Mikor a végére értünk a kalandnak, pár másodpercig csak meredten bámultunk magunk elé, és némán figyeltük a stáblistát. Nem szóltunk egymáshoz. Aztán szép lassan újrakezdődött a játék, és csak akkor sikerült kinyögni egy "aztakurva!" mormolást. Rég volt már, hogy ily nagy hatással lett volna rám videojáték. Hogy ennyire ledöbbentett volna. Talán a Dear Esther és a The Last of Us végén éreztem ugyanezt. Pedig tudtam jól, hogy akik elhozták anno a Limbo-t, ezúttal is el fognak kápráztatni, érzelmeket kicsikarni belőlem. De azt nem gondoltam volna, hogy az INSIDE lazán az év eddigi legjobb játéka lesz. Jó, mondjuk benne volt a pakliban.

Az INSIDE egy sötét és szürreális álmot nyit meg előttünk. A történet lassan ölt alakot, nem kapunk bevezetőt, nincsenek beszélgetések, nincsenek magyarázatok. Csak egy szörnyű világot látunk magunk körül, elhagyatott házakkal, háborús éveket idéző környezettel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel. Kőkemény disztópia ez, méghozzá a sötétebb fajtából. Nekem számtalanszor beugrott róla Orwell, az Állatfarm, és természetesen a méltán klasszikus 1984, melyet én is imádok. Már a kezdés is zseniális: bordó pulóveres fiú menekül az erdőben. Mellette katonák járőröznek, az egyik meglátja az autója fényszórójában. Utána ered, rálő, mire a fiú megbotlik, és lecsúszik a sziklákon. Bele egyenesen a jéghideg tóba. Fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, mi a célunk. Csak haladunk előre, oldjuk meg sorra a logikai feladványokat, és a továbbjutáshoz szükséges rejtvényeket - közben pedig egyre jobban nyílik ki a világ. A kezdeti rejtély lassan szétoszlik, és feltárul előttünk a szörnyű igazság, mely egyszerűen letaglózza az embert.

Vigyázz, spoileres!

A The Last Door az egyik legnagyobb kedvenc kalandjátékom manapság. Tudjátok rólam, hogy oda meg vissza vagyok a gótikus horror műfajért, és H. P. Lovecraft munkásságáért, ezért is nőtt szívemhez a The Game Kitchen fejlesztőstúdió horror-kalandjátéka. A teljes 1. évadról írtam már egy átfogó tesztet, melyet olvashattok itt is, de olvassátok el inkább - ha eddig még nem tettétek meg - a Creepyshake horror-portálon ITT. Lássuk, mit kínál nekünk az új évad, kijött ugyanis a teljes évadot tartalmazó Season 2 Collector's Edition, fincsi extrákkal, trófea rendszerrel, és egy tökéletes történetbeli folytatással, mely rengeteg új kalandba sodor bennünket.

A nyitóepizód a The Playwright, azaz "A drámaíró" címre hallgat, amely nem csak technikailag fejleszti tovább a játékot, hanem új játszható karaktert, új titkokat és rejtélyeket hoz be a történetbe. Ezúttal ugyanis Wakefield doktor, az előző évadban főszerepet játszó Devitt terapeutájának bőrébe bújunk, aki visszatér Londonba, hogy páciense nyomára bukkanjon. Útja során szörnyű teremtményekkel találkozik, megannyi kísérteties helyszínen. Útját terelgetve belevethetjük magunkat a titokzatos Alexandre Du Pré utáni nyomozásba, kinek levelét az előző évadban megismert Anthony házában találtunk. A nyomok pedig a cseppet sem barátságos, őrültekkel és sötét titkokkal teli East Hill Lunatic Asylum területére vezetnek.

- Mintha lépések zaját hallanám...

