Nehéz egy több éve lerágott csontként kezelt filmsorozatból bármi újat mutatni. Általában ilyenkor szokott jönni a teljes reboot, ami az alapokhoz nyúl vissza, esetleg egészen új megközelítésből próbál elmesélni egy vérfrissített történetet. Számítottam arra, hogy a Spirál a Fűrész-veterán Darren Lynn Bousman rendező (Fűrész II-III-IV) ellenére is úgy földbe fog állni, mint annak a rendje, de arra a mindent elsöprő, pusztító alpáriságra, ami itt fogadott, egyszerűen nem voltam felkészülve.

A már előzetesként is bemutatott metrós, nyelvletépős gyilkossággal indítunk. Tekintve, hogy kvázi az összes eddigi Fűrész film hasonló jelenettel kezdett, itt még nem húztam a számat. Nem úgy, mint maga a szerencsétlen áldozat, akinek döntenie kell, hogy vagy a nyelvét hagyja a csapdában, vagy az érkező metró tépi szét darabokra. Természetesen utóbbi valósul meg, csak hogy mindenki azonnal lássa, miféle filmre is váltott jegyet. Fröcsög a vér, szakadnak a végtagok. Egy ugrás után megismerhetjük a film főszereplőjét, a Chris Rock által játszott kemény zsarut, Ezekiel "Zeke" Banks nyomozót. Ez a karakter egy paródia. A ’90-es évek tökös, B-kategóriás akciófilmjeiből is kilógott volna, akkora ripacs. Chris Rock nem egy rossz színész (legalábbis a Fargo 4. évadában egész korrekt volt), de itt annyira fullba nyomja a kretént, hogy egyetlen perc alatt válik idegesítővé a jelenléte.

Megkapja maga mellé társnak William Schenk nyomozót, akit történetesen Max Minghella alakít. Őt legtöbben a Szolgálólány meséjéből ismerhetik, ahol Nicket játssza. Micsoda meglepetés, első közös ügyüknek pont ezt a metrós gyilkosságot kapják, aztán befut egy pendrive is az irodába, amin egy erősen a Kirakósra hasonlító, elváltoztatott hangú alak mondja el, hogy mindez csak a kezdet volt, mindenki jobb ha vigyáz, etc. – az ember nem is kívánhatna szebb hétfőt az irodában! Zekét otthon az apja (Samuel L. Jackson) is meglátogatja, aki egykor a rendőrség tiszteletbeli főparancsnoka volt (itt jegyezném meg, hogy Jackson a múltbéli jelenetekben kapott egy nagyon vicces álbajuszt). Zeke és ifjú padawanja elkezdik felgöngyölíteni az ügyet, azonban közben a copycat sem pihen: sorra szedi áldozatait a rendőrség kötelékéből, és nagyon úgy néz ki, hogy az esetek összekapcsolódnak.

A Noroi után messzebb merészkedtem a j-horrorok világában, és ekkor akadt meg a szemem egy többek által igazi gyöngyszemnek tartott 2001-es filmen, a Kairón, amit szokás The Circuit, vagy Pulse címszó alatt is keresni. A 2000-es években divatossá vált a különféle j-horrorok remakelése, és ez alól a Kairo sem lógott ki. 2006-os amerikai feldolgozása itthon "Mezsgye" címmel került a hazai közönség elé, és bár én magam még nem láttam, az igen alacsony IMDB-pontszám gondolom nem lehet véletlen. Ellenben itt van nekünk maga az eredeti mű, Kurosawa Kiyoshi rendezőtől, mely témáját tekintve még 20 évvel a bemutatása után is aktuális lehet.

