A rettenetesen hülye magyar cím ne tévesszem meg senkit, ez egy iraki háborús film found fooatge (ál-dokumentum) stílusban, a szebb napokat is megélt Brian De Palma rendezésében. A vietnami háború mellett a 2003-ban George W. Bush parancsára indított iraki háború volt még azon témakör amely nagyon lekötött és leköt a mai napig. Nagyjából minden fellelhető filmet (még dokumentumfilmekből is rengeteget) láttam, amely érintette. Nem is tudom miért, talán kicsit közelebbinek éreztem magamhoz azáltal hogy én magam is átéltem. Emlékszem még, amikor 2001 szeptemberében becsapódtak a gépek az ikertornyokba és másnap reggel a suliban mindenki erről mesélt. Még egy perces néma gyásszal meg is emlékeztünk az áldozatokra énekórán. Az összes hírműsor ezzel volt tele aztán sok-sok feszült hónap után Amerika megszállta Afganisztánt. A sztori innentől meg már történelem. A Redacted (csak azért sem írom le újra a hülye magyar címét) a háború borzalmaira próbál rávilágítani mégpedig elég hatásvadász módon. A cselekmény alapját egy valóban megtörtént eset adja, az ál-dokumentum stílus pedig csak még hihetőbbé teszi a látottakat azonban De Palma ugyanazt a hibát követte el mint amit mondjuk pár évvel később a Szerb film, avagy a Megan is Missing készítői: túlságosan is sokkolni akart. A Redacted 990 forintos DVD-n landolt nálam mindössze azért, mert megtetszett a borítója. A kelleténél kicsit erőszakosabb háborúellenes drámát vártam politikával és kevés akcióval megfűszerezve. Erre valami teljesen mást kaptam. A sztori pár egyszerű mezei bakáról szól, akik élik az unalmas katonaéletet egy támaszponton valami koszos, poros közel-keleti kisvárosban amelynek neve Samarra és Irakban található. Értelmetlen lenne leírnom a neveiket mert úgysem ez a lényeg. Az egyik mindig kamerázik, felvesz mindent, ott van mindenhol. Tiszta poén, legalább feldobja a támaszpont unalmas életét. A haverjai meg nagydumás, tipikus redneck suttyók akiknek a sör-fű-pina szentháromságban mozognak . Eddig semmi extra, csak aztán elkezdenek történni olyan események, amelyek alapjaiban rombolják le a demokrácia fényében a Közel-Keletre küldött amerikaiakról hitt hősiesség, bajtársiasság és becsület szobrát.

Innentől spoilerek.

