Két dolgot nem tudok elviselni egy filmben: az állatbántalmazást és a nemi erőszakot. A posztert látva nem nehéz kitalálni, hogy itt az utóbbiról lesz szó. Miriam és Caleb sok-sok év után visszatérnek a nő rég nem látott testvéréhez, Gretához, illetve annak férjéhez, Dylanhez. A családi látogatás azonban nem várt tragédiába torkollik, mikor Dylan...hát, mondjuk úgy, "közelebbi kapcsolatba" kerül Miriammal. A rape & revenge filmek hozományaként innentől a bosszú kapja a főszerepet, de amit itt leművelnek, az a naturalista szadizmus és elborzasztó revans olyan mértékű nyílt ábrázolása, hogy néha még én sem mertem odanézni, pedig megvolt anno a teljes Köpök a sírodra! franchise oda-vissza. Nem maga a nemi erőszak van bemutatva szörnyen explicit módon, hanem épp annak az utózmánya, azaz Miriam kimért, előre eltervezett bosszűja. Emellé szimbolikus képekkel ábrázolt vizualitás (pl. egy pók a zsákmányával, vagy egy farkas a prédájával) társul. Nem állítom, hogy új színt hoz a műfajba, de aki kedveli a zsánert, az nyugodtan tehet vele egy próbát. Max. visszaköszön a vacsora.

Kedvelem a lassabb, inkább a hátborzongató atmoszférára épülő horrorokat. Nagyon tetszett például mind a VVitch, mind annak német megfelelője, a Hagazussa: A Heathen's Curse. A Sator elég erőteljesen merít ezekből. A történet főszereplője Adam, aki egy sűrű, sötét erdő közepén keres valamit, de nagyon. Egy kisebb faházban húzza meg magát éjszakánként és régi, szebb napokat is látott laptopján minden este kameraképeket vizsgál. Olyan képeket, amiket kinn, a fákra erősített gépek készítenek mozgásra. Adam egy "Sator" nevezetű, démoni lény után kutat, mely állítólag az erdőt lakja és családja több tagjának is megmutatkozott annak idején. Itt amúgy a film kilép a fikció árnyékából, ugyanis a rendező Jordan Graham elvileg a saját nagyszülei elbeszéléséből alkotta meg a Sator körüli misztikumot (eleve a filmet is a két éve elhunyt nagymamája emlékének ajánlja az elején). Az atmoszféra tényleg nagyon masszív. A sűrű, vészjósló erdő, vagy épp a kis erdei faház sötétje az éjszakában elég szépen meg tudja dobni a hangulatot. Arra viszont érdemes felkészülni, hogy a film rettenetesen lassú, szóval aki elveti már azt is, ha egy szereplő hosszú percekig bámul a semmibe, akkor inkább hagyja. Ellenben aki bírja az ilyesmit, az bátran járjon utána Sator legendájának!

A Démonok között 3 után gondolkodtam el azon, hogy mi is hiányzik nagyon a mai, modern horrorfilmekből. A válasz: az atmoszféra. Hiába jön ötpercenként egy jumpscare, ha maga a hangulat nem elég nyomasztó ahhoz, hogy a néző folyamatos rettegésben legyen tartva. Érdemes belegondolni, hogy melyiknek van nagyobb hatása: ha az egyik szereplőre fényes nappal támad rá valami klisés démon egy hangos jumpscare-jelenet következtében, vagy ha az említett szereplő totál egyedül próbál kijutni egy kísértetjárta, bezárt házból, mondjuk az éjszaka közepén?

Tudjuk jól, hogy az ingerküszöb mennyire alacsonyan van. A többségnek tényleg elég manapság horror címszó alatt az, ha egyszer-kétszer úgy megijesztik, hogy majd’ becsinálnak a gatyába. Azonban akik ötnél több horrort láttak már életükben, igenis igénylik a minőségibb, valóban hatásos paráztatást. Pontosan nekik készült a 2020-as Caveat.

Főszereplőnk Isaac, aki több hónapos emlékezetkiesés után új munkát vállal. Régi ismerőse kéri fel, hogy a családi fészekben viselje gondját néhány napig egy mentálisan sérült lánynak. Épp csak azt felejtik el megemlíteni Isaac-nek, hogy a ház mindentől távol, egy kietlen szigeten található, illetve hogy a lány – akit Olgának hívnak – olyan szinten retteg valamitől, hogy csak az lakhat mellette, aki felvesz egy lánccal erősített hámot, mely korlátozza, hogy a ház mely részébe tud még elmenni. Isaac vonakodva ugyan, de rááll a dologra, amit a napi 200 font is erősen befolyásol. Barret, a régi ismerőse körbevezeti a házban, megmutatja Olga szobáját, feladja rá a hámot, majd lelép. Isaac pedig egyedül marad a teljesen lakatlan szigeten egy mentálisan sérült lánnyal egy olyan házban, amely rettenetes titkokat rejteget.

1981-ben az akkor 19 éves Arne Cheyenne Johnson látszólag bármiféle előjel nélkül, 22 késszúrással megölte a főbérlőjét. Az eset nem csak azért sokkolta a nyilvánosságot, mert Brookline (Connecticut) városában azelőtt 193 évig semmiféle gyilkosság nem történt, hanem azért is, mert a fiú állítólag démoni megszállottság alatt állt, miközben a bestiális tettet elkövette. Ed és Lorraine Warren kezdett hozzá az eset kivizsgálásához, ezért adta magát, hogy a Démonok között 3 – Az ördög kényszerített (The Conjuring: The Devil Made Me Do It) ezt a témát fogja feldolgozni.

James Wan ezúttal már csak produceri feladatokat látott el, a filmet az a Michael Chaves rendezte, aki a rosszemlékű A gyászoló asszony átka című spin-offot is készítette. Ez nem túl jó ajánlólevél, hiszen az említett film Az apáca után a második leginkább gyűlölt Démonok között spin-off, ami valaha készült. Chaves-nek tehát bizonyítania kellett, ráadásul nem egy újabb mellék-sztori, hanem egy komplett számozott folytatás képében.

A Démonok között filmek történelmében ez az első eset, hogy eltávolodunk végre a lerágott csont szellemes / démonos vonaltól, és helyette jóval nagyobb szerepet kap az ördögi megszállottság, a sátánizmus és a boszorkányság. Emellett viszont ugyanannyira nagy szerepet jut a nyomozásnak, és természetesen az ijesztgetésnek is, hiszen mégiscsak egy horrorról beszélünk. Sőt, szerintem mindenkit az érdekel a leginkább, hogy mennyire lett ijesztő a film? Nos, tisztességesen felmondja a leckét, ha félelemkeltésről van szó. Valahol az Annabelle 2 idején jött be a fake-jumpscare fogalma, azaz mikor egy jelenet úgy van felépítve, hogy az ember idegei pattanásig feszültnek, aztán mégsem történik semmi – ezt maga Wan is használta később. Sajnos Michael Chaves nem él ilyesmivel. A Démonok között 3 többször is kifejezetten ijesztő, de egyáltalán nem váratlanul. Ha láttál már 10-15 másik modern horrorfilmet, akkor pontosan tudni fogod, hogy mikor akarja rád hozni a frászt.