Na, ennek a filmnek aztán már végképp semmi értelme nem volt. Oké, oké...menjünk szépen sorjában. Szóval az I Spit on Your Grave 2010-es remake annak idején egyáltalán nem volt rossz. Ugyan ezt a "megerőszakolnak valakit, jöhet a bosszú" sémát már ellőtték korábban is jópárszor (a film előtt pont 2009-ben - és elég keményen - a The Last House on the Left remake), azért az I Spit on Your Grave tisztességes kis torture porn lett. Belevittek egy csipetnyi drámát, de úgyis mindenkinek inkább a minél kegyetlenebb halálnemem és a véres bosszúhadjárat maradt meg emlékeiben. Ahhoz képest hogy a főszereplő csaj már abban a részben is rohadt irritáló volt, én egy tisztességes remake-nek tartom azt a filmet. Nem volt olyan hú de nagy szám, de azért nem volt rossz sem. Bár folytatást már nem kellett volna készíteni hozzá. Ennek ellenére 2013-ban jött a 2. rész, új főszereplővel, új sztorival. Már nem emlékszem tisztán, de ott valamiféle balul sikerült fotózás miatt indultak be az események, de az biztos hogy ott a nőt embercsempészek kivitték Bulgáriába valami rape house-ba és mikor amaz rájött hogy nem az USA-ban van, hisztérikus rohamot kapott. Most miért? Én is voltam Bulgáriában. Szép hely.

Kiadás éve: 2015

Tulajdonképpen Lana Del Rey az egyetlen olyan énekesnő akit bárhol, bármikor képes vagyok szívesen hallgatni. Emellett pedig tisztelem is, mert amit a Born To Die óta véghezvitt, az nem kis teljesítmény. Úgy lépett be a legnagyobb énekesnők panteonjába, hogy tulajdonképpen meg sem kellett erőltetnie magát. Felépített egy tökéletes imidzset ami már kevésbé volt Elizabeth Woolridge Grant, sokkal inkább lett Lana Del Rey, a modernkori, kikopott pólós iPhone- és Tumblr-generáció legnagyobb ikonja, aki ha csak egy teaser-t is dob ki készülő albumához, azt is több millión fogják megnézni. Én is lelkendeztem a Born To Die albumért, a Paradise Edition a mai napig hatalmas kedvencem. De nagyon odavoltam az Ultraviolence című tavalyi lemezéért is. Igaz, az már jóval kevésbé volt lendületes, inkább a melankólia édeskés illatú lepeljébe burkolódzott. Pedig eleinte kissé én is húztam a számat. Úgy éreztem az Ultraviolence elveszik a melankólia sodrásában. De ez nem igaz, egyszerűen csak más mint a hatalmas népszerűséget meghozó Born To Die. És minden tiszteletem Lana felé hogy be mert vállalni egy olyan LP-t mint az Ultraviolence. Hisz nem akart megfelelni semmilyen elvárásnak, nem akarta lekoppintani az előző lemez anyagát hogy újfent gigaslágerekkel árassza el a népeket. "Csak" kiénekelt magából remek dalokat, és ehhez Dan Auerbach (The Black Keys) asszisztált neki, a háttérben megbújó gitártémáival. Kicsit olyan érzésem lett ekkor, melyet utoljára az MGMT esetében éreztem 2010-ben. Ők is letettek az asztalra egy világsikerű lemezt (Oracular Spectacular) aztán rá 2 évre jött a Congratulations, melyen egyetlen "sláger" sem kapott helyet, viszont tele volt iszonyú erős szerzeményekkel. Engem meglepett mikor Lana bejelentette hogy alig 1 évvel az Ultraviolence után már érkezni is fog új albuma, Honeymoon címmel és hogy visszatér rajta a debüt (Lana Del Rey - 2010) és a Born To Die hangulata. Ennek én speciel nagyon megörültem, és azt is jó ötletnek tartottam hogy a megjelenést szeptember végére időzítette Lana, hiszen ez az Őszbe forduló idő épphogy pont jól áll egy ilyen hangulattal megáldott albumnak. Hála az égnek cseppet sem csalódtam. Sőt, kijelenthetem hogy 2015 egyik legjobb albumával állunk szemben.

Kiadás éve: 2015

No, igen. Egy ilyet is összedobtam már. Nem mintha olyan nagy kedvencem lenne ez a játék, de azért tisztességes kis pszichológiai horror. Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni. Sötétben.