Talán észrevettétek, de tavaly nem igazán volt év végi toplista a blogon. Ennek egyetlen egyszerű oka pedig abban keresendő, hogy alig volt bármi, amit ki tudtam volna emelni a 2019-es évből (oké, Top 5 kedvenc videojátékról azért volt szó a PC Guru évértékelőjében). Nem is igazán fáradtam vele (azért lehet majd utólag összehozom zanzásítva) , azonban idén már nem akartam elhagyni az éves kedvenceimet. Ki gondolta volna tavaly, hogy ennyire pocsék esztendő lesz 2020? A koronavírus elég rendesen betette a kaput, én egyáltalán azt is csodálom, hogy valahogy sikerült ép bőrrel megúsznom az évet. Bízzunk benne, hogy 2021-re már javulni fog a helyzet, és kikecmergünk ebből az állapotból. Könyveket ezúttal nem tettem a listába, mivel továbbra is 2-3 éves lemaradásban vagyok bármiféle nyomtatott orgánumot (könyv, képregény, magazin, stb.) illetően. A többi kategóriához jó olvasgatást! ☺

FILM:

Az év meglepetése:

Relic

A Relic lehetne szimpla ijesztgetős horrorfilm is, de nem az. Sokkal inkább a The Babadookra emlékeztet, csak amíg ott a gyász, a továbblépés és az egyedülálló anyaság jelent meg a rejtélyes Babadook személyében, addig itt az időskori demenciáról van szó (a rendező édesanyja maga is Alzheimer-kórban szenvedett). A visszatérő öregasszony fokozatosan épül le szellemileg, lánya és unokája pedig testközelből élhetik át ezt a tragédiát. Közben mintha a ház is változna: penészfoltok jelennek meg, kaparászást, kopogást hallani a falak mögött, mintha lenne még ott valaki rajtuk kívül. Az utolsó félóra maga a tömény pszicho-horror. A ház labirintussá válik, a szobák ugyanoda vezetnek, és a rémálmok megelevenednek. A testhorroros lezárás könnyfakasztó, ugyanakkor rendkívül bizarr is egyben. Mindenképp az év egyik legkülönlegesebb horrorja lett a Relic. Az időskori emlékezetvesztés, a demencia, és ezzel együtt az illető radikálisan megváltozó személyisége mind-mind olyasmi, ami nap mint nap velünk van a hétköznapi életben is. Hogy szerettünk mentálisan teljesen leépül, és többé már nem ugyanaz, mint akinek megismertük, az pedig félelmetesebb az összes kísértetnél. 

Az év csalódása:

Az átok háza

A tökéletes példája annak, hogy néha egyáltalán nem elég egy neves rendező, illetve egy jól bejáratott név, az elkészült film még így is lehet csúfos bukás. A 2020-as The Grudge pedig pont ilyen lett. Nicolas Pesce nem csak a The Eyes Of My Mother, hanem az általam is kedvelt Piercing alapján csenghet ismerősen. Ő kapta meg egy új Átok film rendezésének jogát, azonban valahol nagyon félrecsúszott az egész. Az egész számomra olyan érzést keltett, mintha kiherélték volna az eredeti Ju-On szériát. Tokiót hátrahagyva a cselekmény immár Amerikában játszódik, és úgy néz ki az átok univerzális, ugyanis simán kontinensről-kontinensre vándorol. Az alaptörténet egyébként szinte teljesen ugyanaz, mint a 2002-es eredetiben, csak "modernizálták" egy kicsit pár jumpscare-ijesztgetéssel, meg egy az egyben visszahozott jelenetekkel (lásd: zuhanyzó + kéz). Elég rendesen lehúzták, mind a kritikusok, mind a nézők, de legfőképp a Ju-On fanok, akiknek már a 2004-es amerikai remake-et is nehezen vette be a gyomra, hát még annak silány folytatásait. Mondjuk a Ju-On: Origins sorozat valamennyire mentette a helyzetet, azt mindenkinek ajánlom alternatívaként. Kayako-t pedig most már remélem tényleg elfelejti Hollywood.