Nemcsak a kamerás srác felvételeit láthatjuk, hanem az iraki terroristák amatőr videóanyagait is - merényletekről például. Ezek a valódiakhoz megtévesztésig hasonlítanak: rossz minőségűek, zajosak, de vallási fanatizmussal teletömöttek. Ezeknél a néző már felvonja a szemöldökét és egyre inkább elkezdi érdekelni, hogy mire fut ki ez a háborúellenes film. Nekem idáig semmi bajom nem volt vele. Aztán jött két jelenet, amelyeknél rátévedt az ujjam a Stop-gombra. Az első ilyen egy fiatal iraki lány brutális megerőszakolása majd megölése és felgyújtása, amelyet a trió puszta kéjvágyból és enyhe becsavarodásból követ el annak házában és amely felvétel olyannyira valósághű lett hogy 2011-ben egy arab pasas lelőtt két amerikai őrt a frankfurt-i repülőtéren mert meg volt győződve róla hogy a YouTube-ra feltöltött filmrészlet valódi. A másik ilyen jelenet pedig az ominózus kivégzés. Megszokhattuk már hogy a Közel-Keleten a bejáratott kivégzési forma a lefejezés. A Redacted legsokkolóbb pontja (a már említett megerőszakoláson kívül) a semmiképp sem ártatlan, azonban erőszakot el nem követő, mindössze filmező srác kálváriája. Már az is éppen elég durva amikor fényes nappal, a nyílt utcán néhány másodperc leforgása alatt elrabolják mikor épp haza akar telefonálni (furgon lefékez, símaszkos kiugrik, kés a torokra, be a kocsiba, gázt neki) aztán kicsit később amatőr felvételen lehet látni amint pár civil egy levágott fejre bukkan egy szeméttelepen. A néző csak remélheti, hogy De Palma nem mutatja meg a kivégzést, de senki se legyen naiv mert bizony megmutatja, amikor is a helyi tévében leközlik a megrázó felvételt. Nem épp mindent mutat meg (a kamera a procedúra alatt kissé elfordul) de a kelleténél jóval többet. Ugyebár a srác kivégzése a megerőszakolt és megölt lány hozzátartozóinak személyes bosszúhadjárata, ahol már a puszta tény, hogy a srác egyáltalán ott volt az incidensnél, a saját halálos ítéletévé vált. A két valódi tettes nem sokat rágódik a történteken, számukra még pont kapóra is jött, hogy barátjukat ölték meg helyettük, így pedig az ügy le van zárva. A film végén hazatérnek családjaikhoz és mint hős hazafiak, együtt fogyasztják el az ünnepi pulykát a család körében. ''A tetves kurva anyjukat!'' - nekem ez jutott először eszembe a stáblista bekúszásával (ahol egyébként meg lehet tekinteni egy eredeti fotót is a majdnem teljesen szétégett, valódi lány holttestéről). Brian De Palma filmje meghökkent, sokkol, elgondolkodtat és lerántja a leplet Amerikáról meg a ''hős'' hadseregéről. Ebből a szempontból a film csillagos ötös, mindenkinek kötelezővé tenném, aki azt hiszi, hogy az USA az etalon a világon. Másrészt viszont túlságosan is drasztikus eszközökkel operál amely végül csak megfekszi a néző gyomrát. Kevesebb megbotránkoztatással is el lehetett volna érni a kitűzött célt, nem kellett volna ehhez premier plánban végignézetni a nézővel egy szörnyen durva megerőszakolós részt és egy még durvább lefejezést. Mindezek mellett viszont a filmnek súlyos mondanivalója van és hogy mindez a valóságban is megtörtént, csak még inkább dühíti a nézőt a végén. Óvatosan közelítsen felé bárki is, gyenge idegzetűeknek semmiképp sem ajánlom (és ezt most vegyétek vérkomolyan!) de témája és mondanivalója végett érdemei elvitathatatlanok.

A 2012-es The Seasoning House egy fiatal, süketnéma lányról szól, akit 1996-ban a dél-szláv háború idején katonák elhurcolnak egy olyan házba amely kifejezetten azért működik, hogy ott ágyhoz kötözött, bedrogozott lányokat erőszakolhassanak meg beteg lelkületű férfiak (civilek és katonák, de inkább utóbbiak), természetesen pénzért cserébe - szakkifejezéssel élve: egy ''rape house'' ez. A lány sorstársaival együtt érkezik, azonban csakhamar a ház ''cselédje'' szerepet kapja. Azaz neki kell megmosdatnia, ápolnia és bedrogoznia a lányokat nap mint nap. Miután barátnője kegyetlen módon belehal egy aktusba, a lánynál végleg elszakad a cérna és véres (nagyon, nagyon véres) bosszút áll a gyilkoson, amivel olyan események láncolatát indítja el, melyekre még ő sem számított. Halálos bújócska kezdődik a lepukkant házban, mindenki a lányt üldözi, aki viszont rendkívül cseles és mivel milliószor jobban ismeri a házat belülről mint az éppen odaért helyi militarista erők (értsd: zsoldos katonák), igazán nem esik nehezére kijátszania őket. Csakhogy a katonáknak van fegyverük is, ami viszont nem elhanyagolandó szempont. A The Seasoning House egy, az átlagosnál jobban sikerült lélektani dráma. Brutális, szörnyen nehezen emészthető és nem kicsit merész. Napokra képes leszedálni az ember lelkét, bennem a mai napig kísértenek egyes jelenetei.

