A dán származású Lars von Trier nagy kedvencem. Filmjei olyan művészfilmek amelyek nem épp könnyen befogadhatóak, ám legalább egy életre örök emléket nyújtanak. És bár az abszolút favoritom tőle a világvégét bemutató Melankólia és a két részre bontott Nimfomániás - amit utólag is köszönök szépen Juditnak! -, az Antikrisztus is abszolút megér néhány megtekintést. Eleddig én csupán háromszor láttam. Nem azért mert gyenge film lenne, sokkal inkább azért mert annyira megviselő, hogy ember legyen a talpán aki egymás után többször is megnézi. Már a nyitány is eléggé lehangoló: egy középkorú házaspárral (Willem Dafoe és a rendező örökös kedvence, Charlotte Gainsbourg) ismerkedhetünk meg akik épp a zuhany alatt szeretkeznek miközben kisfiuk a másik szobában odasétál a nyitott ablakhoz és véletlenül kizuhan rajta. Eme tragédia teljesen megrázza a házaspár életét és elhatározzák, hogy terápiás célzattal elmennek abba az erdő közepén álló kis házikójukba amelyben annak idején rengeteg nyarat együtt töltöttek. A túra jól indul, ám a háttérben sötét erők munkálkodnak. Az asszony ezek folytán szép lassan teljesen eszét veszti. Mivel az egész erdőben csupán ők ketten vannak, a férjnek kell kezébe vennie az irányítást és megbirkóznia felesége rohamaival, hallucinációival és a ciklusokban rátörő szexuális étvágyával. Pozitív, életvidám befejezésről itt ne is tessék álmodni mert a film lesújtó véget ér.

Az Antikrisztus egyszerűen szörnyen kegyetlen. Én nem is csodálom, hogy a bemutatásakor Cannes-ban többen kijöttek a vetítésről és nem épp magasztaló szavakkal illették mind az alkotást, mind a rendezőt. Attól függetlenül, hogy ez is botrányfilm lett, érdemes a szimbolikus jelentésére is figyelni. Főként a férfi/nő kapcsolatra van kihegyezve a cselekmény, de jócskán kapunk benne vallási utalásokat is (például az erdő neve ahová érkeznek, a sokat sejtető Éden). Tabu nincs ebben a filmben. Lars von Trier mindent megmutat. Premier plánban felvett szexet, öncélú kegyetlenkedést, gyomorforgató snitteket (azért az extrém, véressé avanzsálódó farokverést igazán kihagyhatták volna), beszélő rókát, pofonvágó befejezést. Művészfilm ez is, de nagyon elborult módon. Összességében viszont ott a helye a rendező legjobb alkotásai között, mögöttes mondandója és megkapóan gyönyörű vizualitása apropóján pedig mindenképp érdemes akár többször is megtekinteni.

A legjobb jelenet: A beszélő róka. Félelmetes

Nem igazán ajánlom ezt a filmet azoknak akik már kisgyereket nevelnek. Egy szülő ugyanis értelemszerűen a széltől is óvja csemetéjét, ügyel és vigyáz rá a nap 24 órájában. Ám eljön az idő amikor a gyermek már önállóvá kezd válni. Amikor a szülők helyett a barátok/barátnők és az otthon tanulás, meg a kertben játszadozás helyett az ismeretlen felé történő kíváncsiság fontosabbá válik. A szülő persze óva inti és leteremti ha sötétedés után érkezik haza, nade ez az élet rendje. Előbb-utóbb mindeni elhagyja a családi fészket és a saját lábára áll. Ám mi történik akkor ha a gyerek nem érkezik haza iskola után? Ha semmi hír nincs róla és senki sem tudja merre lehet? Az ilyen esetek azért a legtöbb esetben pozitív végkicsengéssel záródnak, de találhatunk sajnos negatív végkifejleteket is. Daniel Grou kanadai rendező Seven Days című filmje az utóbbi kategóriába esik. A főszereplő Bruno (Claude Legault) élete egy szempillantás alatt megváltozik amikor kislánya egy napon nem érkezik haza az iskolából. Feleségével mindent tűvé tesznek a gyermek után, ám az csak nem akar előkerülni. Végül a rendőrség kopogtat ajtajukon, hogy bizony nagy baj történt. Örökre emlékeimbe vésődtek azon képsorok mikor Bruno a mezőn téblábol, körülötte rendőrök szörnyülködnek és egyszer csak ott találja magát a kislánya holtteste felett. A gyereket súlyosan bántalmazták, megkötözték, megerőszakolták majd megölték. Bruno összerogy lánya teteme mellett. Látja a véres ruháját, a zúzódásokat a nyakán és a combjain, az élettelen tekintetét és a hamuszürke arcát. Később feleségével megromlik kapcsolata, házasságuk rámegy erre a tragédiára. Ám mielőtt Bruno belehalna a fájdalomba, a hírekben bemutatják, hogy elkapták lánya gyilkosát. A kajánul vigyorgó szemétláda meg sem próbálja tagadni bűnösségét. Bruno számára pedig innentől fogva csak egyetlen dolog számít: bosszút állni. Mesteri tervet eszel ki. Szerez egy erdő közepén álló, tóparti kis házikót magának, ahová elvonul magányosan és szorgos munkába kezd. A néző csak később tudja meg, hogy tulajdonképpen az egész házat egyfajta kínzókamrává alakítja át. Aztán csakhamar elrabolja (igen furmányos módon) lánya gyilkosát, miközben éppen egyik börtönből a másikba szállítják át. Elviszi a titkos házba és kikötözi. Innentől pedig a film átmegy egy nagyon brutális torture porn alkotásba amelynek fő mozgatórugója egy megkeseredett apa mindent elsöprő revansa.