Az év legjobbja:

Sound of Metal

Derek Cianfrance két filmjével lopta be magát azonnal a szívembe: a párkapcsolatokat abszolút nyers és emberi formában, bármiféle hollywood-i csöpögős nyáltenger nélkül bemutató Blue Valentine-al, és a szintén Ryan Gosling szereplésével készült, ám több család drámai életútját nyomon követő A Place Beyond The Pines-al. Gosling ezúttal nincs, de van helyette Riz Ahmed, aki az Aznap éjjel c. HBO minisorozat óta nagy kedvencem, sőt, tulajdonképpen már az Éjjeli féreg óta eléggé odafigyelek rá, mint színészre, mert erőteljesen benne van, hogy legalább annyira fényes karrier áll előtte, mint felkapottabb kollégái előtt annak idején. A Sound of Metal-ban Rubent alakítja, aki barátnőjével együtt egy hard rock bandában zenél. Alig telik el 10 perc a filmből, mikor Ruben szinte véglegesen elveszíti hallását az egyik fellépés előtt. Innentől fogva a film azt ábrázolja, hogy miként birkózik meg a halláskárosodással, majd a teljes hallásvesztéssel egy siket közösségben. Meglehetősen rövid a felvezetés, de a Sound of Metal nevével ellentétben egyáltalán nem zenei film. Ez egy kőkemény dráma, amiben Ahmed eddigi pályafutása legnagyobb alakítását nyújtja. Tökéletes a hangkeverés a filmben, abszolút remekül adja át, hogy milyen lehet egyre tompuló környezeti zajokat és beszédet hallani, majd pedig jön a teljes némaság. A film vége pedig gyönyörű. Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de beleég az ember agyába.

HORRORFILM:

Az év meglepetése:

Host

Haley és barátnői a COVID-19 miatt a Zoom-on keresztül tartják a kapcsolatot, ahol videobeszélgetés közepette valamiért jó ötletnek találják, ha behívnak egy médiumot is, aki online szeánszot kísérel meg a lányok segítségével. Mindannyian meggyújtanak egy-egy gyertyát, és erősen koncentrálnak. A médium hölgy azt kéri, valaki szólítson meg egy elhunyt személyt, akivel kapcsolatba léphetnek. Persze, hogy a lányok között akad egy vicces kedvében lévő, az egész szeánszot baromságnak gondoló tag, aki "poénból" kitalál egy karaktert (Jack), aki az iskolájában akasztotta fel magát. Ezek után megmagyarázhatatlan események kezdenek történni a beszélgetősben résztvevők között: tárgyak repkednek, poharak törnek szét, és mintha valaki (vagy valami?) állna a sötétben, az árnyak között. Paráztatásban abszolút hozza a szintet, tehát aki csak azért tekinti meg, hogy leverje a víz, és a körmét rágva tapadjon a képernyőre, az nem fog csalódni. A Host arra is remek példa, hogy lehet igényes, izgalmas, valóban félelmetes karantén-horrort forgatni, még egy világméretű járvány ideje alatt is, szinte nulla pénzből. Nem áll mögötted valaki?

Az év csalódása:

Train to Busan: Peninsula

Nálam a Train to Busan az utóbbi évek legkellemesebb zombifilmje volt, úgyhogy nagyon vártam a folytatását. A Peninsula előzetese egész látványosra sikeredett, ami csak fokozta a várakozásomat, de ennek a filmnek az elődjéhez annyi köze van, hogy pár másodpercben elmondják az elején egy tévéinterjúban, hogy mi lett az ott kitört vírus végeredménye. Ennyi, innentől fogva se a vírus, se egy árva vonat nem kerül elő, úgyhogy a "Train to Busan 2" cím teljesen felesleges is. A sztori lényegében elmenne, de az egészet hazavágja a CGI. Ilyen ótvar, bármiféle fizikát teljesen nélkülöző autós üldözéseket utoljára a PlayStation 2 idejében láttam, és már ott is vércikinek számítottak. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor az összes járművezetős akció-rész, olyan volt, mintha a Need for Speed a The Last of Us világában játszódna. Irreális sebességek (még egy kisteherautóval is!), tökéletesen kicentizett kanyarok, az elkaszált zombik meg úgy pattannak le a kocsiról, mint a gumilabdák. Mélységesen csalódtam ebben a szörnyszülöttben, mert ha teljesen önálló horrorként jelenik meg, akkor a kutyát nem érdekelte volna. De így, hogy kvázi folytatása minden idők legjobb dél-koreai zombifilmjének, iszonyú keserű szájízzel álltam fel előle.

