Időről-időre elém kerül ez a film, és még 20 év távlatából is zseniális. A cukormázas amerikai álom széthullásának ékköve, ahol a felszínes, képmutató "tökéletesség" alatt bizony rohad az egész mindenség. Lester Burnham (Kevin Spacey) élete is egyenes ágon tart az "Összeomlás" William Fostere felé, amikor egy nap megpillantja lánya osztálytársnőjét, Angelát (Mena Suvari), akibe azonnal beleszeret. Hogy bevágódhasson nála, elkezd gyúrni, füvezni, eladja a régi kocsiját, felmond a munkahelyén, és úgy alapjaiban próbál egy teljes más életet élni - egy olyan életet, amilyenre mindig is vágyott. Kiemelném a magyar szinkront, ami nem elvett, hanem épp ellenkezőleg: hozzátett a filmhez. Máté Gábor tökéletes választás volt Kevin Spaceyhez, de Udvaros Dorottya és Reviczky Gábor is kitettek magukért. Wes Bentley monológja Crespo Rodrigo hangján a zacskós videó közben pedig egyszerűen tökéletes.

1938-ban járunk. Marianne (Jessica Brown Findlay) épp kislányával, Adelaide-el költözik vidékre férjéhez egy hatalmas házba (fun fact: a Borley Rectory névre keresztelt építmény valóban létezett, és a Wikipedia szerint manapság is csak úgy hivatkoznak rá, hogy "the most haunted house in England"). Beköltözés után Adelaide furcsa képzeletbeli barátokról kezd el mesélni, Marianne pedig igyekszik szorosabbra fűzni kapcsolatát férjével, aki mellesleg a helyi tiszteletes is egyben. Sötét erők munkálkodnak a háttérben, hiszen a ház borzalmas titkokat rejteget és erre egy helyi futóbolond (a Mission Impossible filmekből ideszabadult Sean Harris) minduntalan fel is hívja a család figyelmét, azonban az egyház által kiküldött megbízott (John Lynch) köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a házat semmilyen körülmények között nem szabad elhagyni. És mi van akkor, ha a hely kísértetjárta? Marianne élete napról-napra egyre nyugtalanítóbbá válik, amint elkezdi megismerni a ház múltját.

Gótikus horrorból nem vagyunk elárasztva manapság, szóval érdemes megbecsülni azt a keveset is, amit egyáltalán kapunk. A The Banishing pedig pont ilyesmi: néhol a Más világ, néhol a Fekete ruhás nő juthat róla eszünkbe, de igyekszik megállni a saját lábán - ez többé-kevésbé sikerül is neki. A színészek nagyon jók, még a mellékszereplők is nagyszerűek, és a díszletek is abszolút korhűek. Szerencsére nincs béna CGI, ellenben van egy-két igen látványos trükkfelvétel, amiknél még én is elismerően bólogattam. A forgatóköny viszont a film második felére szinte teljesen szétesik, és ami működött volna regényként, az itt mozgóképen hamar elvérzik. Ennek ellenére aki kedveli ezt a műfajt, az egy késő délutáni / esti programnak bőven beidőzítheti a The Banishing-et, mert megfelelő hangulat mellett (mondjuk ha épp szakad kinn az eső) egészen kellemes tud lenni a horror-faktort tekintve is.

Nem, ez se nem a 2015-ös, se nem a 2003-as A szoba. Ebben a változatban Kate (Olga Kurylenko) és Matt (Kevin Janssens) a horrorfilmekből jól ismert klisével indítanak: új házba költöznek. Itt aztán a beköltözés során ráakadnak egy gyanúsan lezárt szobára, két rétegnyi tapéta és csak úgy mellékesen vagy 50 db odadobált bútor mögött. Vajon ki nem akarta, hogy rátaláljon bárki is erre a helyre? Ez az a kérdés, ami egyikük fejében sem születik meg, ezért élik tovább dolgos hétköznapjaikat, mikor is egy véletlen folytán Matt felfedezi, hogy a szoba valóra tudja váltani a kívánságaikat. Legyen az pénz, étel, ruha, vagy a világ legdrágább pezsgője, nekik csak kérni kell. Miközben telezabálják magukat kaviárral és szó szerint fürdenek a pénzben, valahogy el is feledkeznek arról, hogy a ház korábbi lakói elég gyanús körülmények között haltak meg odabenn. A dolgok pedig akkor kezdenek bonyolódni, mikor valami olyasmit kívánnak a szobától, ami korábban nem adatott meg nekik: egy gyermeket.

A film eléggé hasonló a szintén 2019-es Vivarium-hoz, ahol a látszólagos tökéletes élet illúziója szépen apránként kezdett leolvadni, a szereplőknek pedig rá kellett jönniük, hogy semmi sincs ingyen és mindennek van árnyoldala. Hogy itt mi az, azt nem szeretném lelőni, de egész szépen csavar egyet a sztorin, és már-már a sci-fi felé kacsintgatnak vele. Mind Olga Kurylenko, mind Kevin Janssens jól hozzák a kötelezőt, és főleg a film utolsó harmadában csillogtathatják meg tehetségüket (Janssens például irgalmatlan módon elborul, de ez remekül áll neki!) és lényegében a lezárás is teljesen korrekt. Nekem nagyon tetszett már az alapötlet is (mármint, hogy létezik egy szoba, ami minden kívánságodat teljesíti), de ezt sikerült egy izgalmas, fordulatos thrillerbe ágyazni, amely néha egészen meglepő is tud lenni.

Nemrég újranéztem a The Knick-et (A sebész) és azon túl, hogy még mindig imádom (tökéletes korrajz, díszletek, karaterek és egy sziporkázó Clive Owen!), továbbra is iszonyúan sajnálom, hogy a második évad után elkaszálták a sorozatot. Aki nem ismerné: a sorozat főszereplője a kokainfüggő Dr. John Thackery sebészorvos (Clive Owen), aki egy neves New York-i kórházban (Knickerbrocker Hospital) dolgozik az 1900-as évek elején. A férfit mentora, Christiansen doktor váratlan öngyilkossága után vezető sebésszé léptetik elő. Azt szeretné, ha pártfogoltja, Everett Gallinger lenne a helyettese, a kórház fő támogatójának lánya azonban ragaszkodik hozzá, hogy a nemrég érkezett, fekete bőrű Algernon Edwardsot (André Holland) vegye maga mellé, aki Londonban és Párizsban szerzett tapasztalatot. A faji kirekesztettség és az ehhez kapcsolódó megkülönböztető bánásmód az első perctől jelen van, amint Algie beteszi a lábát a Knick-be, de nem adja fel: kiáll magáért és az elveiért.