Én mindig is odavoltam az indiai származású M. Night Shyamalan filmjeiért. Mindegyikért. Még emlékszem hogy annak idején mekkora sikert aratott a Hatodik érzék, és hogy mekkora csavar volt a végén (melyet mindenki emlegetett a suliban, ennyit a spoilerezésről). A Sebezhetetlent én VHS-en láttam, a helyi könyvtárból hoztam ki. Aztán a következő nagy durranás a Jelek volt, azt meg dettó VHS-en láttam még keresztanyámnál, aki hatalmas Mel Gibson rajongó mind a mai napig. Emlékszem hogy rohadtul paráztam a filmen, főleg mikor a kézikamerás felvételen megjelenik az az idegen lény. Ott én is akkorát ugrottam együltőhelyemben mint a filmben Joaquin Phoenix. Aztán jött a Falu. 2004-ben, erre is emlékszem. Meg hogy nagyon mondogatták hogy ha láttad akkor ne mondd el a végét, mert akkora csavart tettek bele. Hát...nem volt rossz, de azért nem estem hanyatt tőle. Viszont ott már egyértelművé vált számomra is hogy Shyamalan a horrort (azaz inkább a félelemkeltést) csak puszta kellékként használja a filmjeiben, melyek inkább vaskos drámának minősülnek. Valahogy úgy használja a horrort mint Guillermo del Toro, aki elmondta hogy nála a paráztatás csak egy kis adalék a fő történeti szál mellett. Vacilláltam is hogy most a Bíborhegyről avagy Shyamalan legújabb filmjéről, a The Visit c. found footage horrorról írjak-e. Végül utóbbi mellett döntöttem. Nekiültem hát, kötött pulcsiban, egy tálca aprósüteménnyel és citromos teával.

Szerintem Shyamalan a Falu után is letett pár korrekt filmet az asztalra. Nekem a Lány a vízben, az Esemény és új sorozata, a Wayward Pines is tetszett. Utóbbinál már várható volt hogy hamarosan új filmmel tér vissza, azonban mindenkinek voltak fenntartásai. Mondjuk nem is csoda, hiszen szerencsétlen rendező életművébe azért csak becsúszott 2-3 katasztrofális film is (az Utolsó léghajlító, példának okáért). Szóval nyugi, én is tartottam attól hogy megint valami középszerű szörnyszülöttel áll elő és gyanúm csak tovább erősödött mikor megláttam hogy a "Paranormal Activity, Insidious, Sinister, stb. -készítői" felirat is ott virít az előzetesben meg a plakátokon. Viszont mikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a filmmel, valahogy újra felébredt bennem a remény hogy az a rendező akit annyira bírtam annak idején és nagyon kedveltem a filmjeit, most majd megint meglep valamivel. Hát nem hittem volna hogy ilyet fogok mondani, de sikerült neki. A The Visit nemhogy egy remek film lett, de ott van az év legjobb horrorjai között. Na várjatok, kifejtem.

Tartozom egy vallomással: mindig is kerültem a kannibálos horrorfilmeket. Annak idején a magyar Fangoriában volt egy cikk a Cannibal Holocaust-ról amely írás akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam, sosem fogom megnézni azt a filmet. Hiába mondják hogy az általam oly nagyon kedvelt ál-dokumentumfilmes (found footage) műfaj alapköve, egyszerűen taszított engem az a film. Főleg miután megtudtam hogy valódi állatgyilkosság is történt benne. Nem érdekel hogy mekkora botrányfilm volt annak idején, a mai napig nem akarom megnézni (ahogy a Cannibal Ferox-ot sem). Viszont mikor megtudtam hogy Eli Roth kannibálos horrort készít, picit elgondolkodtam. Talán eljött az idő hogy leküzdjem az ilyen típusú filmek iránti viszolygásom? Próbát tettem. Szigorúan vacsora után.

Eli Roth nem egy nagyon felkapott rendező, de azért a szakma figyeli a munkásságát. Ha egy grafikonon kellene ábrázolni akkor valahol alul vannak az olyan kevésbé ismert, ám ígéretes rendezők mint Ti West vagy Alexandre Aja. Feljebb a már jobban felkapottak, mint mondjuk Oren Peli. Aztán legfelül meg az olyanok mint James Wan, akiknek neve bármilyen új horrorfilm plakátján jól mutat. Eli Roth valahol középen helyezkedik el. Hiszen azért a Kabinláz, a Motel és a Quentin Tarantinóval kötött barátsága eléggé megdobta a hírnevét. A Keanu Reeves főszereplésével készült - szintén idei - Knock Knock nekem eddig kimaradt, de nem is izgat annyira. A The Green Inferno bő 2 éves késéssel kerülhetett végre a nézők elé, pedig már 2012 végén bejelentették. Hogy megérte-e várni rá? Nos...