Az év legjobbja:

The Mortuary Collection

A The Mortuary Collection legnagyobb erénye, hogy a kerettörténetén túl antológiaszerűen megismerhetünk benne több rövidebb sztorit, amik mind-mind remekül lettek felépítve és vizuálisan is lenyűgözőek. Utóbbi különösen megbecsülendő, hiszen a film majdhogynem aprópénzből készült, de jól látszik rajta, hogy a kreativitásnak a büdzsé nem szabhat határt. A négy rövidfilmet magába foglaló, alig kétórás horror az '50-es évektől egészen a '80-as évekig kínál különféle borzalmakat. Az első sztori egy csápos, klasszikus módon "lovecraftian" rémmese, ami végig egy mosdóban játszódik. A második – melyben a főszereplő Jacob Elordi (Nate az Eufóriából) – a szex és a nem kívánt terhesség témakörét járja körbe, jócskán kifordított módon. A harmadik (személyes kedvencem) középpontjában egy bizarr – ám véletlen – gyilkosság és annak borzalmas következményei állnak, míg a negyedik visszanyúlik a slasher műfaj aranykorába és még az író-rendező Ryan Spindell egy korábbi rövidfilmje, a The Babysitter Murders is megidézésre kerül. Az érdekesség utóbbiban pedig az, hogy ezt már nem Dark meséli a lánynak, hanem maga Sam meséli az öregnek, így a sztorihoz szorosan hozzákapcsolódó, kötelezően érkező csavar is sokkal nagyobbat üt.

SOROZAT:

Az év meglepetése:

Fargo – 4. évad

Érdemi gengsztertörténetet a Boardwalk Empire (Gengszterkorzó) óta nem igazán láttam. Oké, volt azóta már Gomorrah, meg Narcos is, de én mindig is jobban szerettem a régi korokban játszódó, úgymond "klasszikus" maffia-sztorikat. A kissé megfáradt 3. évad után a Fargo ismét ereje teljében tért vissza, és lazán az év egyik legnagyobb meglepetését hozta. A két szemben álló család közötti ellentéteket a profin megírt forgatókönyv és a remek színészek keltik életre, egy-két karakter pedig már most a sorozat képzeletbeli panteonjába emelkedhet. 1950-ben járunk, Kansas City-ben, ahol az olasz maffia feszül neki Loy Cannon (Chris Rock) bandájának. A fekete humor itt is jelen van (a Gomorrahból áthozott Salvatore Esposito karaktere eleve egy hatalmas karikatúra), a színészek pedig sziporkáznak a szerepeikben. Külön kiemelném Ben Whishaw és Jason Schwartzman játékát, de a sorozatgyilkos Oretta Mayflower-t alakító Jessie Buckley is szenzációs. Érdekesség, hogy bár ez az évad is a drámát, a krimit, a gengszterfilmes műfajt keveri humorral, olykor-olykor még a horror is felkerül a palettára (lásd: Theodore Roach szelleme). Az Emmy-díjas Noah Hawley tehát még mindig igazán elemében van, így kifejezetten várom, hogy a xenomorphokból mit hoz majd ki a készülő Alien sorozatban.

Az év csalódása:

Locke & Key – Kulcs a zárját

Joe Hill (Stephen King fia) képregénysorozata szinte azonnal elnyerte tetszésemet, amint belelapoztam. Nagyszerű illusztrációk, remekül megírt, felnőttes történetszál, rengeteg megválaszolásra váró kérdés, jókora adagnyi misztikum, és mindez a Fumax kiadó jóvoltából idehaza is roppant igényes kiadásban került az olvasók elé. Na, ebből csinált a Netflix kvázi egy tini-dráma sorozatot, amit belőttek valahová kicsivel a PG13-korhatárbesorolás fölé. Az első 4-5 részben konkrétan nem történik semmi. Az ember már a falat kaparja az unalomtól, amikor aztán végre némileg erőre kap a sorozat, de ez is csak egy pillanatnyi zavar az Erőben, hiszen utána megint bezuhan a színvonal és az érdektelenség posványába fulladó 1. évad a legvégéig nem képes semmi olyasmivel előállni, ami miatt igazán méltó lehetne az alapanyagához. Mert Joe Hill képregényei olykor pimasz, olykor sokkoló módon tolják az olvasó arcába a borzalmakat, ellenben a Netflix sorozata inkább emlékeztet egy ifjúsági kalandfilmre, mintsem bravúros horror-sztorira. Valljuk be: gyávák voltak egy az egyben átemelni Hill mesterművét, és ennek eredménye egy totális zsákutca lett. Azok még csak-csak lenyelik, akik sosem olvasták a képregényeket, de mérget mernék rá venni, hogy az igazi Locke & Key fanok az első pár rész után már csak megköpködték ezt a szörnyszülöttet.

