akkora adrenalinbomba hogy korán reggel kávé helyett is működik (hasonló kávépótló nálam csak a Hadouken! volt anno). Aztán sorra az olyan dalok mint a Rebel Radio, a Destroy, a baromi húzós Rok-Weiler, a "visszafogottabb" Beyond the Deathray, a bármelyik NFS játékba beillő Roadblox, az egészen Klaxonsos Invisible Sun avagy az abszolút húzósláger Wild Frontier nálam mind-mind betaláltak. Nem rossz a többi track sem, de nekem ezek kimagaslóak. És vicces hogy épp az elsőként kiadott Nasty az, amely cseppet sem tetszik. A többi viszont eléggé bejön, a felsoroltak pedig különösképp. Érdekes, de nekem ez az album szinte teljesen összefolyt a nyáron a mozikba került Mad Max filmmel. Eleve volt egy kis posztapokaliptikus utánérzésem a The Day Is My Enemy hallgatása közben, főként az instrumentális daloknál. Ezeket pedig a Mad Max csak még inkább felerősítette. Lehet hogy másnál ez nem fog kijönni, de próbáljátok csak ki: megnézitek a Mad Max-et és utána meghallgatjátok ezt az albumot. Szerintem remekül passzol hozzá. Igazából én miután rongyosra hallgattam, elkezdtem megismerkedni a The Prodigy korábbi lemezeivel. És egész szépen elhallgattam őket esténként, vagy benn melóban. Nem mondom hogy örök kedvenceim lettek, de az biztos hogy nálam idén a legtöbbet a The Prodigy zenéje pörgött. És azt is tudom hogy rengeteg listára még csak fel sem került a The Day Is My Enemy, de azért lássuk be: a fiúktól kifejezetten tisztességes anyag került ki ily sok idő után (2010-ben kezdődtek a munkálatok az albummal). Szóval a legtöbb helyen nem ez lesz az év legjobbja, de nálam abszolút betalált.

Futottak még:

• Jamie XX: In Colour
• Lana Del Rey: Honeymoon
• Charli XCX: Sucker
• Florence + The Machine: How Big, How Blue, How Beautiful
• Wolf Alice: My Love Is Cool
  

Már 2012 végén is imádtam a Dear Esther nevezetű...hát...nem is annyira játékot, sokkal inkább interaktív novellát. Azt hiszem ez volt az első olyan kaland számomra, mely sokkal de sokkal mélyebb mondanivalóval bírt mint sok hasonszőrű videojáték. Nagyon sok fórumot bújtam át utána és folytattam eszmecseréket ismerőseimmel hogy a végére járjak a történetnek, fellebbentsem a fátylat az összes kérdésről, melyek megfogalmazódtak bennem a Dear Esther végigvitele során. Ezekről szólnék most pár szót.

Ugyebár a "játék" egy szigeten játszódik, mely teljes egészében elhagyatott. Rögtön úgy indul kalandunk hogy a partot nyaldosó hullámokat meghallván máris megkapjuk az irányítást. Bár az általunk irányított karakterről semmit nem tudunk, hallhatunk egy narrátort aki megkezdi a sztori felvázolását. A 2013-as cikkemben már kitárgyaltam a Dear Esther játékmenetét, ugyebár ahogyan egyre haladunk előrébb a "játékban", úgy áll össze szép lassan a kép (a történetet a narrátor bizonyos helyeken tovább meséli nekünk). Mármint...igazából csak részben áll össze. Hiszen rengeteg kérdést felvet, a Dear Esther vége pedig legalább akkora WTF!? momentummal operál mint a BioShock Infinite tette azt 2013-ban. De ahogyan annak is el tudtam magyarázni a végét (ITT), úgy a Dear Esthernél sem lehetetlen manőver ezt véghezvinni.

Innentől spoileresen folytatom.