Mert ez a film szörnyen naturális és kegyetlen. Árad belőle a ragadós mocsok és olyan közelien adja át az emberi kegyetlenkedés és állatias viselkedésforma legkülönfélébb válfajait, hogy a film megtekintése után erős késztetést érzünk arra hogy lezuhanyozzunk, ugyanis le szeretnénk majd mosni azt a sok szennyet amit a The Seasoning House tapasztott ránk. Az egy dolog, hogy a filmben iszonyatosan durván erőszakolnak meg magatehetetlen lányokat, de az már végleg beteszi a kaput, hogy némely aktus - extra pénz ellenében - halállal is végződik és ezt nem restek bemutatni. Igencsak erőteljesen bassza szét a lelket ez az egyébként meglepően véres (és csak úgy mellékesen: gyönyörűen fényképezett) film. Megtekintése csak edzett idegrendszerrel bíróknak javallott. De talán még nekik sem. Ha pedig valaki hozzám hasonlóan gyűlöli a nemi erőszakot, akkor messzire kerülje el. Randifilmnek sem épp ezt ajánlom, meg késő délutáni matinénak sem. Főleg ha belegondolunk, hogy a dél-szláv háború alatt valóban léteztek ilyen helyek, a csoportos nemi erőszak pedig mindennapos volt. Az egyik legborzalmasabb háborúról igen kevés értékelhető film született eddig. A The Seasoning House viszont ilyen. A háború poklát a néző arcába tolja, azonban véres csatajelenetek helyett az ember vadállattá alacsonyodására koncentrál, a fegyverek által kézben tartott hatalommal való visszaélésekre, az alantas emberi ösztönök gusztustalan kiéléséra, védtelen, lekötözött nőkön. Soha többé nem akarom megnézni.

A legjobban mindig attól félünk, ami nap mint nap körülvesz bennünket. James Watkins angol rendező masszívan beírta nevét a modern, naturalista horrorfilm gyártás legjobbjai közé, amikor 2008-ban előhozakodott az Eden Lake című horrorral - később pedig a gótikus horror Fekete ruhás nő szólt nagyot. Műfaját tekintve persze ez egy kőkemény horror, de ha végignézzük, akkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen akkora társadalomkritika bújik meg benne, hogy szinte kirúgja a ház oldalát. A film első fele egy szerelmespár, Jenny (Kelly Reilly) és Steve (a mára már kultszínész Michael Fassbender egyik első alakítása) vidéki kiruccanásával nyit, akik a festői Éden-tó mellé kirándulnak pihenés céljából. Igen ám, csakhogy az Éden-tó már a folyton ott bandázó helyi fiatalok kedvenc helyévé avanzsált, akik nem restek jól beszólogatni a párnak. Amolyan tipikus suttyó gyerekekről van szó, akik állandóan csak rossz fát tesznek a tűzre, folyton balhékba keverednek, felnőtt korukra pedig masszív alkoholisták lesznek tíz gyerekkel és egy gyógyszerfüggő, hűtlen asszonnyal. A bagázs feje Brett (Jack O'Connell aki a Skins című brit sorozat harmadik és negyedik évadából lehet ismerős, bár azóta kapott sokkal nagyobb filmszerepeket is) rögtön ki is pécézi magának az ifjú párocskát és igyekszik mindent elkövetni, hogy takarodjanak el az ő kisajátított területéről. Nem szégyell még lopni is tőlük. Persze a bagázs többi tagja lelkesen segít neki ebben, hiszen Brett a főnök, Brett a kibaszott kis kakas a szemétdombon. A dolgok akkor fajulnak el végérvényesen, amikor a párnak köszönhetően Brett szeretett, cuki kiskutyája (már ha egy rottweiler lehet az) elhalálozik. Erre a cseppet sem normális srác annyira berág, hogy konkrétan hajtóvadászatot indít a szerelmespár ellen az erdőben. Innentől fogva pedig a film átmegy egy iszonyatos, feszített tempójú, hajszolós, brutális kegyetlenkedés-cunamiba.

Steve mobiltelefonnal rögzített megkínzása, a "vérszerződés" avagy az indiai kisfiú élve felgyújtása a kocsigumival mind-mind elegek lennének, hogy önmagukban is kivágják a biztosítékot a nézőnél, ám a film nem áll itt meg. Jenny kilátástalannak tűnő menekülését is figyelemmel kísérhetjük, amint sebzetten és megtörve bujkál a hatalmas erdőben a rá vadászó tizenévesek elől. Az igazi, csontig hatoló mélyütés azonban egyértelműen a film legvége. Én ennél nyomasztóbb, ennél sokkolóbb befejezést még egyetlen másik alkotásnál sem láttam (oké, a Megan is Missing megközelítette). Egyszerűen letaglóz, a székbe szögez és bár mérhetetlen dühöt vált ki belőled, tudod, hogy ez az a befejezés, amely a valóságban is megtörténne. Nincs cukormáz. Eléri, hogy soha többé ne akard megnézni ezt a filmet.