Az év legjobbja:

Tales from the Loop

A sci-fi műfaj a horror mellett a másik nagy kedvencem, de mindig is sokkal nagyobbra tartottam az olyan alkotásokat belőle, amik inkább elgondolkodtattak, mintsem elkápráztattak a hihetetlen látványvilágukkal. Ez utóbbiban mondjuk a Tales from the Loop sem vall szégyent, hiszen a megvalósítás itt is tökéletesen rendben van, ám a hangsúly mégis inkább az elgondolkodtató személyes drámákra, és a szereplőket összekötő kapcsokra helyeződik, melyeknek gócpontja minden esetben a városka alatt húzódó titkos laboratóriumban lévő különös "anomália", azaz a Loop. Egyfajta antológia-sorozat ez, hiszen lényegében minden egyes epizód új történetet mesél el, és csak úgy, mint például a The Mandalorian esetében, itt is minden részt más-más rendező készített (az utolsót speciel Jodie Foster). Az egész évadot átjárja egyfajta melankolikus, szomorkás hangvétel, amire csak ráerősít a gyönyörű zenei aláfestés. Kevés sorozat képes érzelmileg megragadni mostanság, de a Tales from the Loop elérte nálam, hogy többször is elmorzsoljak egy-egy könnycseppet bizonyos jelenetei alatt. Hihetetlenül profi munka az egész, amihez kiválóan asszisztál az adaptáció alapjául szolgáló két, magyarul is megjelent képregény. A svéd Simon Stålenhag festményeit bemutató "Elektronikus állam" és a címadó "Mesék a hurokból" minden sci-fi rajongónak kellemes perceket szerezhet, már csak hipnotikus erejű képei miatt is.

VIDEOJÁTÉK:

Az év meglepetése:

The Suicide of Rachel Foster

Újabb sétálószimulátor, ami leginkább a Firewatch és a Vanishing of Ethan Carter keveréke. A '90-es évek elején járunk, a hófödte Montana állam egyik kisvárosában. Szüleink régi hoteljébe térünk vissza, hogy némi papírmunka után eladhassuk azt. Csakhogy épp lecsap egy hatalmas hóvihar, és benn rekedünk. Szerencsére rádión tudjuk tartani a kapcsolatot egy külsős munkatárssal, de amint telnek a napok, egyre biztosabbá válik, hogy a hotelt kísértet járja. Az egész pedig furcsa módon kapcsolódik egy évekkel ezelőtt a városban élt lányhoz (Rachel Foster) és annak rejtélyes öngyilkosságához. Amint egyre több részletet tudunk meg a múltból, úgy kristályosodik ki előttünk Rachel személyisége, valamint a vele kapcsolatban állók kálváriája. Dupla-csavart kapunk a történet lezárásában, ami nem kicsit vágja arcon az embert. Itt jegyezném meg, hogy szerintem azért szerezhettem meg a világon elsőként a platinát, mert a befejezést többen félreértelmezték, és nem tudták pontosan, hogy mit is kell csinálni abban a bizonyos autóban. Legyen elég annyi, hogy megfelelően drámai lett a szálak elvarrása, és a játék egy jókora gyomrossal szabadítja ránk a stáblistát. A látványvilág szerintem pazar: a hotel nagyon részletesen lett kidolgozva, és egészen hangulatos a szobákban mászkálni. Aztán felérünk a második (lezárt) emeletre, és az egész átvált valami rendkívül nyomasztó nyomozásba. Konkrétan meg is ijedtem egyszer egy jól elhelyezett jumpscare révén, holott a cucc egyáltalán nem az a classic horror-kategória.

