Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Vitalic – Voyager

Űrdiszkó

2017. február 06. - -Britpopper-

vitalic-1.jpg

Kiadás éve: 2017

Műfaj: Synthpop/Future techno/Electroclash

Ezt hallgasd meg: Hans Is Driving (feat. Miss Kittin)

 

Újabban rákaptam arra, hogy reggel munkába menet zenét hallgatok. Legalább amíg össze-vissza siklok a jeges, latyakos járdán, szól valami a fülemben. Egy ideje ez a KoRn új albuma, amit kifejezetten megszerettem. Nem egy hatalmas eresztés, de messze jobb mint amit az utóbbi 10 évben kiadtak. Aztán benn munkahelyen már váltok, a zúzósabb zenéket félretéve valami kellemesen lágyat kerítek a meló mellé, aminél nem kell a szövegre is figyelnem, szól a háttérben és kész. Így jött a képbe a Vitalic. Rohadtul nem ismertem ezt a civilben Pascal Arbez nevű faszit, csupán annyit tudtam róla hogy francia, és hogy az egyik száma ("My Friend Dario") benne volt az általam annak idején igencsak imádott Need For Speed Carbon játékban. Na, és itt jegyezném meg, hogy abban a játékban csak jó zenék voltak. Az EA mindig is erős volt licenszelt zenékben, de a Carbon valami istentelenül erős tracklistet kapott 2006-ban.

Szóval a Spotify feldobta nekem a Vitalic új albumát, mely a Voyager nevet viseli. Próba-cseresznye alapon kattintottam rá, a címből és a borítóból arra következtettem hogy itt valami nagyon űrdiszkós eresztés lesz. Nem is tévedtem! Az instrumentális intro El Viaje után kapásból egy akkora szintipop sláger érkezik, mint egy csillagromboló. A Waiting For The Stars (feat. David Shaw And The Beat) baromi klassz, egyből bemászik a fülekbe. Nekem volt egy kis Depeche Mode áthallásom is alatta, a sok analóg szintis pittyegés és fajsúlyos retró elektronikus körítés miatt simán felkerülhetett volna a Sounds of the Universe lemezre 2009-ben - már ha a számot a DM írta volna, ugye. De tényleg bitang jó, srácok. Betettem alulra, hallgassátok meg. A Levitation leginkább Vitalic korábbi, techno ihletésű dalait idézi. Háttérben elmegy, de hanyagolható. A Hans Is Driving (feat. Miss Kittin) viszont gecijó. Olyasmi, mintha egy lassabb Ladytron szám lenne, valamikor a korai időkből. Erre eléggé ráerősít Miss Kittin direkte minden érzelem nélkül előadott éneke és a megbabonázó, már-már álomszerű, Giorgio Moroder-t idéző szintifüggöny, melybe takarózik ez a remek szerzemény. A Use It Or Loose It (feat. Mark Kerr) is nagyon adja. Nem túl pörgős, de a felétől szépen kibontakozik és hirtelen azon kapja magát az ember hogy a dalszöveget dúdolja és a lábával dobol. A Lightspeed nem túl kiemelkedő. Utána az Eternity már sokkal inkább említésre méltó. Űr-opera, a végére igen erőteljessé váló, izgalmas káoszba fulladó szintifutammal. "Örökkévalóság" a dal címe, és miközben ez a gyönyörű, földöntúli hang áriázik a fülünkbe, el is hisszük hogy valahol az űrben lebegünk a hatalmas végtelen közepén, ahol nincs se tér, se idő.

