Az Alone in the Dark leges-legelső, még 1992-ben megjelent részét nyugodtan nevezhetjük a modern túlélő-horrorok ősatyjának. Nem mellesleg ez volt a legelső 3D-s túlélő-horror is. És H. P. Lovecraft örökségét is nagyon profi módon alkalmazta. 1924-ben járunk és Jeremy Hartwood öngyilkosságot követ el a Luisiana államban található villájában, amit Derceto-nak hívnak. Az eset megosztja a környéken élőket. Egyesek tudni vélik, hogy a Derceto ház meg van átkozva és kísértetek járnak benne. A rendőrség hamar lezárja az ügyet, és lassan feledésbe is merül. A játék elején el lehet dönteni, hogy férfi (Edward Carnby) vagy nő (Emily Hartwood) legyen a főhős. Edward egy magánnyomozó, akit búsás összeg fejében bérelnek fel, hogy kutasson fel egy zongorát a villában, és vigye el egy antikvitás kereskedőnek. Emily Hartwood ezzel szemben az elhunyt Jeremy-nek az unokahúga. Az a meggyőződése, hogy a zongorában van egy feljegyzés amit Jeremy írt, és abból több kiderülhet a gyilkossággal kapcsolatban. Dióhéjban ez lenne a történet. Láthatjátok hogy szinte akármelyik Lovecraft-novellában megállná a helyét, olyannyira frappánsra sikeredett.

Az EA korábban inkább a FIFA és a Need For Speed sorozatokkal szerzett hírnevet magának azonban 2008-ban elhoztak egy olyan címet is amely alapjaiban rengette meg a már akkoriban is vérszegénynek mondható túlélő-horror műfajt. Ez volt a Dead Space amelyet én a legelső PS3-as játékaim között próbálhattam (igaz, akkor még nem FullHD-tévén). Nos, a sztori alapjáraton bármelyik sci-horrorban megállná a helyét. Kérdés hogy ezeket ki mennyire preferálja. Mert akinek bejött például az Alien, az Event Horizon (Halálhajó) avagy a Danny Boyle -féle Sunshine (Napfény) annak a Dead Space is kiváló szórakozást nyújthat. A történet szerint valamikor a távoli jövőben a USG Ishimura nevezetű óriási bányászhajóval megszakad minden kapcsolat. Egy jóval kisebb űrhajót küldenek utána, hogy segítsenek a bányászhajó legénységének kijavítani az esetleges problémákat. A szervizhajón van Isaac Clarke mérnök is akit a játék során irányíthatunk. Nos, Isaac nagyon várja a találkozást a bányászhajóval, ugyanis a hajón van barátnője, Nicole is aki egyébként orvos. Amikor megpillantják a hajót, az teljesen sötét, nincs kivilágítva. Hívják a hajót, de az nem válaszol. A csapat bekapcsolja az automatikus landolórendszert, de majdnem lezuhannak, mert a USG Ishimura leszállórendszere nem működik. Leszállás után megállapítják, hogy a hajó üres, elhagyatott. Ám egyszer csak nyálkás idegenek végeznek a két pilótával, azonban Isaac-nek és két társának sikerül elmenekülnie. Közben egyetlen menekülő járművük használhatatlan lesz, így a csapat egyetlen választása, hogy életet lehelnek a roncsba, ám ezt egy csapatnyi idegen mutáns akadályozza. Innentől kezdődik az igazi, vérfagyasztó, sci-fi pszicho-horror.

Egy ilyesféle listát már kifejezetten régóta szerettem volna összehozni, csak hát ugye szabadidő hiányában eléggé nehézkesen ment. Nomeg nem volt egyszerű dűlőre jutnom bizonyos albumokat illetően. Nagyon fontos szerepet játszik az életemben a zene, megpróbáltam hát a lehető legalaposabban összeválogatni azon lemezeket, melyek az adott évben a legkedvesebbek voltak számomra. Egészen 2000-ig merészkedtem vissza az időben, igyekeztem igen alaposan elmerülni emlékeimben. Nem tudom más hogy van vele, de nekem többször elő szokott fordulni hogy egy bizonyos évben mondjuk több album is nagyon tetszik, máskor pedig év végén csak bambulok ott némán hogy akkor mégis mit tegyek meg az év lemezének? Épp emiatt volt nehéz összerakni ezt a listát, mert például 2010-ből kapásból három kedvenc albumot is fel tudnék sorolni, nem volt egyszerű kiválasztani a szívemnek legkedvesebbet. Ergo nehéz szülés volt, de íme, itt van a végeredmény:

2000: Marilyn Manson - Holy Wood

Oké, most egy kicsit csaltam, mert ezt az albumot már utólag adtam hozzá a cikkhez, méghozzá egy Heaven Street Seven lemez (Cukor) helyére. Őszintén szólva én sosem voltam nagy Manson fan, de aztán nálam is eljött az idő, hogy elkezdtem módszeresen rákattanni az albumjaira. És hát azt kell mondjam, Brian Warner egy kurvajó rockzenész. Én simán egy lapon tudnám emlegetni Cobainnel vagy a jelenkor rocksztárjaival. ITT írtam elég hosszan erről a 2000-es lemezről, de azért dióhéjban annyit még megjegyeznék, hogy külön tetszett, hogy Manson a dalokba, dalok közé tett - gyakran csak visszafelé lejátszva hallható - utalások mellett a CD belső borítójára is nagy figyelmet szentelt. Bár ez talán minden egyes korábbi lemezére igaz. Elrejtett utalások, szimbólumok, megfejtésre váró talányok színesítik az egyébként sem unalmas összképet. A Holy Wood talán Manson legjobb, legérettebb munkája. Már nem az a shock rocker rajta aki a '90-es évek első felében volt, ám még nem is égett ki teljesen, ahogy a 2000-es évek vége felé. Akinek kimaradt, és csak most ismerkedne a munkásságával, érdemes ezzel a lemezzel kezdenie.

2001: Depeche Mode - Exciter

Akkor lettem Depeche Mode rajongó, mikor először végighallgattam ezt az albumot. Mégis a Music Channel vagy Music TV nevezetű csatornán ment le tőlük a Dream On, és már akkor elhatároztam hogy nekem kell valami CD ettől a bandától. A rádióban is játszották korábbi számaikat, szép lassan azt vettem észre magamon hogy csak azért lesem délutánonként a béna popslágerekkel dúsított zenecsatornákat, hátha látok valamit a DM-től. Aztán édesapám egyik gitáros kollégája lemásolta nekem az Exciter albumot, ami akkoriban jelent meg. Ne tudjátok meg mennyire boldog voltam! Napokon át hallgattam, még a suliból is lógtam miatta (rendesen el is kopott a CD, ma már lejátszhatatlan). Egyszerűen imádtam. Minden egyes dalt. Ráadásul nekem a pasas aki másolta, még tett rá B-oldalas számokat és korábbiakat is (pl. a remek Only When I Lose Myself) úgyhogy évekig én abban a hiszemben éltem hogy az Exciter 15 tételt tartalmaz. Nagyjából 2009-ig voltam DM-fan, utána már nem sokat hallgattam őket. Sajnos az újabban már csak egykori önmaguk árnyékai. De az biztos hogy az Exciter gyerekkorom meghatározó lemeze volt és megszerettette velem a szintipop műfajt. Mikor manapság újrahallgatom, lélekben megint az a kissrác vagyok, aki lóg a suliból és az ágyban fekve GameStar, Playtime!, 576 Kbyte, és PC Guru újságokkal körülbástyázva újra és újra elindítja ezt a varázslatos utazást.

Ha megnézitek, mostanság már szinte havonta érkezik egy-egy újabb horror a moziba. És sajnos a legtöbb elég gány minőségű. De mikor is kezdett felhígulni ennyire ez a műfaj? Mikor kezdődött meg az a lejtmenet, melynek végére eljutottunk odáig hogy az egyszeri nézőknek már az is bőven elég ha jól rájuk ijesztenek? Számomra az első igazán félelmetes horror a Ragyogás volt (a Kubrick -féle verzió, Jack Nicholsonnal a főszerepben). Nagyon, de nagyon rettegtem tőle, főleg a fürdőszobában lévő öreg nőtől. A frász kivert attól a jelenettől. Aztán valahogy mégis elkezdte megkedveltetni velem a horrorfilmek műfaját, én pedig nagy lelkesen igyekeztem minél többet megtekinteni közülük. Itt kezdődött minden.

Édesapám VHS-gyűjteményéből előkutattam még néhány Péntek 13 és Rémálom az Elm utcában részeket, de emlékszem hogy a Christine (Stephen King) is megvolt neki, mind filmben, mind könyvben. Gyerekkoromban még a Tim Burton -féle Az Álmosvölgy legendája gyakorolt rám nagy hatást. Könyvtárból hozattam ki, egyedül néztem meg és utána napokig rémálmaim voltak. Nagyon szeretem azt a filmet mind a mai napig, de első alkalommal tényleg a víz levert mire a végére értem. Akkoriban - mint mindenki másnak - nekünk is volt videómagnónk és apám rendszeresen vett fel a TV-ből filmeket. Tudjátok, az a fajta technika volt mikor beállithattad hogy mikor kezdődjön a felvétel és hogy mikor érjen véget. Miután ezt én is eltanultam tőle, átkozott sok VHS-t használtam el filmfelvételekre, szerintem a TDK belőlem élt.