A Kairo ugyanis az elidegenedésről szól. Az internet okozta magánynak állít audiovizuális szobrot, miközben az egészet nyakon önti egyfajta nyomasztó, már-már kellemetlenül hátborzongató körítéssel. A középpontban ugyanis szellemek állnak, de nem a megszokott módon. Két, párhuzamosan futó történetszálból bontakozik ki előttünk a sztori, ami rejtélyes horrorból alig várt módon csap át egy komplexebb apokalipszisfilmbe a végére. De az érdekes nem is ez, hanem az idáig vezető út. Furcsa, hogy Kurosawa mennyivel az internet szélesebb körben való térhódítása előtt már megfestette az egyén elmagányosodását a világháló által. A filmben a szereplők sokszor tétován mászkálnak fel-alá, mintha lelkükben már csak üresség honolna. Ha pedig végleg átadják magukat az elmúlásnak, akkor egyszerűen semmivé válnak - emléküket már csak egy égésszerű lenyomat jelzi a falon.

Bármennyire is próbál távolodni a Kairo az átlagos horrorfilmek sablonjaitól, egy-két jelenetnél azért rendesen ki tudja verni a nézőt a frász. Az egyik ilyen például a mai napig sokszor előkerülő pincés-rész. Ebben egy férfi keres valamit égre-földre az éjszaka közepén, és útja egy vörös ragasztószalaggal lezárt ajtóhoz vezeti. Betér az épületbe, lemegy a lépcsőn és tovább kutat, de a hely zsákutcának néz ki. Ekkor megfordul, és hirtelen annyit lát, hogy egy nő áll mögötte a sötétben. Talán a legfélelmetesebb az egészben pont az, hogy nem közvetlenül a férfi mögött, hanem a háttérben áll ez az alak, szinte eggyé válva a fallal. És utána elindul. Lassú, koordinálatlan léptekkel. Az egész jelenet szörnyen creepy, amire csak rátesz pár lapáttal a zseniális zene, amitől garantáltan lever bárkit a víz.

Befutott az Oxigén, a Netflix legújabb, Alexandre Aja rendezte sci-fi üdvöskéje, mely ugyan nem váltja meg a műfajt, de stílusgyakorlatnak abszolút megteszi.

Liz (Mélanie Laurent) egy hibernációs célzattal készült, krio-kapszulában tér magához. Nem tudja hol van, mi történt vele, egyáltalán még a nevére sem emlékszik. Mikor zavarodottan realizálja a helyzetét, rájön, hogy az oxigén-szintje vészesen fogyatkozik, külső segítséget pedig a közvetlen közeléből hiába is vár. Tulajdonképpen egy koporsóba lett zárva, csak az éppenséggel egyszerű fadeszkák helyett csúcskategóriás high-tech kütyükből áll. Még egy mesterséges intelligencia (MILO - Mathieu Amalric hangján) is jelen van, aki ugyan segíthet hősnőnknek ebben-abban, de a kapszula fedelét a megfelelő jelszó nélkül nem nyithatja ki. Versenyfutás kezdődik az idővel, amint Liz megpróbál kiszabadulni fogságából és közben rájönni arra, hogy mi végett is került ebbe a szorult helyzetbe?

Az alapkoncepció egyáltalán nem rossz, csak épp a kellő hangulatot nem sikerül megragadni. A 2010-es Buried (Élve eltemetve) éppen azért ütött akkorát, mert benne Ryan Reynolds végig egy szűk koporsóban küzdött az életéért a föld alatt, egyetlen kapcsolata a külvilággal (de legalábbis az elrablójával) pedig csak egy folyamatosan merülő mobiltelefon volt. Itt a kapszulát kezelő MILO már az ötödik percben megjelenik, és végig segíti Liz-t, ami csak részben rontana a klausztrofób élményen…de aztán jön a vágás. És itt csúszik félre teljesen az Oxigén, hiszen a kis túlzással másfél percenként bedobott flashbackek totálisan megölik a nyomasztó, fojtogató érzést, hogy szegény nő csapdában van. Értem én, hogy fokozatosan nyeri vissza az emlékezetét és emiatt volt szükséges ennyi visszaemlékezést beletenni, de sokkal nagyobbat ütne a film, ha ezekből csupán 2-3 kapott volna helyet.

