Múltkor a Watch Dogs tesztnél már megemlítettem, hogy egy kalap alatt beszereztem vele együtt az Assassin's Creed Unity-t is és az első tapasztalatok alapján messze nem annyira rossz a játék, mint azt sokan írták. A Watch Dogs kipörgetése után - és még a Watch Dogs 2 előtt - neki is álltam, hogy elmerülhessek ismét az asszaszinok és templomosok hosszú évszázadokra nyúló párharcának első újgenerációs részében. Hamar lefagyott arcomról a mosoly. De kezdjük talán a pozitívumokkal, mert akad pár: példának okáért a látvány lélegzetelállítóan lenyűgöző, Párizs macskaköves utcáit járva a lenyugvó Nap vöröses-sárgás fényeiben, igazán kellemes érzésünk lehet és szinte érezzük az útmenti házak ablakaiból kicsapó vacsora aromás illatát. Itt érezhető igazán, hogy az Ubisoft nem aprózta el a látványt, a híresebb épületek tűpontos másai az eredetieknek és elég csak megnézni néhány előkelőbb kúria belső építészetét, az ember nem győzi majd az állát keresgélni a nappaliban a rengeteg aranyfuttatással gazdagon díszített termek és szobák láttán.

A látványra tehát nem lehet panasz. A zene is hasonlóan remek munka lett, bár erre eddig egyetlen Assassin's Creed játékban sem lehetett egy rossz szavunk sem. És be kell valljam, a történet is egészen jól indul. Egy kis templomos közjáték után megismerhetjük új főszereplőnket, Arno Dorian-t, ámde kezdetben még csak gyerekként. Jópofa, ahogy a kis Arno-t terelgethetjük a puccos palotában, azonban a vidámnak induló nap szomorú véget ér, mikor Arno apját holtan találják a folyosón. Egy templomos végzett vele - a Rogue végéből már tudhatjuk, hogy Shay Patrick Cormack - ezért Arno hamarosan az asszaszinok oldalán találja magát, hogy felvehesse a harcot a Párizsban tanyázó templomosokkal. Ez eddig teljesen korrekt lenne, nagy kár, hogy a játék negatívumai teljesen elrontják az egészet. Kezdjük a főszereplővel: Arno egyértelműen Ezio újgenerációs kiadása szeretne lenni, de még csak annyira sem lehet megkedvelni, mint Connor-t a III. részben - Edwardtól pedig fényévekre van. A grafikát már említettem. Tényleg gyönyörű, és próbálták zsúfolásig megtölteni járókelőkkel, akik jobbára céltalanul ténferegnek, de akad pár akik például sepregetnek, beszélgetnek, árulják a zöldséget a piacon, egyszóval élik kis virtuális keretek köré szorított szriptelt életüket. Igen ám, de borzasztóan sokan vannak.

A Mártírok a francia Pascal Laugier 2008-as lélektani horror-drámája, amely bezsebelt jó pár rangos díjat és szokás a francia újhullámos horror legjobbjaként emlegetni. A film Anna (Morjana Alaoui) és Lucie (Mylene Jampanoi), a két barátnő véres karakterdrámája. Műfaját tekintve sokkal inkább dráma mint horror, de ettől függetlenül még tele van erőszakosabbnál erőszakosabb és véresebbnél véresebb jelenetekkel. Kapásból úgy nyit, hogy egy teljes mértékben leamortizálódott, összevert, vágásoktól és sebektől vérző fiatal lány rohan kifelé egy gyárépületből. A nézőnek már a nyitó képsorok láttán is kikerekedik a szeme, ám ekkor ugrunk előre laza 15 évet az időben. Egy teljesen hétköznapi, átlagéletet élő családot ismerhetünk meg, akik épp reggelihez készülődnek. Ekkor egy idegen alak csenget. Az apa kinyitja az ajtót, de rögvest kap is egy akkora gyomorszájon lövést egy shotgun csövéből, hogy öt métert csúszik hátra. És mielőtt azt hinnénk, hogy a család többi tagja menekülőre fogja és egyfajta Magasfeszültség -szerű bújócskázós, home invasion horror kerekedik ki az egészből, ki kell ábrándítanom az erre vágyókat: a fegyveres idegen szép komótosan az egész (!) családot lemészárolja, senkit sem hagy életben. Miértjeire akkor kapjuk meg a választ, amikor kiderül, hogy ő Lucie, és azért érkezett a családhoz, hogy végre bosszút álljon egykori sérelmeiért, a gyártelepen eltöltött fájdalmas évekért.

