Kiadás éve: 2017

Igaz, túl sok ok egyelőre nincs az örömködésre. A legutóbbi, 2013-as Delta Machine volt az első olyan Depeche Mode album számomra, amit 2-3 hallgatás után tettem is fel a polcra, ahol azóta is porosodik. Pedig 12 éves korom óta DM-rajongó vagyok, rongyosra hallgattam már az összes fontosabb és kevésbé fontosabb lemezeiket. Az Exciter korszakban kapcsolódtam be, azt az albumot a mai napig nagyon szeretem. És most itt az új dal, a Where’s The Revolution. Vártam, végighallgattam, aztán újra végighallgattam, és konstatáltam hogy ha ilyen lesz a teljes lemez - mely március 17-én jelenik meg, Spirit címmel -, akkor ez nem lesz több mint egy Delta Machine 2.0. Mert a hangzás az dettó ugyanaz, mintha a Ghost és a Corrupt szerelemgyereke lenne, nyakon öntve politizáló dalszöveggel. Azért ez várható volt, hiszen a tagok már Amerikában élnek, adta magát hogy valamilyen módon reagálnak majd az aktuálpolitikai eseményekre. Persze a politizálás nem újdonság a zenekarnál. A ’82-es The Sun and the Rainfall, a ’84-es People are People, vagy a ’86-os New Dress is tartalmazta már ezt az irányt. "Ki hozza a döntéseidet? Te vagy a vallásod? Te vagy a kormányod és az országod?" - énekli Dave Gahan a dalban. A refrénben pedig felhangzik a címet is adó "Hol a forradalom?" kérdés. Hát, zeneileg sehol.

Félek, hogy bukta lesz ez az album. Már a Sounds of the Universe is erősen izzadtságszagú volt, pedig azon még voltak korrekt dalok is (pl. Wrong, In Sympathy, Miles Away/The Truth Is). Azért az némi bizakodásra ad okot, hogy a lemez producere James Ford volt - talán hoz némi vérfrissítést a hangzásba. A külcsínért pedig ezúttal is Anton Corbijn felelt. Március 17-én minden kiderül.

Az albumra az alábbi dalok kerülnek fel:

01. Going Backwards
02. Where's The Revolution
03. The Worst Crime
04. Scum
05. You Move
06. Cover Me
07. Eternal
08. Poison Heart
09. So Much Love
10. Poorman
11. No More (This Is The Last Time)
12. Fail

"Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés." - H. P. Lovecraft

Ez az idei első hosszabb, alaposan összerakott posztom ami egy olyan témát feszeget, melyről már régóta szerettem volna írni. A Resident Evil VII után hoztam meg végül a döntést, hogy most már tető alá hozom ezt a cikket. A modern horrorjátékok diadalmenete már tart egy ideje. Ha a legelejéről szeretnénk kezdeni, akkor vissza kell mennünk 2010-ig. Egészen pontosan 2010. szeptember 8-ig, ugyanis akkor jelent meg az Amnesia: The Dark Descent, mely alapjaiban reformálta meg a horror-játékok műfaját. Az egeret újszerűen használó irányítás mellett a fő változást a játékmenet hozta, amiben ugyanis nem használhattunk fegyvert. Semmiféle eszközünk nem állt rendelkezésre az életünkre törő ellenfelekkel szemben, csak a lopakodás és a bujkálás. És ez tette örök klasszikussá a játékot. Hozzám hasonlóan biztosan sokan kalandoztak izzadó tenyérrel a Brennenburg kastélyban és biztosan sokakat vert ki a frász, mikor először támadt rájuk a groteszk, hátborzongató szörnyeteg a pincében. Az Amnesia rettentő jól kapta el a paráztató hangulatot, a feszültség ott lapult minden egyes sarok, sötét forduló és csukott ódon ajtó mögött.

A folyosók igazi rémségeket rejtenek (Amnesia)

Emellett pedig a sötét titkokat fokozatosan felszínre hozó történet is igen nagy szerepet kapott. A YouTube-végigjátszások révén pedig szélesebb körben is népszerűvé vált és olyanok is játszottak vele, akik egyébként irtóznak a horror műfajától. A sikert persze nagyon sokan lovagolták meg. A hivatalos Justine DLC idejében már elkezdtek gomba módjára szaporodni az indie horrorjátékok. 2012-ben már befutott a Slender: The Eight Pages, ami aztán egyértelművé tette hogy egyáltalán nem kell sok pénz és több fejlesztőt is igénylő stúdió ahhoz hogy sikeres legyen egy horrorjáték. Ezután minden bokorban nőtt egy indie horror, melyet olykor-olykor csak egyetlen ember fejlesztett, ám mégis hatalmas sikereket ért el. A recept egyszerű, és túl sok fejlesztői tudást sem igényel. Ott van például a Unity 3D szoftver. Némi tanulással zseniális 3D-s horrorjátékokat lehet készíteni benne. Persze megkívánja a betanulási szakaszt, de ha valaki a Photoshop előtt is képes órákat eltölteni, akkor ez sem lehet számára bonyolultabb. Én régebben még a Klik & Play szoftverrel készítettem 2D-s oldalra scrollozós platformjátékokat, természetesen már akkor is inkább horror témában. El se hinnétek, mennyi időt öltem bele. Kár, hogy azok a játékok már nincsenek meg, pedig volt egy olyan is amit hetekig szépítgettem, még saját zenéket is szúrtam be hozzá. Egyáltalán nem nagy kunszt elkészíteni egy kisebb játékot, pláne nem manapság. Ezért virágzik annyira az indie színtér. De térjünk vissza 2012-höz. Tucatjával kerültek fel YouTube-ra a facecam-os gameplay videók, melyekben a játékosok legtöbbször erősen rájátszva ijedeznek ezeken a jumpscare jelenetekkel bőven megpakolt játékokon, a nézők legnagyobb örömére. Ez egy külön műfajjá nőtte ki magát. Ahogy vannak unboxing, prank, főzőcskézős, vagy épp vloggerkedős videók, úgy terjedtek el a horrorjátékokon parázós youtuberek videói.