Bruno ugyanis a lehető legváltozatosabb eszközökkel kínozza hét napon át a gyilkost, aki eleinte tagad és fenyegetőzik, majd később mindent beismer és a végén már azért könyörög, hogy Bruno mielőbb végezzen vele. Nem egy könnyű darab a Seven Days. Erős gyomor kell hozzá. És bár alapvetően kanadai alkotásról beszélünk, a filmben mégis végig franciául beszélnek (hiszen Kanadának akad olyan része ahol a francia a hivatalos nyelv). A lezárás is eléggé érdekes lett. Én mondjuk teljesen másra számítottam. A kínzások pedig - mint említettem - tényleg megkívánják az erős gyomrot és az edzett nézőt. Például a lánccal verés annyira élethűre sikeredett, hogy a mai napig nem tudom hogyan csinálták meg, de szinte nekem fájt amint Bruno teljes erejéből lesújtott vele áldozatára. Akad egy műtét is a filmben amely aztán végképp kibaszhatja a biztosítékot az egyszeri nézőknél szóval aki nem bírja a helyenként gyomorforgató jeleneteket, az jobb ha bele sem kezd. Az alapkoncepció egyébként feltűnt már más filmeknél is, és természetesen eme film is megkapta a saját kis amerikai remake-változatát (mégpedig a Fűrész 2 alkotóitól) de ne szaladjunk el azon fontos szempont mellett sem, hogy bizony kevés az olyan film, amelyekben a gyilkos elnyeri méltó büntetését. A Seven Days viszont pont ilyen. De utána hetekig nem megy ki a fejetekből.

Legjobb jelenet: A gusztustalan műtét

Még emlékszem, mennyire beharangozták ezt a játékot. Én is csak tátottam a számat az E3 videókat látva, álmodni sem mertem volna róla, hogy valaha is kaphatunk egy ennyire jól kinéző, ennyire valósághű open world játékot. Az Ubisoft Montreal valami olyasmit ígért, amit soha előtte nem láthattunk még videojátékban. Olyasmit, ami mellett még a GTA V is elismerően bólogatott volna. Aztán megjelent a Watch Dogs és az álmok szertefoszlottak. Sorra jöttek ki róla a nem épp dicsérő tesztek és kritikák, én pedig úgy voltam vele, hogy akkor inkább kihagyom. Esetleg várok vele egy leárazásig, de előrendelésben - ahogy eredetileg elterveztem - biztosan nem veszem meg. Akkoriban PC már nem volt a lakásomban, konzolból pedig csak a PS3. Mivel a játék arra is megjelent, sokáig foglalkoztatott, hogy megveszem rá és tolhatom végre. Aztán elnézegettem az összehasonlító videókat és azt kellett látnom, hogy az E3 videókon demózott látványvilágot biztosan nem PS3 konzolon fogom megtalálni. Így a vásárlási ötletet elvetettem, helyette inkább toltam az Alien Isolation-t meg a Far Cry 4-et és a Watch Dogs szépen a feledés homályába is merült nálam.

Aztán már PS4 birtokában elkezdtem nézegetni, hogy mely játékokra érdemes beruházni. Az általam leginkább érdekelteket egyből megvettem, de persze maradt még néhány nagyobb név, amik felett átsiklottam. Rájöttem viszont, hogy nem szabad mindig hinni az előzetes online és offline teszteknek, hiszen ezek többsége külföldi tesztek alapján születik, sokszor úgy, hogy a cikkíró még a végére sem ért a tesztelendő játéknak. Nos, nekem a Watch Dogs végigjátszására rengeteg időm volt, ezért úgy érzem, átfogóbb képet tudok adni a játékról, mint a neten fellelhető hazai tesztek kb. 80%-a. Ez nem beképzeltség, ezek tények. Az Assassin's Creed Unity is pont ugyanebben a cipőben jár. Róla is rengeteg negatív kritikát olvastam, viszont most hogy magam is játszhatom, egészen más fényben mutatkozik a játék. Ehhez persze sokat hozzá tett, hogy rengeteget javítottak rajta - immáron sokkal élvezhetőbb. És egy egészen korrekt Assassin's Creed játék kezd körvonalazódni előttem. De erről majd máskor, most a 2014-es Watch Dogs a főszereplő. Abban pedig Aiden Pearce a főszereplő: egy profi hacker, aki társaival piti bűnözőként éli mindennapjait és tehetős emberek online számláiról húznak le nem csekély összegeket. Ez az életmód egészen addig működik is, míg egy napon olyan célpontba botlanak, aki meg is tudja védeni az értékeit. Kinyomozzák ki is Aiden valójában, mindezek után pedig elkerülhetetlenné válik a tragédia: Aiden és unokahúga épp hazafelé kocsikáznak, mikor pár motoros üldözőbe veszi őket. Rálőnek a kocsira, mely felborul. Aiden túléli, de unokahúga meghal. Ezek után a gyásztól megkeseredett férfi bosszút forral és elhatározza, hogy leszámol azokkal, akik felültették őt.