Az év csalódása:

Remothered: Broken Porcelain

Igaz, hogy már a Tormented Fathers sem jelentette a túlélőhorror műfaj újradefiniálását, de legalább egy tisztességes, többnyire tényleg nyomasztó kaland volt, amit egyedül csak a rettentesen elnyújtott vége árnyékolt be valamennyire. Írtam róla nemrég ITT, érdemes elolvasni. Vártam a folytatást, pláne az ígéretes trailerek után, de aztán akkorát koppantam, mint a ház. Nem szeretnék ismét a játék hiányosságain, technikai gyermekbetegségein és kihagyott ziccerein lovagolni (megtettem már ezt a PC Guru tesztjében), azt azonban továbbra sem tudom felfogni, hogy egy ennyire ígéretes koncepciót, mégis hogy sikerült ennyire bénán kivitelezni. Rettenetes bugok, béna játékmenet, totálisan elszart irányítás...az is kész csoda, hogy a Broken Porcelain ebben a formájában egyáltalán megjelenhetett. Ezek után a trilógia záródarabja már abszolút hidegen hagy.

Az év legjobbja:

Watch Dogs: Legion

Nekem a Watch Dogs előző két része is iszonyúan tetszett, ezért nagyon vártam már a harmadikat. Nem kellett csalódnom, a Ubisoft szinte tökéletesen vitte tovább a hackelős sandbox élményt, helyszínnek pedig megtették Anglia fővárosát, amit most egy katonai szervezet tart uralmában, kvázi a totalitárius diktatúra peremére sodorva London lakosait. A közeljövőben járunk, ami szerencsére nincs túltolva. Csupa olyasmivel találkozhatunk, ami nem elképzelhetetlen módon futurisztikus, hanem akár már holnap megvalósulhat: sofőr nélküli, önvezető autók, csomagszállító drónok, hatalmas hologrammok a főtereken. Szerencsére a Legion nem esik át a ló túloldalára a technikai fejlődés bemutatását illetően, a benne szereplő dolgok már itt toporognak a küszöbön. London valami kegyetlen aprólékosan lett megalkotva: a főbb épületeken és látványosságokon az utolsó parányi díszítés is autentikus, a finoman futurisztikus látkép az éjszakai neonfényekkel pedig igazi hangulat-bomba minden esetben. Erre rátesz még néhány lapáttal a soundtrack. A licenszelt zenék között olyan nagy előadókat találunk, mint például: Blur, Alt-J, Gorillaz, Lily Allen, Muse, The Libertines, Bring Me the Horizon, Architects, The Prodigy, és hosszasan lehetne még sorolni. A sandbox élményt kitolták – kismillió megvehető ruha van már, amikhez a boltba se kell bemennünk! –, a küldetések jópofák, a sztori valóban tetszetős, de a legfontosabb, hogy az a bizonyos flow élmény megvan, és ha egyszer elkap, onnantól nem ereszt a stáblistáig – sőt, még utána sem. Már előre bereklámozták, hogy a Season Pass tartalma révén visszatér majd Aiden Pearce, és Wrench is, akikre már nagyon kíváncsi vagyok. Addig legurítok még egy pofa barna sört a The Winter Lion pubban, majd bepattanok az elektromos autómba, és spiderbotom társaságában a „Feel Good Inc.”-re nekiindulok egy újabb bázis elfoglalásának a Downing Streetre.

ZENE:

Az év meglepetése:

AKC Misi – Misi

Zeneileg mostmár tényleg mindenevő lettem, köszönhetően a Spotify-nak. Hetente fedezek fel a szolgáltatásnak köszönhetően új előadókat és így jött a képbe pár éve a magyar trap műfaj is. Lil Frakk, Dzsúdló, Kapitány Máté, a Filius Dei, valamint Geddo mellett jónéhány remek trap elóadóra találtam rá, és köztük volt idén AKC Misi is. A pofátlanul fiatal (mindössze 21 éves) ócsai srác nagyjából egy év leforgása alatt küzdötte fel magát a trandingbe. A tavalyi Neon után jött a valamivel személyesebb hangvételt már a címében is közlő, Misi névre keresztelt LP, ami vérprofi hangzással operál, és képes nagyon hosszú ideig az ember fülében ragadni.