Bújócska az erdőben (Slender)

Persze valahol az Amnesia is a svéd PewDiePie-nak és a YouTube-nak köszönheti a sikerét és ez az indok arra is hogy az Amnesiától számítom a modern horrorjátékokat, és nem a dettó Frictional Games által fejlesztett Penumbra sorozattól. De kanyarodjunk vissza 2012-höz. Év végére már olyan indie horrorok színesítették a palettát mint az Anna, az Erie, az SCP-087, a The Corridor, vagy a Lone Survivor. Utóbbi a point 'n click műfajt is összeházasította a horrorral. És mindezek csak a 2012-es év termései. Már ekkora is kezdett tele lenni a Steam az indie szcénából érkező alkotásokkal, de 2013 még jó néhány lapáttal rádobott. Egyrészt jött az Amnesia folytatása, Amnesia: A Machine For Pigs címmel. Ez a rész már előrevetítette a történet-központú horrorjátékok diadalát, Oswald Mandus kálváriája ugyan képes volt végig rettegésben tartani a játékost, ám a remekül kidolgozott sztori sokkal nagyobb szerepet kapott. Nekem ez a folytatás is baromira tetszett. Nagyon meglátszott rajta hogy az a fejlesztőcsapat készítette, akik a Dear Esther-t is, ami pedig inkább volt egy interaktív novella, mint egy videojáték. Ezt a koncepciót ráhúzták az Amnesiára, a végeredmény pedig egy olyan produktum lett, amely már jóval kevésbé a túlélésre fektette a hangsúlyt, cserébe egy nagyon jól felépített történetet ismerhettünk meg. Meglehetősen könnyű volt az A Machine For Pigs, olyan izzadó tenyérrel az egéren óvatosan lopakodós jeleneteket már szinte egyáltalán nem tartalmazott, amelyek a 2010-es résznél minden új helyre érvén fogadtak bennünket a játék második felében. Viszont amikor a nyomunkba eredt a groteszk disznó szörny, itt is meghűlt a vér az ereinkben. De lássuk csak, mi mindent kaptunk még 2013-ban: Doorways, Haunted Memories, One Late Night, nagy kedvencem a The Last Door (újabb point 'n click horror) és amíg AAA-kategóriában is érkezett egy olyan gyöngyszem, mely definiálta a horror TPS-ek műfaját (ez volt a megérdemelten elismert, a zombiapokalipszist új szintre emelő The Last of Us) addig kijött az a játék is, mely tökéletesre csiszolta az Amnesia által három évvel korábban lefektetett játékmenetbeli alapokat. Ez volt az Outlast. Minden idők talán legkegyetlenebb, kiváló horrorjátéka, mely egy elmegyógyintézetbe kalauzolt el.

Emlékeztek még hogy pár éve mennyire temettem már a Resident Evil sorozatot? Én sajnos igen. A "Hol csúszott durván félre a Resident Evil széria?" poszt pont erről szólt. Kiemeltem hogy a 6. rész volt a mélypont, pedig az Operation Raccoon City is joggal pályázhatott volna erre a pozícióra. Pedig a 6. rész volt az, amit nagyon de nagyon vártunk, direkt előre megvettük és aztán néhány misszió után együtt tettük le a kontrollert, hogy "na ezt inkább nem..." Az évek során teljes mértékben kiveszett a horror a szériából és egyre inkább eltolták az akció irányába. A 4. rész vízválasztó volt, ott hagyták el a fix kamera-nézetet és váltottak TPS-re. Ez a változás elsőre kissé idegen, de könnyedén megszokható volt. A 4. rész pedig hamar az egyik legkiemelkedőbb epizóddá vált a többi közül. Én is imádtam. Még az 5. résszel is jól elvoltam, pedig az már csak nyomokban tartalmazott horrort. Ott a co-op elvitte a hátán az egész játékot. Aztán a gyalázatos 6. rész után a Capcom kezdett végre magába szállni, gondolom belátták hogy ha ezt így folytatják tovább, akkor az egykor dicső Resident Evil név egyenértékű lesz a Call of Duty-val.

A Revelations 1-2 egész korrekt lett, és a sok HD-remake után végre bemutatták hogy milyen irányba halad tovább a széria: vissza a gyökerekhez, vissza a kőkemény horrorhoz. Ethan három éve eltűnt feleségétől kapott egy mail-t, amiben Mia a segítségét kéri. Meg is érkezünk a Louisiana-ban található Dulvey községbe, ahol már a látképből rájövünk hogy itt valami mocskosul bűzlik. Egy hatalmas birtokot találunk a mocsár közepén, de kénytelenek vagyunk belépni, hiszen szeretett kedvesünk élete a tét. A kezdés egészen korrekt. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a mocsárban, szinte a bőrünkön érezzük a fullasztó, párás déli levegőt és az orrfacsaró bűzt, mely körbelengi a helyszínt. Aztán belépünk a demóból jól ismert lepukkant házba, és kezdetét veszi a a legjobb horrorfilmeket visszaidéző, vérfagyasztó rettegés.