Maud (Morfydd Clark) betegápolóként szegődik el egy vagyonos, de már halálán lévő egykori táncművésznőhöz (Jennifer Ehle), majd munkakapcsolatuk hamar barátsággá alakul. A zárkózott, egy múltban történt borzalmas esemény miatt megtört, ám önmagát a hitben és Isten szeretetében meglelő Maud a fejébe veszi, hogy elhozza az asszony számára a megváltást. Régóta vártam már ezt a filmet, de teljesen másra számítottam. A Saint Maud ugyanis a mentális zavarokról, tévképzetekről és az eltorzult valóságról szól. Arról, hogy egy lelkileg súlyosan sérült, fiatal lány miként érzékeli Isten jelenlétét maga körül, kialakított világához pedig foggal-körömmel ragaszkodik. Zseniális a film kettőssége: mi a képzelet és mi a valóság? Ahogy Maud elméje egyre inkább megbomlik, úgy láthat a néző is különféle jelenéseket, transzcendens élményeket, azonban ezek után rendre visszarántanak bennünket a rideg valóságba. A legutolsó képkockáig fennmarad ez a kettősség, és emiatt annyira kegyetlen a Saind Maud. Mégis, hogyan lehetne pálcát törni valaki felett, aki a saját tévképzetei szerint érzékeli a valóságot?

1973, Kelet-Anglia. A bányászok sztrájkja miatt minden este sötétségbe borul a környék a hosszabb-rövidebb ideig tartó áramkimaradások által. Val (Rose Williams) épp első napját kezdi meg nővérként az East London Royal Infirmary kórházban, és egész szépen megy is neki a beilleszkedés, azonban egy dolgot semmiképp sem szeretne vállalni: az éjszakai műszakot. Egy gyerekkori trauma miatt halálosan fél a sötétben, és mindez egy olyan hellyel kombinálva, ahol naponta halnak meg emberek, nem túl csábító. Balszerencséjére a főnővér egy apró figyelmetlenség miatt mégis beosztja éjszakásnak, és innentől jönnek az izgalmak. A kórházat ugyanis kísértet járja. Bár a The Power főként jumpscare-ijesztgetésekre épít, megvan a maga nyomasztó, klausztrofób hangulata, ugyanis a majdnem teljesen üres kórház az éjszaka folyamán új borzalmakat tartogat. A jókora épületben nagyon könnyű eltévedni, és ha emellett még egy bosszúálló kísértet, illetve a tragikus múlt is kínozza az embert, ott biztosra lehet venni, hogy hamar elszabadul a rettegés - és erre nem is kell sokat várni!

Sarah gyerekkora óta rémálmokkal küzd. A helyzet már annyira súlyos, hogy haza sem jár aludni, helyette a szabad ég alatt, egy játszótéren húzza meg magát. Ezekben az álmokban szürreális helyszíneken jár, sötét folyosók és groteszk árnyalakok között. Nem tudja mindennek mi lehet az oka, ám amikor tudomást szerez egy új kutatásról a városban, ahová önkénteseket keresnek, hogy az álmaikat vizsgálhassák, azonnal belemegy a dologba. Reméli, hogy ez majd megoldást hoz az alvásproblémáira. A kísérletek megkezdődnek, az eredmény azonban a legszörnyűbb borzalmakat szabadítja rá a mi világunkra egy olyan helyről, ahol nem létezik tér és idő, csak az örökké tartó, végtelen sötétség. Anthony Scott Burns (Our House) már a legelső (álom)jelenettel a néző tudtára adja, hogy itt most valami egészen egyedit fog látni. Minden egyes rémálomban játszódó rövidke snitt felér egy háttérképpel. A FromSoftware (Dark Souls, Bloodborne), vagy Hideo Kojima a fél karját odaadná ezekért a nyugtalanító, egyben lenyűgöző audiovizualitással megáldott jelenetekért. A hangulat sokszor juttathatja eszünkbe a Stranger Things retro-stílusát: rengeteg díszlet és ruha a '80-as éveket idézi (a synthwave zenék meg pláne!), de a film mégis napjainkban játszódik. A főszereplő Julia Sarah Stone pedig tényleg egy jelenség. Elsősorban azoknak tudom ajánlani, akiknek a The Cell tetszett. Már csak az álomjelenetek miatt is érdemes megnézni, hiszen azok tényleg az utolsó másodpercig zseniálisak és hátborzongatóak. Nálam mindenképp toplistás.

Az első részt még moziban láttam anno, és azon kevés vetítések közé tartozott, ahol tényleg senki meg sem pisszent az egész film alatt, így maximálisan átjött a nyomasztó hangulat, ahol egyetlen hangosabb zajnak is halálos kimenetele lehet - viszont a maga a film így sem tetszett. Az ötlet remek, a kivitelezés pazar, azonban rengeteg logikátlanság került bele, amelyek közül pont az apa teljesen felesleges és érthetetlen önfeláldozása volt a mélypont, ami engem roppant mód zavart kifelé jövet.

A Part II szerencsére némileg javít a helyzeten, de ez sem tökéletes. Az előzetesen már ellőtt 1. nappal (Day 1) nyitunk, ami abszolút jól alapozza meg a hangulatot. Komolyan, a film első 15 perce pazar, és remekül van megvalósítva! Aztán ugrunk a "jelenbe", és tovább követhetjük a megmaradt Abbot-család portyázását a vadonban, mikor elhagyni kényszerülnek egykori otthonukat. Belefutnak (szó szerint) egy régi ismerősbe, Emmet-be (Cillian Murphy), aki a saját démonjaival küzd családja elvesztése óta, és nem szívesen segít senkinek, aki még két lábon közlekedik. Végül Regan (Millicent Simmonds) meggyőzi, hogy a hallókészülékével elpusztíthatják a szörnyeket, így a csapat szétválik. Emmet és Regan elindulnak egy sziget felé, míg az anya (Emily Blunt), Marcus (Noah Jupe) és a kisbaba egy búvóhelyen maradnak.