Kiegészítésképp a Cthulhu ébredezik cikkemhez, érdemes bővebben foglalkozni a Maze: The Angels Walk Silently című, magyar fejlesztésű játékkal is. Az már eleve dicséretes, ha egy fejlesztőcsapat H. P. Lovecraft örökségét alapul véve készít játékot, ám kevés az igazán maradandó alkotás. Számomra a legelső ilyen az 1993-mas Alone in the Dark, melyet sokan csak mint az első 3D-s túlélőhorror tartanak számon, pedig sokáig ez volt a legjobb Lovecraft adaptáció, melyet videojátékban prezentáltak. A grafikája ugyan ma már megmosolyogtató, az irányítás pedig borzalmas, de fiatalabb fejjel igencsak paráztató élmény volt a hatalmas elátkozott házban bolyongani, miközben különféle rémségek és furmányos csapdák nehezítették meg továbbjutásunkat. Itt azért hozzátennem, hogy számmora az ellenfelek jelenléte nem kicsit ölte meg a hangulatot, ugyanis Lovecraft írásaiban pont az a legborzalmasabb tulajdonsága a különféle istentelen kreatúráknak, hogy nem igazán mutatkoznak meg teljes valójukban - ha pedig mégis, az az őket meglátó személyre akkora hatással lesz, hogy beleőrül. Ezzel szemben az Alone in the Dark már rögtön a legelején azzal indít, hogy a padláson el kell torlaszolnunk az ablakot, illetve a feljáró csapóajtaját, különben a nyakunkba ugrik valami groteszk madár-zombira (?) emlékeztető lény. De persze ez inkább csak kukacoskodás. Térjünk vissza a modernebb videojátékokhoz.

Inspirációs hatások mondjuk elég sok helyütt feltűntek (pl. Clive Barker's Undying és Jericho, Dead Space, Penumbra-sorozat, Fallout 3, The Vanishing of Ethan Carter, Bloodborne, stb.), ám számomra a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth hozta el a lovecrafti játékok non plus ultráját. Bár hozzáteszem, az Amnesia: The Dark Descent is közel járt hozzá. Ekkor már 2010-et írtunk, és hatalmas népszerűség közepette útjukra indultak az indie horrorok, és a Kickstarter kezdeményezések. Itt szeretném megemlíteni az szintén ígéretes Stygian: Reign of the Old Ones nevezetű CRPG-t is, melyről ITT olvashattok bővebben. Ilyen kezdeményezésnek indult a Maze: The Angels Walk Silently is, melyet mindösszesen 3 ember fejleszt: Pápai Bence (programozó, író, designer), Varga Bálint Bánk (író, designer, marketinges) és Nagy Norbert (koncept művész). Ez kevésnek tűnhet, ámde láttunk már igazi klasszikusokká váló indie alkotásokat, melyeket csupán egy maroknyi ember (sőt, néha csupán egyetlen!) dobott össze. Példának okáért lásd: Limbo. A lényeg, hogy a kész alkotáson ne az látszódjon, hogy csupán a pénzszerzés, a minél nagyobb bevétel miatt készült el (khm, Call of Duty franchise, khm), hanem hogy a készítők odaadó munkája akkor is révbe érjen, ha csak 1000 ember játszik a programmal.

Nem panaszkodhatnak a Lovecraft rajongók. Kapásból két játék is készülget a mester munkásságát alapul véve, melyek közül az egyik épp a napokban kapott egy előzetest az E3 2016 alkalmából. A PC-re és konzolokra is érkező Call of Cthulhu egy pszichológiai horror sztorit mesél majd el, középpontjában a Cthulhu mítosszal, lopakodós játékmenettel és RPG elemekkel. Az alapokat a Chaosium papír alapú RPG-je adta, a fejlesztőbrigád pedig a Cyanide Studios.  A sztori szerint a játék főhőse a jelenleg magánnyomozóként tevékenykedő veterán, Edward Pierce, aki a jómódú Sarah Hawkins és családjának titokzatos halála ügyében jut el a rettenetes titkokat rejtő Darkwater Islandra. A '20-as években játszódó alkotás kifejezetten ígéretesnek tűnik, az Unreal Engine 4 pedig biztosíték arra, hogy a 2017 folyamán PC-re, Xbox One-ra és PS4-re megjelenő Call of Cthulhu látványügyileg nagyon durván ott lesz.  Kérdés, hogy mely novellákat tervezik beleszőni a játékba. Ugye a Dark Corners of the Earth esetében pont az volt a legjobb, hogy sikeresen vegyítették bele Lovecraft pár jelentősebb művét. Például az Árnyék Innsmouth fölött c. 1936-os novellából átvett hotelszobás menekülést annyira hitelesen adta át a játék, hogy az a momentum eddig a leghitelesebb lovecrafti adaptáció melyet videojátékban láthattunk. Mellesleg a Dark Corners of the Earth a továbbiakban is tartotta a színvonalat, és számomra mindmáig a legjobb lovecraftos játék. De az előzetes alapján a Call of Cthulhu felérhet hozzá. Sőt, a végére talán még Cthulhu ébredésének is a tanúi lehetünk.