vitaliccopyrightsclemindudhugonopetit.jpg

A Nozomi pumpáló ütemei még akár jók is lehetnének, de sajnos hamar unalomba fullad. Mivel instrumentális, simán mögé lehet képzelni valami fasza kis kiragadott sci-fi jelenetet - sokat dob rajta. A Sweet Cigarette elejéről első hallgatásra azt hittem hogy valami '80-as évekbeli horrorfilm zenéjét hallgatom épp, sajnos a monoton szöveg szétbombázta az egészet. Nagyon sokat ront rajta, már-már azt éreztem hogy egy Zlad számot hallgatok épp, pedig az Elektronik Supersonik überelhetetlen. A Don't Leave Me Now kedves, pehelykönnyű levezető. Illik is ide. Összességében ez egy klassz album lett. Kevésbé pörgős, kevésbé diszkós, de cserébe nagyon retró és nagyon szintipop. A dalok többsége fülbemászó, slágeres. A maradék pedig simán átléptethető. Kellett ennek a faszinak néhány év szünet, hogy elő tudjon állni egy ilyen anyaggal. A korábbi lemezeit végighallgatva kezdett már egy kicsit besokallni az electrodisco és electroclash műfajok túltolása miatti beskatulyázásból, pedig a Voyager az ékes példája hogy van még spiritusz benne bőven. Én megköszönöm neki hogy dobott pl. egy olyan klassz dalt mint a Hans Is Driving, mely pont illett ehhez a télbúcsúztató nyirkos, hideg, esős időhöz. Aki szereti a Moroder -féle erősen szintis dallamokat, az űrdiszkót, a Kraftwerk gépies hangzását vagy a régi sci-fi filmeket, és szívéhez közel áll a szintipop, az bátran próbálja be a Voyager-t.

3...2...1...kilövés!

Visszatért a Depeche Mode!

depeche_mode_spirit.jpg

Igaz, túl sok ok egyelőre nincs az örömködésre. A legutóbbi, 2013-as Delta Machine volt az első olyan Depeche Mode album számomra, amit 2-3 hallgatás után tettem is fel a polcra, ahol azóta is porosodik. Pedig 12 éves korom óta DM-rajongó vagyok, rongyosra hallgattam már az összes fontosabb és kevésbé fontosabb lemezeiket. Az Exciter korszakban kapcsolódtam be, azt az albumot a mai napig nagyon szeretem. És most itt az új dal, a Where’s The Revolution. Vártam, végighallgattam, aztán újra végighallgattam, és konstatáltam hogy ha ilyen lesz a teljes lemez - mely március 17-én jelenik meg, Spirit címmel -, akkor ez nem lesz több mint egy Delta Machine 2.0. Mert a hangzás az dettó ugyanaz, mintha a Ghost és a Corrupt szerelemgyereke lenne, nyakon öntve politizáló dalszöveggel. Azért ez várható volt, hiszen a tagok már Amerikában élnek, adta magát hogy valamilyen módon reagálnak majd az aktuálpolitikai eseményekre. Persze a politizálás nem újdonság a zenekarnál. A ’82-es The Sun and the Rainfall, a ’84-es People are People, vagy a ’86-os New Dress is tartalmazta már ezt az irányt. "Ki hozza a döntéseidet? Te vagy a vallásod? Te vagy a kormányod és az országod?" - énekli Dave Gahan a dalban. A refrénben pedig felhangzik a címet is adó "Hol a forradalom?" kérdés. Hát, zeneileg sehol.

Félek, hogy bukta lesz ez az album. Már a Sounds of the Universe is erősen izzadtságszagú volt, pedig azon még voltak korrekt dalok is (pl. Wrong, In Sympathy, Miles Away/The Truth Is). Azért az némi bizakodásra ad okot, hogy a lemez producere James Ford volt - talán hoz némi vérfrissítést a hangzásba. A külcsínért pedig ezúttal is Anton Corbijn felelt. Március 17-én minden kiderül.

Az albumra az alábbi dalok kerülnek fel:

01. Going Backwards
02. Where's The Revolution
03. The Worst Crime
04. Scum
05. You Move
06. Cover Me
07. Eternal
08. Poison Heart
09. So Much Love
10. Poorman
11. No More (This Is The Last Time)
12. Fail