Legjobb jelenet: Egyértelműen a vége, ami beleég az agyba

Jól emlékszem, mennyire vártam ezt a filmet. Anno nagyon felkeltette az érdeklődésem, méghozzá több szempontból is. Egyrészt az egyedi látványvilága miatt, amelynek lényege hogy a főszereplő "szemén" keresztül láttatják velünk az eseményeket, másrészt Alexandre Aja társrendező neve miatt aki, még manapság is az egyik legjobb horror-rendező a placcon (többek közt neki köszönhetjük a Magasfeszültséget, a Tükröket és a Sziklák szeme 2006-os remake változatát is). A francia Franck Khalfoun rendezésében érkezett Maniac tulajdonképpen egy remake, de sikerült úgy átültetni a mai korba, hogy mégis megmaradtak az eredeti változat legnagyobb erényei. A főszerepet a kölyökképű Elijah Wood kapta, aki szerény véleményem szerint tökéletes választás volt a szerepre hiszen pont azzal emelkedik ki az átlagból, hogy nem emelkedik ki az átlagból. Értsd: teljesen hétköznapi figura, aki ha épp mellettem utazna a buszon, akkor sem nézném ki belőle, hogy nőket gyilkol és skalpol meg. Mert bizony a filmben szereplő Frank egy ilyesfajta elmebeteg pszichopata. Anyakomplexusa (itt azért egyesekben felsejlhet a Psycho) egészen odáig fajult, hogy áldozataiban saját anyját látja akiről - és ez a visszaemlékezésekből derül ki - sosem lehetett elmondani, hogy mintaanya lett volna. Ivott, drogozott, az utcán a fia szeme láttára dugatta meg magát másokkal és cseppet sem érdekelte, hogy Frank végignézi az egészet. Szegény kisfiúban ez az életmód olyan mély lelki sérülést okozott, hogy felnőtt korára egy teljesen eszét vesztett, bekattant alakká vált, aki éjszakánként nőkre vadászik és miután megölte őket, skalpjukat hazaviszi a műtermébe ahol próbababákra húzza rá a véres, húscafatos hajzuhatagokat. Gyakran kísértik hallucinációk és migrénes fejfájások hada, amelyekre rengeteg gyógyszert szed. Aztán belép az életébe Anna (Nora Arnezeder) aki profi fotós és csodálja Frank munkásságát, amint mérnöki precizitással készíti a próbababáit. Ők ketten összebarátkoznak, de persze Frank nem tud leállni gyilkos szenvedélyéről és tovább öl és csonkít. A végjátékban aztán összemosódik képzelet és valóság, együtt robogunk előre a keserű végkifejlet felé.

Nagyon tetszett az egyedi, "belső nézetes" POV stílus és a zene is, amely azon túl hogy nagyon fülbemászó szintipop, a cselekmény szerves részét is képezi. A kamerakezelés is hibátlan lett, pedig könnyedén elhasalhattak volna vele. Ám szerencsére ez az újszerű látásmód tökéletesen illeszkedik a filmbe (bár elvétve kapunk külső szemszögből felvett jeleneteket is) és Elijah Wood is gyakran néz bele a tükörbe ahhoz, hogy ne csak a mozgását és tetteit, de egyáltalán őt magát is láthassuk. Az erőszakos, véres jelenetek egyébként iszonyatosan élethűre lettek megcsinálva, szinte a néző is a testén érezheti a penge hidegét, avagy a húsába vájó kés éles fájdalmát. Amikor pedig Frank az ágyon összekötözött öreg nőről egyszerűen letépi a fejbőrét a hajával együtt, na, azon még én is felszisszentem. A Maniac azonban mégis inkább azért emelkedik ki, mert ha lehántjuk róla az egyébként nagyon jó, elvont kerettörténetet, és a gyilkos motivációinak mozgatórugóját akkor kapunk egy olyan lecsupaszított valóságot, amely bárkivel, bárhol, bármikor megtörténhet. Hiszen elmebeteg, aberrált emberek nap mint nap felkelnek és lefekszenek, közben pedig senki sem tudja mit csinálnak. Talán csak magukban beszélnek egész nap, de az is lehet hogy a pincében kínoznak halálra egy nőt. A Maniac sorozatgyilkosa teljesen hétköznapinak tűnő figura. Olyan aki előre enged téged a sorban, de közben azon filózik, hogy egy csavarhúzóval átdöfi a koponyádat. Épp ettől lesz nyugtalanító és a megszokottnál sokkal félelmetesebb ez a film. Mert túlságosan is hétköznapi. Hab a tortán, hogy vizualitásában is emlékezetes.

Legjobb jelenet: Lucie legyilkolása egyetlen dal alatt