Emellett 2017-2018 környékén érkezik majd a The Sinking City, melyet a Sherlock Holmes játékokon edződött, dublini Frogwares készít és amely állítólag az eddigi legnagyobb volumenű munkájuk. A weboldalukon így írnak róla: "Nagyobb mindennél, mint bármi, amit eddig alkottunk és úgy érezzük, hogy ez most a helyes lépés számunkra: elhozni a nyomozás élményét egy szabadon bejárható, nyitott világba. Hiszünk abban, hogy Lovecraft univerzuma és a Cthulhu mítosz a tökéletes háttér a játékhoz." Nos, kíváncsian várom. Az idén tíz éves Sherlock Holmes: The Awakeneddel már megmutatták nekünk, hogy kellően tiszteletben tudják tartani a lovecrafti hagyományokat, szerintem ezúttal sem fognak mellényúlni. Érdekesség, hogy a The Sinking City egy teljesen nyílt világú, nyomozós, lovecraftos kalandjáték lesz, mely inkább az agyat fogja megmozgatni, mintsem a reflexeket. Várós ez is.

Kattintás után képkavalkád.

A múmia egy teljesen korrekt fantasy-kalandfilm volt 1999-ben. Mondjuk nem lett hatalmas siker, de volt annyira kielégítő blockbuster, hogy a készítők nagy vehemenciával megcsinálták a folytatást. Én ezt a részt már nem moziban, hanem a könyvtárból kikölcsönzött VHS-en tekintettem meg. 12-13 éves fejjel persze már nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, ám ez nem csak a korom miatt volt így. Az 1. részben remekül működő horror-elemeket szinte teljes mértékben száműzték, és inkább egy nagyon magas fokozaton pörgő akció-kalandfilmet tettek le az asztalra. Szinte egy percre sincs megállás a kétórás játékidő alatt. Nagyobb, hosszabb, látványosabb lett A múmia visszatér, viszont akad benne néhány égbekiáltóan nagy szarvashiba.

1933. Évekkel a mumifikált egyiptomi pappal, Imhoteppel történt szörnyű találkozás után Rick O'Connell és Evelyn boldog házasok, és egy eszes kissrác, a nyolc éves Alex szülei. A fiú apjától örökölte kalandvágyát és humorérzékét, anyjától pedig az ősi kultúrákhoz való vonzódását. Ha pedig a lurkó élénk fantáziáját kell felpiszkálni, mindig kéznél van a nagybácsi, Jonathan. Londoni otthonuktól sok száz mérföldre, a Szahara homokja alatt egy újabb rémálom éledezik. Fanatikusok felfedezik Imhotep sírját a homok alatt és a British Múzeumba szállítják, ahol - minő meglepetés! - újra feltámasztják a megint csak igen rossz bőrben lévő múmiát. Viszont az igazi veszélyt ezúttal a rém gagyi CGI animációval megáldott Skorpiókirály jelenti, kinek hatalmának megszerzése érdekében Imhotep elrabolja Alexet, és megindulnak az ősi piramis felé. Rick, Evy és Jonathan pedig a fiú segítségére - és a világ megmentésére - sietnek.

