Ben Young idei debütáló nagyjátékfilmje egy ausztrál tinédzserről szól, akit egy sorozatgyilkos pár rabol el, majd tart fogva egy hangszigetelt szobában. A lány úgy próbál élve megmenekülni, hogy a lelkileg nyilvánvalóan sérült férjet és a feleséget egymás ellen hangolja, ezzel nem várt borzalmakat szabadítva el.

A film leginkább a Snowtown Murderssel rokonítható. Lassú, kegyetlen, brutális. Nem tolja az ember arcába az erőszakot, csak részleteket mutat belőle. Vérfoltok a padlón, rozsdás lánc az ágy végében, és hasonlók. Gyönyörű fényképezés mellett sokszor használnak lassításokat. A színészek pedig jók. Az elrabolt kamasz megformálásáért a legjobb színésznő díjával tüntették ki Ashleigh Cummingst a tavaly velencei filmfesztivál Venice Days nevű szekciójában - megjegyzem, teljesen megérdemelten.

Szóval az van hogy nálam még mindig tombol a chiptune és glitch-hop zenei őrület, János András Varsói barátomnál pedig a retró-játékok imádata (amellett hogy vaporwave műfajban is alkot), úgyhogy összehoztunk egy ilyet, melyből persze megint nem maradhatott ki a Szomszédok bejátszás. Itt nézhetitek / hallgathatjátok:

Gondoljuk csak át gyorsan, hogy mitől is igazán jó egy vérbeli horrorfilm: természetesen a félelemkeltéstől. Mikor lerágjuk a körmünket izgalmunkban, mikor idegeink pattanásig feszülnek és mikor egy-egy borzasztó hatásos ijesztgetés alkalmával szinte felugrunk félelmünkben. Ezek azok az adalékok amelyektől egy horror igazán horror lesz és ha a félelemkeltést még stílusosan is tálalja, az már tényleg csak hab a tortán. Jómagam mindig is imádtam rettegni egy-egy horrorfilmen. Ha az ember rutinos horror-rajongó akkor egy idő után már azt gondolhatja: mindent látott a zsáneren belül. Naivan azt hiheti, őt már semmi sem tudja meglepni, semmitől sem ijedhet meg úgy istenigazából. Aztán jön egy alkotás amely visszaidézi benne azokat az időket amikor még jóval fiatalabb fejjel ült a tévé előtt és átizzadt tenyérrel várta, vajon mi fog következni az újabb parás jelenetben. Nálam ezt a korszakot idézte vissza a Fekete ruhás nő amely egyébként egy Susan Hill könyvadaptáció, The Woman in Black címmel jelent meg 1983-ban.

Természetesen a könyv nekem is megvan a gyűjteményemben. Egy minden ízében remek - és valóban félelmetes! - kísértethistória, melyet nem ajánlatos elalvás előtt olvasni, főleg ha odakinn netán még az eső is csepereg. Odavagyok pedig a gótikus kísértettörténetekért. Könyv, avagy film - nekem teljesen mindegy. Sokkal jobban szeretem ha egy film a paráztatásra van kihegyezve, mintsem a véres jelenetekre. A Fekete ruhás nő pedig ezt mesterien hozza. Elérte nálam, hogy 24 éves fejjel szinte rettegtem egy-egy jelenet alatt. Néhol konkrétan a hideg kirázott, annyira profi módon lett megalkotva ez a szerény kis angol horror amely ugyan a mozikban egyáltalán nem tarolt ám horror-berkekben annál nagyobb népszerűségnek örvend azóta is. Már a története is olyan, hogy aki hisz a kísértetekben, annak már eleve garantált a remek szórakozás: Arthur Kipps (Daniel Radcliffe akinek végre sikerült kitörnie a Harry Potter szerepkörből) fiatal londoni ügyvéd kinek felesége négy éve halt meg, és azóta képtelen feldolgozni az elvesztését. Új megbízatása a távoli kis faluba, Crythin Gifford-ba szólítja, ahol egy asszony hagyatéki ügyeit kell elrendeznie. Kipps kénytelen nevelőnőre bízni a kisfiát, és elutazik a lápvidékre. A helyiek elutasítóan fogadják, egyedül csak a jómódú földbirtokos, Sam Daily (Ciarán Hinds) viselkedik vele barátságosan. Kipps beköltözik a néhai ügyfél házába, hogy nyugodtan dolgozhasson. Hamarosan kiderül, hogy az ódon lakhely sötét, félelmetes titkot rejt.

Véleményem szerint a '90-es évek egyik legjobb filmje. David Fincher már korábban is bizonyított pár remek alkotással, de a Harcosok klubja volt az amely végleg a kultrendezők közé repítette. Helypazarlás lenne most részleteznem a cselekményt, hiszen biztos vagyok benne, hogy eme filmet már mindenki látta legalább egyszer. A modern fogyasztói társadalom legcsípősebb kritikájáról van szó, olyan klasszikusról amelynek kultikussá vált idézetei mind a mai napig bőven megállják a helyüket és még nagyon sokáig aktuálisak lesznek. Mind Edward Norton, mind Brad Pitt alakítása nagyszerű de persze kellett a recepthez a kifordított femme fatale, Helene Bonham Carter is. A képi világ szerintem a mai napig bőven megállja a helyét. Azóta Fincher védjegyévé vált a legkisebb réseken is áthaladó kamera (lásd: Pánikszoba), avagy a hideg tónusú, erősen megvilágított képek (lásd: a Zodiákus, A tetovált lány) de olyan velős társadalomkritikát azóta sem adaptált vászonra egyetlen filmjében sem, mint tette azt a Harcosok klubja esetében. Chuck Palahniuk regényét tökéletesen adta át.

Éppen ezért övezi akkora kultusz eme remekművet és éppen ezért akad még ma is számtalan rajongója. Mondanivalója és vizualitása évekkel előre meghaladta korát, filmzenéjét pedig az azóta már hatalmas népszerűségnek örvendő brit The Chemical Brothers szerezte. Ja, és persze a benne lévő szereplők azóta már hollywood-i szupersztárok de ez már tényleg csak mellékes. Ódákat lehetne még zengeni róla, hogy milyen nagyszerű is ez a film, mennyi elrejtett kis apróság van benne, illetve hogy megjelenésekor - 1999 végén - a film végi csavar milyen durván hasba vágta a gyanútlan. ám piszkosul jól szórakozó nézőt. Ez a csavar nálam egyenértékű a Hatodik érzék, a Közönséges bűnözők és a Fűrész filmvégi csavarjaival.

Legjobb jelenet: A katarzis, amikor a narrátor rájön az igazságra