Az év csalódása:

Marilyn Manson: We Are Chaos

Manson egykori fénye már régen megkopott. A 2017-es budapesit koncert is csak azért maradt emlékezetes nekem, mert pont közben jött a hír, hogy Chester Bennington öngyilkos lett. Az egykori shock-rocker a 2007-es Eat Me, Drink Me album után bekerült egy lefelé tartó spirálba (csak hogy egy kis Nine Inch Nails áthallás is meglegyen), mármint ami a zenei karrierjét illeti. A 2015-ös The Pale Emperor hozta vissza valamennyire a hitet, hogy képes még értékelhetőt letenni az asztalra, ám a Heaven Upside Down erre is rácáfolt. Aztán jött a We Are Chaos, ami számomra még úgy is egyértelműen csalódás, hogy helyet kapott rajta az utóbbi idők legslágeresebb, legkönnyebben befogadható Marilyn Manson szerzeménye, a Half-Way & One Step Forward. A hangzás profi (főleg a doboknál), Shooter Jennings jelenléte egyértelműen jót tett a lemeznek, azonban el kell fogadni a tényt, hogy Brian Warner idén töltötte az 51-et és nem lesz fiatalabb, hiába fürdik vérben, vagy áldoz szűzlányokat Baphometnek. Számomra például a Motionless In White sokkal inkább Marilyn Manson manapság, mint maga Marilyn Manson. Tisztelem, becsülöm a munkásságát, de lehet, hogy lassan már ideje lenne szögre akasztani a hosszúszárú bakancsot.

Az év legjobbja:

BMTH – Post Human: Survival Horror

A legnagyobb tisztelettel kérdezem: mi a büdös frász ez a lemez? Az Amo miatt többeknek sírt a szája, hogy a BMTH végleg elment vacak pop irányba, és hol van már a Suicide Season hangzása? Pedig az Amo egy rohadt merész lépés volt, egyúttal nálam toronymagasan 2019 legjobb albuma egyben. Eleve megbecsülendő, hogy egy zenekar ennyi év után is mer változtatni a stílusán, új vizekre evezni, kipróbálni magát más stílusokban, még akkor is, ha pontosan tudják, hogy ezzel több ezer rajongót fognak veszíteni (de legalább ennyit nyerni is). Az Amo egy nagyszerű dark pop album lett, amit én is méltattam tavaly és azóta is elő-előkerül a Spotify lejátszási listámban. Oli Sykes pedig képtelen pihenni. A karantén alatt is folyamatosan tolták ki a videókat, hogy készül valami. Hol Mick Gordonnal közös zenélésről, hol a régi, zúzósabb hangzás visszahozásáról pletykáltak, majd jött a Post Human: Survival Horror, és tátva maradt a szám. Egyrészt tényleg visszahozták a régi hangzást (rögtön az első szám úgy vág pofán, hogy kifejeled a falat), másrészt az összes zeneileg is izgalmas. Van itt drum & bass átvezetés, hirtelen durvulások, fülbemászó refrének, a BABYMETAL japán lányzenekarral közös Kingslayer pedig konkrétan egy metalcore anime-intro. Az év egyik legsokszínűbb, legizgalmasabb lemeze.

És még néhány apróság:

• Kedvenc YouTube-csatorna 2020-ból: Fókuszcsoport
• Kedvenc YouTube-videó 2020-ból: Brétúró kiakad majd lekapcsolja a liveot
• Akit a legtöbbet néztem idén Twitchen: Bennszülött Bálna
• Legtöbbet hallgatott külföldi dal idén: Steve Aoki – Kolony Anthem
• Legtöbbet hallgatott magyar dal idén: Dzsúdló – Lej
• A legfelkapottabb cikk a blogon 2020-ból: Assassin's Creed Odyssey TESZT

Ezzel a listával pedig akkor én a magam részéről zárom is a 2020-as évet. Nagyon nagyot ment a Focker blog idén, az összes megjelent cikkemet megosztották valahol (leginkább az Index2 címlapján), úgyhogy igen tekintélyes nézettséggel búcsúzhatok ettől az évtől. 2020 egyértelműen az az év lesz a jövőben, amit majd mindenki inkább elfelejteni szeretne. Tényleg nagyon remélem, hogy az elkövetkezendő esztendők már nem a koronavírusról fognak szólni, hanem arról, hogy szépen lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Bízzunk tehát a legjobbakban, jövőre pedig újra találkozunk! ☺