Finn Wheeler erdészt áthelyezik a hófödte Beaverfield kisvárosba, azonban már első napján szembesülnie kell vele, hogy az egész hely kész bolondokháza és furábbnál-furább alakok lakják. Miután az egyikőjüknek eltűnik a kiskutyája, Finn és egy kedves helyi hölgy, Cecily nyomozásba kezd. Eközben hatalmas hóvihar készül lecsapni a környékre, ami elvágja az áramellátást és a kis csapatot néhány helybélivel a közeli motelbe kényszeríti. Az este talán nyugodtan el is telne, azonban bizarr gyilkosságok veszik kezdetüket, és egyre több jel utal arra, hogy odakinn egy vérfarkas ólálkodik. A 2016-ban megjelent VR-játék lényege az volt, hogy a játékosok közül mindig az egyik a vérfarkas, és a többieknek ki kell találniuk, hogy kicsoda. Itt már az első 10 percben lazán kikövetkeztethető, hogy ki lesz a hunyó, de ettől függetlenül a film jól hozza a kisköltségvetésú, egy-két helyszínes horror-vígjáték színvonalát, néha kicsit túltolt, de többnyire egész frappáns poénokkal, egy-két csavarral, némi vérrel, és persze jópár egyedi karakterrel. Nem mondom, hogy az év meglepetése, de a rémesen gyenge Fear Street Part 1: 1994 után nekem kész felüdülés volt.

Két erdőjáró éppen rutinfeladatát végzi valahol, a dél-afrikai dzsungel mélyén, mikor a drónjuk valami különöset talál. Egyikőjük el is indul felfedezni a környéket, míg a másik hátramarad. Telik-múlik az idő, és az elkóborolt Gabi (Monique Rockman) nem igazán akar előkerülni. Ennek egyik oka, hogy óvatlanul belesétál egy kihelyezett csapdába, másik pedig, hogy rátalál azokra, akik a csapdát készítették: egy remete módjára élő apára és fiára, akik az erdő mélyén élnek már hosszú évek óta, és különös alázattal fohászkodnak a természethez. Jó okuk is van rá, hiszen a környéken lévő növények olyan spórákat árasztanak, amiket belélegezve az ember idővel félig növény, félig ragadozó élőholttá változik át. Gabi úgy dönt, hogy marad a furcsa párossal, majd együtt útnak indulnak, megkeresni kollégáját. Csakhogy az erdőt több borzalmas lény is lakja, akikkel nem érdemes összefutni. A film egy "öko" horror, azaz nincs mutáns vírus, és nem attól változik át "zombivá" az ember, ha megharapják. Itt bőven elég, ha rossz helyen veszel levegőt. Egész érdekes a természetbe kivándorolt egykori tudós álláspontja az életről, valamint Istenről, akit ő ezen a helyen talált meg. A már átváltozott lények egészen groteszk képet festenek, és aki ismeri a The Last of Us világát, annak egyikőjüket már nem kell bemutatni: konkrétan egy kattogót (clicker) hoztak át ide! Nem feltétlenül ijesztő, inkább elgondolkodtató film lett a Gaia, ami több helyen emlékeztet Joseph Conrad 1899-es kisregényére, A sötétség mélyénre. Messze nem az év legfontosabb filmje, de aki kedveli a horror-csemegéket, az nyugodtan kóstoljon bele!

Nem mondanám magam hatalmas Twenty One Pilots rajongónak, de azért az utóbbi időben egyre többször kerül tőlük egy-egy dal a lejátszási listámba. Mint sokan mások, úgy én is a 2015-ös Blurryface kapcsán ismertem meg a zenekart, amin a Stressed Out, vagy a Lane Boy megaslágerek mellett azért felsorakozott néhány személyes kedvencem is, mint például a Fairly Local, vagy a Hometown. A három évvel későbbi Trench már kevésbé tetszett, bár tény, hogy a Jumpsuit és főleg a Chlorine rengeteget pörgött nálam is abban az évben és abszolút elismerem az LP erényeit.

A Twenty One Pilots mindig is nagyszerűen meg tudta találni az arany középutat a hip-hop, az indie rock és a popzene között, úgyhogy az új album kapcsán is valamiféle szövegelős, néha kicsit odapirítós dalokra számítottam, de az az igazság, hogy a srácok elég rendesen átvertek. A Scaled and Icy rettentő színes, és több stílusból nagykanállal merítő lett, ami viszont igazán jól áll neki. Pontosan ugyanazt követte el a zenekar, mint a Bring Me The Horizon, mikor kijöttek az Amo-val: magasról tettek a trendekre, és egy olyan lemezt hoztak össze, amilyet szerettek volna, és ami hol a The Beach Boysig, hol a The Cure-ig nyúl vissza.

A '80-as évek Angliájában járunk. Enid (Niamh Algar - A farkas gyermekei) a brit korhatár bizottságnak dolgozik, ahol napi szinten olyan filmeket kell nézniük, amik tele vannak vérrel, gyilkosságokkal, nemi erőszakkal és egyéb borzalmakkal. Ők határozzák meg, hogy mi kerülhet a nyilvánosság elé, és mi az, amit ki kell vágni, esetleg az egészet a szemétbe vetni. Enid eléggé magának való, nem igazán vannak barátai, szüleivel pedig rideg kapcsolatot ápol, mióta gyerekkorukban nővére a szeme láttára tűnt el egy erdőben. Enid meggyőződése, hogy elrabolták és valaha még viszontláthatja, amikor pedig az egyik megvágandó filmben felfedezni véli a lányt, nyomozásba kezd. Csakhogy ezzel egy olyan ajtón nyit be, ami talán jobb lett volna, ha örökre zárva marad. A film tulajdonképpen Enid mentális leépülését, és pokolraszállását mutatja be, aki foggal-körömmel ragaszkodik a tudathoz, hogy testvérét megtalálhatja még. Az álmok és a valóság határa összemosódik, amint egyre mélyebbre jut a nyúl üregében. Szépen fényképezett, remek zenével és erős színészi alakításokkal felvértezett horror lett a Censor, ami hangulatát tekintve talán a Berberian Sound Studio-hoz áll legközelebb. A végét külön kiemelném, ahol a másodpercnyi bevágásokkal a rendező éles kontrasztot teremt valóság és fikció között - a végeredmény egészen hátborzongató.