Én már nem is tudom mikor láttam utoljára a Napot az égbolton. Nagyon durván esős, szürke, hideg idő jár odakinn. Van aki visszasírja a Nyarat. Hát egészségére, én nem kívánom megint azokat a 40 közeli fokokat. Jó ez nekem ami most van. Imádom az Őszt ugyanis. De ezt már mindenki tudja, aki olvassa eme blogot. Nomeg újabban felfedeztem magamnak a Windows 10 beépített zeneszerkesztőjét ami azért nem egy spéci cucc, de arra tökéletes hogy 2-3 perces dalokat készítsen vele az ember. Amint tudjátok, én zenélek is (gitár + szintetizátor). És hát a zene az képes nagyon durván lekötni, akár napokra is. Mivel jócskán itt az Ősz, csináltam egy amolyan "Őszköszöntő" dalt néhány óra alatt. A zenei alap mellé vágtam be részleteket Ady Endre "Párisban járt az Ősz" című verséből, Kállai Ferenc előadásában. Illusztrációként pedig elővettem néhány képet az egyik legnagyobb kedvenc festőm, az orosz-izraeli festőművész Leonid Afremov munkásságából. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket és szebbé varázsolja napotokat.

Érdemes megfigyelni, hogy hogyan fejlődtek a horror videojátékok az évek során. Elég ha csak az elmúlt 10-15 évet vesszük górcső alá. Én bizony emlékszem még rá, mikor az Alone in the Dark legelső része is majd’ a frászt hozta rám PC-n (pedig ott az irányítástól is a hajamat téptem), aztán pedig hogy a jó öreg PsOne-on milyen klassz horror játékokat játszottam végig, esős délutánok jótékony magányába burkolózva. De sem a Resident Evil, sem a Silent Hill nem tudott akkora hatást gyakorolni rám mint a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth.

Nagyjából a 2000-es évek közepén kezdtem el komolyabban foglalkozni a horror műfajával. Imádtam már korábban is, de akkoriban kezdtem el komplett könyveket és klasszikus filmeket keresni a témában. Így akadtam rá Howard Philips Lovecraft munkásságára. Volt egy nagyon hangulatos kis könyvtár pár utcányira tőlünk, oda kezdtem el feljárogatni könyvekért. Faltam a Stephen King regényeket és a különféle, horror témájú könyveket. Emlékszem, Lovecraft munkásságából ott mindössze 4-5 kisebb kötet leledzett, nyoma nem volt még akkoriban a híressé vált, vaskos novellásgyűjteményének. Szóval be kellett érnem ezekkel a kicsiny, megkopott, megsárgult lapokkal teli könyvecskékkel. Persze én ezeknek is végtelenül örültem! Lovecraft világa szinte azonnal magába szippantott. Imádtam az írásait az Ősi Istenekről, a Nagy Öregekről. Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, és persze maga Cthulhu - kívülről tudtam a neveket. Lovecraft a mai napig a rémtörténetek és a gótikus horror legnagyobbja, novelláit mind a mai napig szívesen előveszem (és elég nagy hatással volt saját novelláimra is, ’’Az ajtó’’ című irományomra például hatványozottan igaz ez). Tehát legalább annyira mélyre merültem Lovecraft munkásságában, mint amennyire mélyen Cthulhu alussza örök álmát a jéghideg tenger mélyén. És vártam, hogy végre egy tisztességes játékadaptáció napvilágot lásson, mely alázattal nyúl ehhez az igen összetett mítoszhoz.

Egészen 2006-ig kellett várnom minderre, hiszen akkor jelent meg a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth, méghozzá PC-re. Egy évvel korábban már kijött konzolokra, de az akkoriban engem nem érintett. 2006-ban azért már túlvoltam a Condemned: Criminal Origins-en (egy haveromnál játszhattam végig) és az horror szempontjából eléggé jelentőségteljes alkotásnak számít. Bár tulajdonképpen egyetlen percig sem vártam azt, hogy a Dark Corners of the Earth is a frászt hozza majd rám. Sokkal inkább reménykedtem abban, hogy méltó lesz Lovecraft írásaihoz és hozza azt a színvonalat, melyet rajongóként elvárok. 2006 vége felé estem neki a játéknak. Épp hazatértem a mesés Prágából és már ki voltam éhezve egy jó kis horror játékra. Mivel még akkoriban is rendszeresen járattam olyan PC-s magazinokat, mint a GameStar avagy a PC Guru, rögvest értesültem róla, hogy megjelent ez az általam várva-várt játék. Nem volt kérdés, hogy mire költöm majd a többhavi zsebpénzem. Mindenki az újgenerációs konzolok, a PS3 és az Xbox360 lázában égett, én viszont csak ezért az egyetlen videojátékért voltam oda. Rohantam érte a boltba.