Elérkeztünk a trilógia befejező darabjához. Ahhoz a részhez, aminek nem csupán le kellett zárnia az egész játéksorozatot, de valamilyen szinten kerek egésszé is kellett tennie az egyre szerteágazóbb történetet. A fejlesztést ezúttal az a Ritual Entertainment kapta (az előző két stúdió bevonásával), akik korábban olyan alapjátékokat tettek le az asztalra, mint a SIN, vagy a Heavy Metal F.A.K.K. 2, de később például ők követték el a Legacy of Kain: Defiance-t is. Utóbbi különösen fontos, hiszen ott is a nagy finálé levezénylését adhatták elő, csak épp Kain és Raziel szemszögéből. Már az EVM!-es borító alapján is nagyon megfogott a The Elly Kedward Tale sztorija, és minél előbb bele akartam vetni magam a kalandba!

Nem titok, hogy nekem ez a rész tetszett a legjobban, mind hangulatilag, de kinézetre is. A három rész alatt egyre visszább mentünk az időben, a harmadik rész pedig konkrétan 1786-ban játszódik és Jonathan Prye boszorkányvadászt alakítjuk benne. Jelentős szerephez jut a történetben a vallás és nagyon szoros kapcsolatba kerülünk majd az indián mitológiával is. Nem mellesleg ismét két létsíkon mászkálhatunk, ugyanis lehetőségünk jut majd átkerülni a Démonvilágba is. Tehát Jonathan Prye a főhősünk, aki úgy érkezik meg Blair városkába (a korai Burkittsville) mint Johnny Depp az "Álmosvölgy legendája" című filmben (még a kameranézet is hasonló). De én például rengeteg kis utalást véltem felfedezni a játék és az említett film között, bár lehet csupán azért, mert nagy rajongója vagyok Tim Burton munkásságának. Mikor megérkezünk a városkába, az emberek éppen fejvesztve menekülnek kifelé. Tőlük tudhatjuk meg, hogy csupán pár lélek maradt a helyen (az atya mindenképp) és hogy nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek: emberek tűnnek el, furcsa hangokat hallani éjjel, meg néha előkerülnek megcsonkított holttestek is, szóval csak a szokásos. Hitét vesztett hősünk gyorsan neki is áll az ügy felgöngyölítésének, de azokkal a borzalmakkal, amik rá várnak, még ő sem számolt. A harmadik rész átszövi az eddigi két epizódot és minden titokról lerántja a leplet, egyúttal ez merül el leginkább az eredetéül szolgáló legendában, amit én kitörő lelkesedéssel fogadtam a monitor előtt ülve.

- Uram, a fodrászának esetleg elkérhetném a telefonszámát?

A filmekhez tehát már végképp semmi köze a játéknak, az eredeti, korábban az ál-weboldalon belengetett mondavilághoz viszont annál inkább. A grafika szerintem sokkal szebb és jóval hangulatosabb is, mint az előző két rész nyomasztó színvilága. Ebben a részben ugyanis éppen tél van, vagyis nagyon szépen megcsinált hószállingózást és havas erdőt is kapunk - amit természetesen vérrel mocskolhatunk be. Nem is kevés vérrel, mert ebben az utolsó részben kapjuk a nyakunkba a legtöbb ellenfelet és a játék végi bossfight is kellőképpen izzasztóra sikeredett. A Coffin Rock esetében szóvá tettem a túlzott akciózást, de jelen esetben nem éreztem az egészet annyira túltoltnak. Szerencsére nem csupán kézi lőfegyverekkel irthatjuk az ellent, a mágia is a mi oldalunkat erősíti. Arra lettem figyelmes a befejezés felé közelítve, hogy mintha már nem is egyszerű horrorjátékkal játszanék, hanem valamiféle akcióorientált RPG-vel, annyit varázsoltam benne! A Démonvilág pedig simán túlszárnyalja az előző két rész álomvilág helyszíneit! A hangok még mindig kellőképpen félelmetesek (sajnos szájmozgás továbbra sincs) és végre kapunk emlékezetes zenét is aláfestésnek. Imádtam amikor sejtelmes dallamok kúsztak a levegőben, miközben a városka börtöne felé tartottam, a főhős léptei alatt ropogott a friss hó, a háttérben pedig egy akasztott nő hullája lengedezett az akasztófán - micsoda festői kép!