Nagyon erős volt a mezőny, hiszen befutott Ősszel a Frictional Games (az ő nevükhöz fűződik az Amnesia, ugyebár) készítőinek új alkotása, a sci-fi horror S.O.M.A és miközben végigvittem, egyre biztosabb voltam benne hogy idén nálam ez a game lesz a befutó. Baromi komplex története van, amely a legjobb sci-fi írókat idézi vissza. Ha pedig horrorra vált, pontosan ugyanannyira parázik rajta a játékos mint tette azt 2010-ben az Amnesia által bebarangolható hatalmas kastélyban. Szóval sokáig a S.O.M.A volt az abszolút befutó nálam. De aztán jött, látott és győzött a Fran Bow. Najó, ez picit téves, mert a Fran Bow már azelőtt megvolt nekem hogy egyáltalán belekezdtem volna a S.O.M.A tengermélyi kalandjaiba. Csakhogy volt egy kis gubanc az Intel kártyákkal meg a Win10-zel, ezért a 3. patchig én és még nagyon sok sorstársam egyszerűen nem tudtunk játszani a játékkal. A töltőképernyőig eljutott aztán onnantól úgy befagyott hogy csak a reset segített rajta. Hetente olvasgattam a fórumokat, aztán nemrég csak megjelent a 3-as számú update, amely végre életet lehelt a játékba számomra is, így az előzetes demo után neki tudtam kezdeni.

Egyetlen hétvége alatt játszottam végig. Annyira magába szippantott a játék, hogy képtelen voltam mással foglalkozni. A történet egy kislányról, Fran Bowról szól aki egy nap furcsa hangokra ébred szobájában. Kikászálódva az ágyból, egy szörnyű rémalakot pillant meg, amint az épp elsuhan a házból. Fran kimerészkedik a nappaliba, ahol meglátja szülei brutálisan meggyilkolt holttesteit. A trauma hatására elszökik otthonról és a közeli erdőben bolyong cicájával, majd kisvártatva ájultan rogy össze. Később már egy elmegyógyintézetben találjuk magunkat, itt kezdődik a játék. Az intro egyszerűen tökéletes. A fekete-fehér (+piros) színekkel előadott kezdés azonnal megadja a hangulatot, remekül prezentálja hogy mi vár a játékosra: meseköntösbe bújtatott, kőkemény horror. Első feladatunk hogy kijussunk az elmegyógyintézetből. Az irányítást megkapván láthatjuk hogy point 'n click kalandjátékhoz képest először még semmi extra nincsen: kattintással haladunk, az inventory megnyitásával megcsodálhatjuk felvett tárgyainkat, amiket aztán használni, kombinálni és közelebbről megvizsgálni tudunk. Igen ám, de kapunk gyógyszer gyanánt valamiféle piros pirulákat. Ezeket használván Fran bekap egyet és a világ szó szerint kifordul önmagából. Minden tiszta véressé, és horrorisztikussá válik, mintha a valóságból egy rémálomba csöppennénk. Újra rákattintva a pirulákra ez a "vízió" eltűnik és visszakerülünk a "normál" világba. Méghogy normál világ... Az elmegyógyintézet még csak-csak hat valóságosnak, de miután onnan elszökünk és belevetjük magunkat a közeli erdőbe, lassan összemosódik a valóság és a fantázia világa. De olyannyira hogy egy teljes fejezet egy gyönyörű, varázslatos világban játszódik amellyel a Fran Bow már a fantasy (és egy picit a sci-fi) területére merészkedik - és mennyire jól teszi. Komplett mítoszt tár elénk.

Itt sem volt túlságosan nehéz dolgom, hiszen a számomra abszolút legjobb film idén már tavasszal eljött. És megértem hogy nagyon sokan majd azt mondják hogy "bezzeg a Star Wars 7" de számomra a Star Wars sosem volt olyan nagy szám, mint másoknak. Oké, én is örülök hogy végre jó kezekbe került a saga (az új trilógia egyszerűen gyalázatos lett) de ettől még nem kezdtem el SW-s ruhákat hordani és odahaza, szobám magányában sem kardozok a levegőben műanyag fénykarddal.

Szóval akármekkora hype is övezi most az Ébredő erőt, fontos nem elmenni amellett hogy idén is kaptunk rengeteg remek filmet. És néhány - például a Tenger szívében - csak épp most futott be. Nálam sokáig a Mad Max vitte a prímet, úgy voltam vele hogy annál jobbat idén úgysem láthatok. Eléggé bírom a posztapokaliptikus dolgokat (film, könyv, game egyaránt) de az idei Mad Max simán feltette az i-re a pontot az iszonyat pörgős tempójával és elképesztő látványvilágával. Csak aztán jött az Ex Machina - és vitt mindent. Az van srácok, hogy a sci-fi az egyik kedvenc műfajom (a horror mellett). És szomjazom a stílusban született, az átlagosnál jobb alkotásokat. A mesterséges intelligencia témaköre pedig külön kedvencem. Aki tisztában van Philip K. Dick munkásságával, annak nem kell hosszasan ecsetelnem hogy mennyi érdekes kérdés merül a tökéletes mesterséges intelligencia kifejlesztésének mélyén (lásd: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?), illetve hogy mi mindenre is lehet képes ez az "erő" ha öntudatára ébred.