Csakhamar befut Anna is, aki megpróbál mindenben segédkezni barátnőjének. El is kell ezen segítség, hiszen a lányt látomások és borzalmas víziók gyötrik. Tulajdonképpen ezen utóbbiak hozzák a film félelmetesebb, horrorisztikusabb jeleneteit. A történet további alakulásáról, a miértekről és a rejtélyekről nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy a film sava-borsa a halál utáni élet kérdéseire próbál válaszokkal szolgálni - mindezt pedig sokkolóan erőszakos módon bemutatva. Torture-porn ez a javából, méghozzá a keményebbik fajtából. Erőteljesen próbára teszi a nézőt, de a végére valami egészen abszurdba vált át. A halál utáni lét keresése egy egészen új ízt ad a Mártíroknak, ami által jóval többé válik, mint egy potom erőszakos horror. Szerintem alapfilm. Nehezen emészthető, de érdemes megtekinteni.

Legjobb jelenet: A Válasz keresésének procedúrája

A valóságnál sosincs félelmetesebb. Jöhetnek-mehetnek a kitalált maszkos sorozatgyilkosok, az őrült gonosztevők, sosincs annál félelmetesebb, mint ami a valóságban is megtörténhet - vagy már meg is történt. Az Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült Snowtown (ez a városka neve ahol a rémtettek megtörténtek) szörnyen nyomasztó film lett. Justin "Assassin's Creed mozit rendezett" Kruzel elsőfilmes rendezése remek arányokkal mutatja be benne a mocskos, lepukkant kisváros miliőjét a kilátástalan emberi sorsoktól kezdve, a már-már putri szintig süllyedt lakásokig. Olyan hely ez, ahol a háromlábú csontsovány kutya az úttest közepén biceg kitartóan és a tűzcsap mellett két számmal nagyobb, koszos kezeslábasban kisgyerek nyal olcsó jégkrémet. Olyan porfészek ez, ahol a legtermészetesebb dolog az ha a szomszéd perverz fasz meztelenül fotózza a gyerekeket. Ebben a közegben él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) lecsúszott anyjával és testvéreivel (akik közül az egyik random időközönként megerőszakolja szerencsétlent). A szociális segélyekből tengődő család nem igazán lóg ki az ottani átlagból, napjaik eseménytelenül és reménytelenül telnek. Egészen addig amíg be nem állít a családhoz John (Daniel Henshall) mint anyuci új pasija. A csávó nagyon szimpatikus. Borzasztó kedves a gyerekekkel, gyengéd az asszonyhoz, és a szomszédság is hamar a barátságába fogadja. Jamie is egyfajta megváltóként tekint rá, olyan pótapának tartja, akire fel lehet nézni. Csakhogy John sötét titkokat rejteget, és mivel Jamie egyre több időt tölt vele, a pasasnak előbb-utóbb be kell őt vezetnie erőszakos világába. John ugyanis az erőszakra erőszakkal válaszol. Nem nézi tovább tétlenül, hogy mindenféle perverz lakik az utcában, hogy drogdílerek cuccot árulnak az iskola környékén és hasonlók - ő bizony cselekszik. A lakóközösségben pedig mindenki mögötte áll. Hiszen valakinek meg kell tisztítania az utcákat a mocsoktól. A községre veszélyt jelentő embereket elrabolják, kikötözik, megkínozzák, felmondatnak velük szalagra egy monológot miszerint sürgősen el kell hagyniuk a várost, majd végeznek velük, a testeket pedig olajoshordókba rejtik.