Nos, kezdeném ott, hogy hatalmas köszönet az előző évados összefoglaló montázsért, melyet a nyitóepizód elején lehet megtekinteni, ugyanis fel kellett frissítsem a memóriám a történet szövevényessége miatt. De így egyből beugrott az egész, és már vetettem is bele magam Wakefield doktor kalandjaiba. Devittől ugyebár ott búcsúztunk el, hogy átkelt az Utolsó ajtón - innen a játék címe - és nyoma veszett. Wakefield doki az ő nyomában jár, de Alexandre levelét megtalálván sokkal nagyobb kalandba keveredik, mint amire számított. Kapunk egy térképet Londonról, melyen bizonyos adott helyeket bejárhatunk. Ez is régi kalandjátékos hagyomány, de itt persze jóval puritánabb megvalósításban. Ettől függetlenül mint újdonság, jól illik a játékba. A történetről korai lenne még bármi magvasabb gondolatot leírnom, hisz nagyon az elején tartok. Az viszont már most jól látszik, hogy remekül fonták tovább Devitt sztoriját, és ugyan pont maga Devitt hiányzik belőle, Wakefield doki is hamar kedvencünkké avanzsálódhat. A helyszínek érdekesek, az ijesztő jelenetek - mert hisz ezek is jelen vannak megint, természetesen - pedig a legjobb pillanatokban érkeznek. Számomra az elmegyógyintézet lezárt cellás, elkülönített épülete volt a legfélelmetesebb. Itt zene sem volt, csak ajtók nyikorgása, és ki-be csukódásának hangjai, nameg megmagyarázhatatlan eredetű, fémes zajok. És sajnos az összes szobát végig kellett járni. Mondanom se kell, iszkoltam onnan el minél előbb.

A félelmetes hangulatra ezúttal sem lehet panasz

Talán nem fülessel kellett volna játszanom, abban még a legapróbb neszezések is feltűnnek. A jumpscare jelenetekről pedig már ne is beszéljünk! A játék frusztráló, zenekarral rögzített zenéjét ezúttal is Carlos Viola szerezte, és újfent gyönyörű - tényleg gyönyörű! - tételeket komponált, melyeket önmagukban is megéri hallgatni. Leginkább a spanyol horrorok, főként Guillermo del Toro kapcsolódó filmjeinek zenéire emlékeztetett. A Collector's Edition mellé egyébként jár a teljes soundtrack, úgyhogy érdemes azzal együtt beszerezni. A háttérzajok is nagyobb szerepet kaptak, most már hallhatunk különféle beszédfoszlányokat is. Bár a játék nem hagyta maga mögött a pixel-art grafikát, a The Last Door narratívája, és vizualitása rengeteg technikai és tervezési fejlődésen esett át. Számomra a pixeles látványvilág továbbra sem zavaró, bár azért azt hozzátenném, hogy most már egy kicsit átestek a készítők a ló túlsó oldalára. Gondolok itt konkrétan arra, hogy néha egész "zsúfolt" helyszíneket pakoltak bele a játékba. Ezek főként külső helyszínek. A gond az, hogy sokszor annyi minden van a képernyőn ezeken a helyeken, hogy teljesen egybeolvad ez a jókora pixel-massza és nehéz kivenni akár még csak a szereplőket is. Bár ez már csak kukacoskodás. A The Playwright tökéletes nyitóepizód, kíváncsian ülök a folytatás elé.

Történet: 10/10

Grafika: 7/10

Hang/Zene: 8/10

Összességében: 9/10

Természetesen én is PC mellett nőttem fel. A 90-es években azért már szépen lassan kezdett betörni ez a nagy PC láz, és az egyre korszerűbb gépek egyre nagyobb élményt nyújtottak. Tök poén volt, mikor játszottunk tesómmal a DOOM-mal és rendre elhaláloztunk a táposabb ellenfelek miatt, mire apám felhívott a munkahelyéről, hogy egy kollégája adott egy kódot - ez volt az azóta híressé vált IDDQD - amit próbáljunk ki. Beírtuk, erre elkezdett világítani a főhős szeme. Hát, dobtam egy hátast. Aztán apám hozott haza bentről PC magazinokat. Ezek között volt a GameStar is, melyből az első szám nekem 2000 decemberi, és egy jókora vörös csillag díszelgett a címlapján. Ehhez nem volt meg a teljes játék. Aztán ott volt még emellett az is, melyen az Oni c. TPS lövöldéből volt rajta a főszereplő csaj. Még Ganxsta Zolee képregény is volt benne. Rengeteget olvastam azt a számot, meg aztán a későbbieket is, mert apám - szerencsére - sorra hordta haza őket. Az első magyar nyelvű GameStar egyébként 1999 szeptemberében jelent meg, októbertől pedig már teljes játékokat is adtak a magazinhoz. A teljes játékokat is rendre feltelepítettük, az elsők között nekem a Horde és a Seven Kingdoms szerepeltek - tehát ez alapján kb. 2001-es lehetett az első teljes játékot is tartalmazó GameStar példányom. Aztán innentől fogva havonta kaptam egy-egy új számot, melyeknek annyira örültem, mintha havonta lett volna Karácsony.