Tanulmány a modern horrorjátékokról és fejlődésükről

"Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés." - H. P. Lovecraft

Ez az idei első hosszabb, alaposan összerakott posztom ami egy olyan témát feszeget, melyről már régóta szerettem volna írni. A Resident Evil VII után hoztam meg végül a döntést, hogy most már tető alá hozom ezt a cikket. A modern horrorjátékok diadalmenete már tart egy ideje. Ha a legelejéről szeretnénk kezdeni, akkor vissza kell mennünk 2010-ig. Egészen pontosan 2010. szeptember 8-ig, ugyanis akkor jelent meg az Amnesia: The Dark Descent, mely alapjaiban reformálta meg a horror-játékok műfaját. Az egeret újszerűen használó irányítás mellett a fő változást a játékmenet hozta, amiben ugyanis nem használhattunk fegyvert. Semmiféle eszközünk nem állt rendelkezésre az életünkre törő ellenfelekkel szemben, csak a lopakodás és a bujkálás. És ez tette örök klasszikussá a játékot. Hozzám hasonlóan biztosan sokan kalandoztak izzadó tenyérrel a Brennenburg kastélyban és biztosan sokakat vert ki a frász, mikor először támadt rájuk a groteszk, hátborzongató szörnyeteg a pincében. Az Amnesia rettentő jól kapta el a paráztató hangulatot, a feszültség ott lapult minden egyes sarok, sötét forduló és csukott ódon ajtó mögött.

jtkok-amnesia-the-dark-descent-jtkkpek_24.jpg

A folyosók igazi rémségeket rejtenek (Amnesia)

Emellett pedig a sötét titkokat fokozatosan felszínre hozó történet is igen nagy szerepet kapott. A YouTube-végigjátszások révén pedig szélesebb körben is népszerűvé vált és olyanok is játszottak vele, akik egyébként irtóznak a horror műfajától. A sikert persze nagyon sokan lovagolták meg. A hivatalos Justine DLC idejében már elkezdtek gomba módjára szaporodni az indie horrorjátékok. 2012-ben már befutott a Slender: The Eight Pages, ami aztán egyértelművé tette hogy egyáltalán nem kell sok pénz és több fejlesztőt is igénylő stúdió ahhoz hogy sikeres legyen egy horrorjáték. Ezután minden bokorban nőtt egy indie horror, melyet olykor-olykor csak egyetlen ember fejlesztett, ám mégis hatalmas sikereket ért el. A recept egyszerű, és túl sok fejlesztői tudást sem igényel. Ott van például a Unity 3D szoftver. Némi tanulással zseniális 3D-s horrorjátékokat lehet készíteni benne. Persze megkívánja a betanulási szakaszt, de ha valaki a Photoshop előtt is képes órákat eltölteni, akkor ez sem lehet számára bonyolultabb. Én régebben még a Klik & Play szoftverrel készítettem 2D-s oldalra scrollozós platformjátékokat, természetesen már akkor is inkább horror témában. El se hinnétek, mennyi időt öltem bele. Kár, hogy azok a játékok már nincsenek meg, pedig volt egy olyan is amit hetekig szépítgettem, még saját zenéket is szúrtam be hozzá. Egyáltalán nem nagy kunszt elkészíteni egy kisebb játékot, pláne nem manapság. Ezért virágzik annyira az indie színtér. De térjünk vissza 2012-höz. Tucatjával kerültek fel YouTube-ra a facecam-os gameplay videók, melyekben a játékosok legtöbbször erősen rájátszva ijedeznek ezeken a jumpscare jelenetekkel bőven megpakolt játékokon, a nézők legnagyobb örömére. Ez egy külön műfajjá nőtte ki magát. Ahogy vannak unboxing, prank, főzőcskézős, vagy épp vloggerkedős videók, úgy terjedtek el a horrorjátékokon parázós youtuberek videói.

slender-the-eight-pages-free-download-pc-full-version-1.jpg

Bújócska az erdőben (Slender)