Régen is voltak botrányfilmek. Gondoljatok csak például a Cannibal Holocaust esetére a '80-as években. Azt a filmet nem elég, hogy több helyen rögtön évekre betiltották, a rendezőnek konkrétan bíróság elé kellett állnia mert többek szentül meg voltak győződve róla, hogy amit a filmben láttak (egy turistacsoport emberevő kannibálok áldozatává válik és szépen lassan mindegyiküket megerőszakolják, majd megölik, majd pedig megeszik) az valóság. Mázli, hogy a vádat végül ejtették amikor a szereplők mind megjelentek a bíróságon, bizonyítván, hogy ők igenis életben vannak. Ám kevésbé mázli, hogy állatkínzás vádjával (hiszen a filmben valódiak az állatgyilkosságok) vonulhattak át egy másik perre rögvest. A Mechanikus narancs azonban még régebbi, egészen pontosan 1971-ben jelent meg. Stanley Kubrick mára már kultfilmmé avanzsált sci-fi műve egy alternatív világképet fest fel a néző előtt. Ebben a kifordított, disztópikus Angliában éldegél Alex (Malcolm McDowell) aki - és ez már az első 5 percben kiderül - instant pszichopata, és sem a verekedésektől, sem a nemi erőszaktól, de még a gyilkosságtól sem retten vissza, ha alkalma nyílik rá. Haverjaival balhéról-balhéra járnak és közben magasról tesznek a szabályokra, a normákra és a központi hatalomra. A maguk módján lázadók ők, de tetteik az erőszakból, és nem a szabadság utáni vágyból táplálkoznak. Egy éjszaka Alex a bandájával együtt betör egy művész házaspárhoz a kertvárosban. A férfit megkötözik, feleségét pedig a szeme láttára erőszakolják meg.

Miután még jobban elfajulnak a dolgok, a rendőrség kiérkezésekor a banda többi tagja egyszerűen leüti és otthagyja Alexet, hogy ő vigye el a balhét helyettük. A gyorsított eljárásban történő tárgyalás során a fiatal férfit 14 év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Azonban két év letöltött után lehetőséget kap egy "kezelésre", melynek folyamán a beteget olyan kúrában részesítik, hogy a végén soha többé ne akarjon majd erőszakos tetteket elkövetni. Alex a mielőbbi szabadlábra helyezés reményében beleegyezik a kezelésbe. Ennek keretében egy székhez kötözik, szemeit kipeckelik (innen az azóta ikonikussá vált kép) és egész nap erőszakos képsorokat nézetnek vele miközben Beethoven IX. szimfóniája bömböl a háttérben. A film ezen szegmense igazi próbatétel még a néző előtt is. Amit Alex lát, azt láthatja a néző is - persze ha eleve nem lenne elég az, hogy egy lekötözött, kipeckelt szemű ember szenvedéseit nézzük. A film utolsó negyede a "meggyógyult" Alex visszatérését láttatja a társadalomba. Helyét nem találja, az erőszak és a szex legapróbb gondolatára pedig öklendezni kezd. Balszerencséjére belebotlik egykori áldozatába is akinek sok-sok éve megerőszakolta és megölte a feleségét. A film vége cseppet sem pozitív. Kubrick nem változtatta meg az alapanyagként szolgáló regény eredeti végét, így filmjének befejezése egyszerre vált ki elégedetlenséget és dühöt a nézőből. Zseniális társadalomkritika mindaz, amit a lezárásban láthatunk. Az egész alkotás egyébként tele van nyíltan ábrázolt szexualitással és gátlástalan és öncélú erőszakkal amelyek révén több elkövetett bűncselekményt is a filmnek tulajdonítottak és Kubrick maga kérte, hogy vegyék le a mozik műsoráról. Egészen haláláig nem is játszhatták Angliában a mozik. A Mechanikus narancs még mai szemmel nézve is egy elgondolkodtató, helyenként megbotránkoztató, merész alkotás, amely Huxley és Orwell megrögzött rajongóinak igazi csemege lehet.

Legjobb jelenet: Alex rákezd a "Singin' in the Rain"-re