Mint említettem, a film szinte az elejétől fogva folyamatosan pörög. A Skorpiókirály históriájának bemutatása után igen kellemes élmény volt viszontlátni főhőseinket, amint egy ősi sírkamrában tombraiderkednek. Mondjuk itt felszisszentem, mikor az előző részre való utalásként Alex dominóként ledönti az oszlopsorokat a sírkamrában. Hogy nem dőlt rá az egész felső rész, vagy temette be a homok? Efféle logikátlanságok a későbbiekben is előfordulnak sajnos. Szóval Imhotep természetesen megint feltámad, és a világ elpusztítására tör. Segítsége is akad a sok talpnyaló mellett, ugyanis Anck-Su-Namun reinkarnációja egyengeti útját. És ha már reinkarnáció. Ebben a filmben egy csomó érdekes dolog derül ki a szereplőkről. Például hogy Rick tetoválása  (hol volt ez korábban?) révén valamiféle kiválasztott harcos, Evelyn Nefertiri királynő reinkarnációja, nyolc éves kisfiuk, Alex pedig kulcsfigura egy procedúrában, ami az 5000 éve halott Skorpiókirályt hivatott feltámasztani, kiegészítve Anubisz igen darabos mozgású CGI-seregével.

Kiadás éve: 2016

A hamburgi Digitalism a nagy dance-punk mozgalomban robbant be a köztudatba, és vált egyik jeles zászlóshajójává. Ugyan a The Rapture és az LCD Soundsystem már szépen megágyazott a műfajnak, végül a Klaxons és a Late of the Pier járatták a csúcsra. Előbbi 2007-es mesterműve (Myths Of The Near Future) mellett futott be a Digitalism kevésbé nagy visszhangot kapó, ám így is igen jelentőségteljes albuma, az Idealism. A Pogo volt akkora megasláger hogy simán elvitte volna a hátán az egész lemezt, ám - minő meglepetésre - jónéhány remek tétel szerepelt még rajta. Például a Digitalism in Cairo egy The Cure dalt dolgozott tovább, az I Want I Want vagy az Idealistic pedig gyakorta előkerültek indie partikon talpalávalóként. És ugyan a dance-punk azóta végleg kifulladt, a duó 2011-ben még előhozakodott az I Love You Dude lemezzel, melyről számomra a legemlékezetesebb szerzemény egyértelműen a Julian Casablancas közreműködésével készült Forrest Gump volt. Nem lett rossz a kész anyag, de érezhetően elmaradt az Idealism pörgős lendületességétől és frissnek ható változatosságától. Temérdek mennyiségű remixet készítettek, főleg french touch és indie rock stílusban mozgó bandáknak (Block Party, Klaxons, Tiga, de befért egy kis Depeche Mode és The White Stripes is), ám nagyjából 2014-ig nem igazán hallattak magukról. Aztán felröppentek a hírek hogy a Digitalism új albumon dolgozik, melyet 2016-ra terveznek. Mire elkezdett érdekelni a dolog, hogy ez még talán jó is lehet, már ki is jött a MIRAGE, én pedig rögvest rá is vetettem magam.

2011-es lemezük óta már sok víz lefolyt a Dunán. A dance-punk az LCD Soundsystem által piacra dobott This Is Happening című 2010-es csúcslemezével kvázi megszűnt létezni, az elektronikus zene pedig hatalmas változásokon ment keresztül. Elkezdett teret hódítani a dubstep, a minimal techno és a future house. És a korábban french touch zenéket toló zenekarok és előadók is elkezdtek beleolvadni ezekbe a stílusokba (lásd: Boys Noize, The Shoes, Tiga, Yuksek). Jens Moelle és Ismail Tuefekci pedig gondolt egy bátrat és a mai korhoz igazítva, kiadott egy ízig-vérig dance-punk lemezt. Ez lett a MIRAGE. Baromi merész döntés volt ez részükről, ugyanis rengeteg ember számára a dance-punk ma már csak annyit jelent hogy valami faszi azt énekelte hogy "Daft Punk is playing at my house, my house" az egyik régi FIFA játékban. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mennyi létjogosultsága lehet egy ilyen lemeznek 2016-ban. Nos, a MIRAGE egy komplett nosztalgiavonat. Visszarepíti a hallgatót a 2000-es évek végére, mikor ez a műfaj még aranykorát élte. A kezdő Arena instrumentális lüktetése remekül ágyaz meg a bombasztikus Battlecry süvöltő - már-már a Hadouken! odab*szós stílusába belenyaló - ritmusainak. Iszonyatosan pörgős dal, de koncerteken még intenzívebb lesz, erre mérget mernék venni. Ez az új Pogo, na.