Persze valahol az Amnesia is a svéd PewDiePie-nak és a YouTube-nak köszönheti a sikerét és ez az indok arra is hogy az Amnesiától számítom a modern horrorjátékokat, és nem a dettó Frictional Games által fejlesztett Penumbra sorozattól. De kanyarodjunk vissza 2012-höz. Év végére már olyan indie horrorok színesítették a palettát mint az Anna, az Erie, az SCP-087, a The Corridor, vagy a Lone Survivor. Utóbbi a point 'n click műfajt is összeházasította a horrorral. És mindezek csak a 2012-es év termései. Már ekkora is kezdett tele lenni a Steam az indie szcénából érkező alkotásokkal, de 2013 még jó néhány lapáttal rádobott. Egyrészt jött az Amnesia folytatása, Amnesia: A Machine For Pigs címmel. Ez a rész már előrevetítette a történet-központú horrorjátékok diadalát, Oswald Mandus kálváriája ugyan képes volt végig rettegésben tartani a játékost, ám a remekül kidolgozott sztori sokkal nagyobb szerepet kapott. Nekem ez a folytatás is baromira tetszett. Nagyon meglátszott rajta hogy az a fejlesztőcsapat készítette, akik a Dear Esther-t is, ami pedig inkább volt egy interaktív novella, mint egy videojáték. Ezt a koncepciót ráhúzták az Amnesiára, a végeredmény pedig egy olyan produktum lett, amely már jóval kevésbé a túlélésre fektette a hangsúlyt, cserébe egy nagyon jól felépített történetet ismerhettünk meg. Meglehetősen könnyű volt az A Machine For Pigs, olyan izzadó tenyérrel az egéren óvatosan lopakodós jeleneteket már szinte egyáltalán nem tartalmazott, amelyek a 2010-es résznél minden új helyre érvén fogadtak bennünket a játék második felében. Viszont amikor a nyomunkba eredt a groteszk disznó szörny, itt is meghűlt a vér az ereinkben. De lássuk csak, mi mindent kaptunk még 2013-ban: Doorways, Haunted Memories, One Late Night, nagy kedvencem a The Last Door (újabb point 'n click horror) és amíg AAA-kategóriában is érkezett egy olyan gyöngyszem, mely definiálta a horror TPS-ek műfaját (ez volt a megérdemelten elismert, a zombiapokalipszist új szintre emelő The Last of Us) addig kijött az a játék is, mely tökéletesre csiszolta az Amnesia által három évvel korábban lefektetett játékmenetbeli alapokat. Ez volt az Outlast. Minden idők talán legkegyetlenebb, kiváló horrorjátéka, mely egy elmegyógyintézetbe kalauzolt el.

Tovább

Welcome to the family, son!

Vérbeli Resident Evil, zombik nélkül

4_7.jpg

Emlékeztek még hogy pár éve mennyire temettem már a Resident Evil sorozatot? Én sajnos igen. A "Hol csúszott durván félre a Resident Evil széria?" poszt pont erről szólt. Kiemeltem hogy a 6. rész volt a mélypont, pedig az Operation Raccoon City is joggal pályázhatott volna erre a pozícióra. Pedig a 6. rész volt az, amit nagyon de nagyon vártunk, direkt előre megvettük és aztán néhány misszió után együtt tettük le a kontrollert, hogy "na ezt inkább nem..." Az évek során teljes mértékben kiveszett a horror a szériából és egyre inkább eltolták az akció irányába. A 4. rész vízválasztó volt, ott hagyták el a fix kamera-nézetet és váltottak TPS-re. Ez a változás elsőre kissé idegen, de könnyedén megszokható volt. A 4. rész pedig hamar az egyik legkiemelkedőbb epizóddá vált a többi közül. Én is imádtam. Még az 5. résszel is jól elvoltam, pedig az már csak nyomokban tartalmazott horrort. Ott a co-op elvitte a hátán az egész játékot. Aztán a gyalázatos 6. rész után a Capcom kezdett végre magába szállni, gondolom belátták hogy ha ezt így folytatják tovább, akkor az egykor dicső Resident Evil név egyenértékű lesz a Call of Duty-val.

A Revelations 1-2 egész korrekt lett, és a sok HD-remake után végre bemutatták hogy milyen irányba halad tovább a széria: vissza a gyökerekhez, vissza a kőkemény horrorhoz. Ethan három éve eltűnt feleségétől kapott egy mail-t, amiben Mia a segítségét kéri. Meg is érkezünk a Louisiana-ban található Dulvey községbe, ahol már a látképből rájövünk hogy itt valami mocskosul bűzlik. Egy hatalmas birtokot találunk a mocsár közepén, de kénytelenek vagyunk belépni, hiszen szeretett kedvesünk élete a tét. A kezdés egészen korrekt. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a mocsárban, szinte a bőrünkön érezzük a fullasztó, párás déli levegőt és az orrfacsaró bűzt, mely körbelengi a helyszínt. Aztán belépünk a demóból jól ismert lepukkant házba, és kezdetét veszi a a legjobb horrorfilmeket visszaidéző, vérfagyasztó rettegés.

Tovább
süti beállítások módosítása