A brutalitást szinte dokumentumfilm szerűen tárja elénk Kruzel alkotása. A legfélelmetesebb viszont egyértelműen az, amit a saját képzeletünkre bíz. Halljuk, de nem látjuk mi folyik éppen és belegondolni, elképzelni egyszerűen sokkal hatásosabb és sokkal letaglózóbb, mintha megmutatnák nekünk premier plánban. Persze kegyetlen jelenteket így is kapunk. Ahogy Jamie egyre jobban belefolyik ebben a világba, úgy nyílnak ki előtte is a kapuk és egyszer csak azon kapja magát, hogy már átlendült azon a holtponton ahonnét már nincs kiszállás, nincs visszaút. Az őt megerőszakoló testvérének meggyilkolása a film egyik legerősebb, egyben legdurvább jelenete, amikor az emberből vadállat válik, még ha csak néhány perc erejéig is. A Snowtown azon túl, hogy elgondolkodtatja a nézőt, tudatosítja is benne, hogy ezek a szörnyűségek bizony a való életben is megtörténtek (mégpedig 1992 és 1999 között). Jól jön film után egy jó vígjáték, mert képes nagyon mély letargiába hajszolni a nézőt.

Legjobb jelenet: Mikor Jamie rájön, ki van a csaphoz láncolva

Michael Haneke osztrák rendező idehaza a fekete-fehér Fehér szalag című drámájával vált szélesebb körben ismertté még 2009-ben, később pedig a kifejezetten lehangoló Szerelem (Amour) kapcsán magasztalták az egekig, ha jól emlékszem, még az Oscar-jelölést is megkapta (megjegyzem: megérdemelten, ugyanis zseniális film lett). Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a rendezőnek van egy korai alkotása is, mégpedig a Funny Games aka Furcsa játékok. Ez egy eredetileg német film, azonban 2007-ben a rendező megcsinálta neki az US amerikai változatot is, amely ugyan szinte képkockáról-képkockára megegyezik, mégis egyfajta remake érzetet kelt. Haneke ezzel a lépéssel nemzetközileg is elismert rendező lett, a Funny Games mondanivalója pedig még nagyobb közönségekhez juthatott el. A film eleje egy teljesen szokványos amerikai család autókázásával kezdődik, akik leugranak pihenni egy kicsit a tóparti nyaralójukba. George (Tim Roth), Ann (Naomi Watts) és a kisfiuk remekül elszórakoznak: teniszeznek, napoznak, élvezik a pihenés nyújtotta örömöket. Ez így mind szép és jó, idilli meg minden, de egy napfényes délutánon átjön hozzájuk köszönni két helybéli srác, Paul (Michael Pitt) és Peter (Brady Corbet). A láthatóan jól szituált, minden bizonnyal vagyonos és sportos teniszcuccban feszítő két fiatal kedves beszélgetésbe elegyedik a házbéliekkel. Aztán egy pillanat alatt elszabadul a pokol. A családtagokat leütik, megkötözik és elindul azon vicces kis játékok (innen a cím) sora amelyek folytán a film egészen más hangvételt üt meg, mint a hasonszőrű alkotások. Itt nem a jófiúk győznek, hiszen a jófiúknak kinéző fiatalok itt velejéig romlott pszichopaták, akik konkrét családokat gyilkolnak le, pusztán szórakozásból.

Igen, szórakozásból. A filmben egyébként el is hangzik erre egy igen jelentőségteljes párbeszéd mikor megkérdezik az egyik srácot, hogy miért csinálják ezt. "Miért ne?" - válaszolja erre tökéletes nyugalommal. A Funny Games fő mondanivalója, hogy lehetsz te bármilyen gazdag is, hiheted hogy biztonságban élsz, a szar akkor is a nyakadba ömölhet. Az arisztokratikus, láthatóan jólnevelt és tanult két srác különösebb indíttatás, főbb motiváció nélkül gyilkol. Pusztán azért mert megtehetik. Még félelmetesebb, hogy a film bizonyos pontjain a monológot épp előadó egyik nagyokos fiatal elfordul a többiektől, belenéz a kamerába és személyesen a nézőhöz intézi szavait, ami baromi frászkiverős. Ez volt egyébként az első film amelyet annak idején teljes mértében angolul, magyar felirattal nélkül néztem meg, de szerencsére így is simán megértettem. Nemcsak a szövegeket, de Haneke mondanivalóját is. Erősen ajánlott alkotás, jól mutatja be hogy mire képes az ember ha a meglévő pszichopata hajlam mellé kellő ész is párosul.

Legjobb jelenet: Bármelyik monológ a srácoktól