A "Dyatlov-incidens" mind a mai napig a XX. század egyik legfurcsább megoldatlan rejtélye. 1959. január 27-én egy csapat orosz egyetemista vág neki egy jókora sítúrának az Urál-hegységben, melyet Alekszejevics Dyatlov szervez meg.  Február elsejének éjszakáján tábort vernek a helyi őslakos manysik által Halálhegynek nevezett magaslat csúcsán. Tüzet raknak, beszélgetnek, (talán még énekelgetnek is) majd hálózsákba bújnak és aludni térnek a mínusz húsz fokos hidegben. Másnapra mindannyian halottak. A nyomozás adatait egyébként 30 évre titkosították. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen rengeteg furcsaság van benne. Példának okáért: A nagy sátor oldalvásznát belülről vágták ki, mintha iszonyú pánikban, a falon át próbáltak volna meg menekülni a bent lévők. Az egyik lánynak hiányzott a nyelve, és úgy tört el minden bordája és mozdultak el a belső szervei, hogy külsérelmi nyomot nem találtak rajta. Két test erősen radioaktív volt. Ketten megégtek - de koromnak vagy szénnek nyoma sincs. A tábornál megtalált holttestek narancssárga színűre változtak. A végzetes éjszakán 50 kilométerre egy másik csapat táborozott, akik az égen a Halálhegy fölött cikázó-villogó kék és vörös fényekről számoltak be. Az egész Dyatlov-incidens tele van rendkívül homályos foltokkal mindmáig. Éppen ezért tökéletes alapanyagként szolgált a készítőknek.

A történetünk a Dyatlov-hágó lábánál elterülő kihalt városkában veszi kezdetét. Ide érkezünk meg mi, mint névtelen kalandorok. Azért előtte még kapunk egy klassz kis cell-shaded intrót amiben Sean Bean (aki rögtön azzal indít hogy meghalt...mily meglepő) felvázolja nekünk a hegyen történt - valós - eseményeket. Innentől kezdve viszont megkapjuk az irányítást és tulajdonképpen szabadon mászkálhatunk. Bejárhatjuk az elhagyatottnak tűnő kis települést, majd miután ráuntunk arra hogy senki emberfia sem nyit nekünk ajtót, nekivághatunk az erdőnek. Utunkat kisvártatva egy beomló barlang keresztezi, aztán mire magunkhoz térünk, már éjjel van és koromsötét. Sátrunkból kimászva, majd iránytűnket, zseblámpánkat és térképünket magunkhoz ragadva nekivághatunk felfedezni a hegység rejtette borzalmakat.

Tudjátok, szerintem Denis Villeneuve ott van korunk legkiválóbb rendezői között. Filmjeire nagyon is érdemes odafigyelni és az sem véletlen hogy a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) feltámasztás is rábízták. A kanadai pasas először bemutatkozott egy nagyszerű fesztiválfilmmel (Felperzselt föld - 2010), majd 2013-ban letett két olyan filmet is az asztalra amik a maguk zsánerében remekek, mégis csak az egyiket kapta fel a szakma. Ez volt a Fogságban (Prisoners) amely valóban egy nagyszerű dráma / thriller és olyan neves rendezők nyomdokaiban jár mint David Fincher, azonban nagy kár hogy elvonta a figyelmet Villeneuve másik akkori munkájáról, az Ellenségről (Enemy) mely számomra legalább akkora élményt jelentett mint annak idején a Donnie Darko (mily meglepő, ebben is Jake Gyllenhaal játszik). Az Enemy nagyon "agyas" film, melyen napokig lehet gondolkodni és teóriákat gyártani. A Sicario c. új filmje is érdekelt de kicsit féltem a magyar alcímet (A bérgyilkos) látván hogy valamiféle keményebb akciómozi lesz a végeredmény. Szerencsére ez nem így lett, sőt, tulajdonképpen az év egyik legfontosabb filmjéről van szó.

A Sicario egy kőkemény film, mely hiteles képet fest a mexikói kartellekről, az ellenük harcoló zsarukról és az ottani mindennapos, véres helyzetekről. A történet főszereplője Kate Macer (Emily Blunt), az FBI emberrablási ügyekre specializálódott ügynöke. A Sicario rögtön egy rajtaütéssel indít, tehát a feszültséget már az elején az egekbe löki. E balul elsülő akció után Kate -et felkérik hogy vegyen részt egy átfogó, a drogkartellek ellen irányuló, kormányszervek által dirigált akcióban. Kate kap is alkalmon és hogy bosszút állhasson azokon akik miatt meghaltak társai, beáll a csapatba. Az akciót a CIA különleges ügynöke, Matt Graver (Josh Brolin) és a titokzatos Alejandro (Benicio Del Toro) vezényli. Azonban az egész akcióra nem az USA-n belül kerül sor, hanem Mexikó egyik peremvidékén, Ciudad Juarezben - a drogok és bűnözés fellegvárában. Szegény Kate csakhamar a saját bőrén tapasztalja meg hogy mennyire más "odakinn" dolgozni és hogy a törvények betartása egy olyan városban ahol mindennaposak az emberrablások, kivégzések és lövöldözések, nem épp életbiztosítás. Nagyon nem.