Az elsőfilmes Alex Garland (a 28 nappal később, a Napfény és a Dredd írója) a többszázmilliós látványorgia helyett fogta ezt az egész koncepciót és csinált belőle egy kvázi négyszereplős, elmélkedős pszichológiai thrillert. Caleb (Domhnall Gleeson), egy internetes cégnél dolgozó programozó nyer egy hetet főnöke, Nathan (Oscar Isaac) világtól elzárt, hegyvidéki luxuslakásában. Amikor megérkezik, bepillantást nyerhet főnöke világába: a japán szolgálónője, Kyoko társaságában élő Nathan megalkotott egy Ava (Alicia Vikander) névre keresztelt humanoid robotot, és azt akarja, hogy Caleb végezze el rajta a Turing-teszt egy verzióját, vagyis állapítsa meg, hogy csak egy - kifejezetten szexi - gépről van szó, vagy egy érző, öntudatára ébredt életformáról. Túl sok mindent nem szeretnék elárulni a történet alakulásáról, de aki esetleg nem látta még a filmet, annak elárulhatom: lesz itt bonyodalom bőven. Tesztelő és tesztalany között valószínűtlen érzelmek látszódnak fellobbanni, miközben Nathan a beszélgetéseik minden pillanatát kamerákkal figyeli, és egyre valószínűbb, hogy bizony hátsó szándékai vannak, nem mellesleg jópár titkot rejteget.

Gyerekkoromban imádtam a képregényeket. Akkoriban még sokkal többet lehetett kapni és közel sem ennyire borsos árakon, mint manapság. Igaz a minőségük sem volt ennyire jó, a keményfedeles, minőségi papíros kiadványok már akkor is különlegesnek számítottak. De én mondjuk simán beértem a sarki vegyesboltban kapható Pókember, vagy Superman képregényekkel. Tisztán emlékszem hogy keresztanyámnál amikor nyaraltam, volt ott egy pékáru bolt nem messze (kb. 3-4 utcasaroknyira) és oda jártunk le reggelente friss kifliért, zsömléért. És éppenséggel ott pont volt mindig Pókember képregény. Talán 2-3 hetenként jelent meg új, én pedig direkt mindig korán keltem hogy mehessek keresztanyámmal, mert akkor biztosan kaptam egy-egy példányt a legújabb Pókember képregényekből. Pedig én aztán sosem voltam oda a Marvel szuperhőseiért, valahogy a DC sokkal jobban bejött. Viszont például Batman képregényekből kifejezetten kevés volt birtokomban. Amit sajnáltam is, hiszen roppant mód tetszett Bruce Wayne Denevéremberré manifesztálódása Gotham City védelmében, ámbár kalandjait jobbára csak a TV-ben a Batman: The Animated Series képében követhettem.

Szóval reggelente mentem keresztanyámmal a pékáru boltba és örömmel lapozgattam visszafelé a legújabb Pókember képregényemet. Reggeli közben, vajas-lekváros kifli és egy nagy bögre meleg kakaó mellett olvastam ki állandó jelleggel. És akkoriban került kezembe az a kiadvány is amiben a Vadász megöli Pókembert. Na, az kisebb lelki sokként ért. De persze Pókember sosem halt meg igazán (kivéve 2011-ben a Death of Spider-Man sztoriban, azóta új - egy fekete srác - Pókember van helyette). Még saját Pókember rajzokat is készítettem, némelyik egész jól sikerült. Aztán szép lassan átszoktam a Superman képregényekre, meg úgy cakk-pakk Superman történetére. Akkoriban futott be a Smallville c. sorozat is, onnantól fogva pedig végérvényesen Superman fan lettem. Batman pedig a háttérbe szorult. Ezt mondjuk a mai napig nem értem mert pont Batman darkos, gótikus horrorba hajló univerzuma az, amely a legközelebb áll hozzám mind a mai napig. Bob Kane rajzoló és Bill Finger író kitalált szereplője a leginkább abban különbözik ugye a többi szuperhőstől, hogy semmiféle különleges képességgel nem rendelkezik. Speckó cuccai, öltözékei, járművei és minden eszköze saját maga által kreált. Nincs röntgenlátása, nem tud repülni vagy tüzet lövellni a kezéből. Életszerű, és pont ebben rejlik a Batman képregények ereje. Érdekes megnézni egyébként hogy amíg Batman így kívülálló, addig Superman egész másképp. Mert hát míg Bruce Wayne-nek Batman, Peter Parkernek Pókember az alteregója, addig Supermannek (azaz Kal-El -nek) épphogy Clark Kent. Neki ez a "felvett szerepe", őt kell megjátszania az emberek előtt. Egyébként erről Bill a Kill Bill-ben tart egy felettébb érdekes monológot. Node, vissza a Denevéremberhez.