Jellemző volt a korai GameStar számokra, hogy a képkavalkád helyett inkább a tartalmas cikkekre mentek rá. Én ezeket imádtam, hiszen amúgy is akkoriban kezdtem el minél többet olvasni, és ha mindezt PC játékokról tehettem, annak csak még inkább örültem. Emlékszem, egyik számban volt egy Blair Witch Project Vol. 3 kritika, amit több tucatnyiszor végigolvastam, annyira élveztem. A CD mellékletek is bejöttek, akkoriban még szép sötétkék CD-re nyomták őket. A teljes játékokat nem, azok külön CD-n saját borítóval szerepeltek. A magazinok legvégén pedig ott volt a papír borító is, amit szépen ki lehetett vágni és behelyezni tokba. Jobban mutattak így a teljes játékok a polcon, mint egy alap, olcsó TDK tokban. Még a demókkal is jól elvoltam, bár ezeket egy idő után már direkt nem telepítettem fel. Főleg miután betört a warez és az egymásnak történő CD másolgatás korszaka. Azt hiszem az utolsó demo amivel GameStar CD-n játszottam, az az American McGee's Alice volt, és rohadtul nem tetszett. Jó, ez elsősorban a játék hibája volt. De például a Broken Sword: The Shadow of the Templars baromira bejött, és ott kezdtem el beleszeretni a point 'n click műfajba. Mondjuk ha emlékeim nem csalnak, az a játék kb. 3 CD-n terpeszkedett és a kecskés résznél egy hétig szarakodtam, mire továbbjutottam.

Kilépek a sarkon túlra. Elhagyatott helyre érkeztünk. Egykoron nyugalmas kertváros lehetett. Mostanára benőtte a gaz az egészet: a házakon vastag vadnövényzet burjánzik, rozsdás autó roncsok állnak némán itt-ott. Belépünk az övezetbe. Az a legrosszabb, hogy sosem tudhatjuk mi vár ránk a következő percben. Talán fegyveres fosztogatók egy csoportja - ez a jobbik eset. A rosszabbik, mikor néhány arra kószáló "kattogó" jön velünk szembe. Előlük szinte csak a vakszerencsén múlik a menekülés. Nincs annyi lőszerem, hogy biztonságban érezhessem magam. Ugyan négyen vagyunk, de a túlerővel szemben ez mit sem ér. Közben Ellie egy házat tanulmányoz, melynek bejárati ajtaja tárva-nyitva áll. Bemegyünk, körülnézünk. Hátha akad valami használható: étel, vagy alapanyag. Dél körül járhat az idő, kifejezetten meleg van. A házban a nappali teljesen fel van dúlva, úgy néz ki nem mi vagyunk az első látogatók. Ellie körülnéz a konyhában, én az emeletet célzom meg. Felmegyek a lépcsőn, recsegnek a korhadt lépcsőfokok a lépteim alatt. Odafenn mindössze három szoba található. Átnézem mindet. Az egyikben - gyerekszoba lehetett - találok egy kézzel írott levelet, amelyben megint az utcai lövöldözésekről ír valaki. Az előző házban is olvastam egy hasonlót. Borzalmas lehetett nap mint nap rettegésben élni. nem tudni, vajon az önbíráskodó katonaság lövöldözik-e, avagy a fosztogatók.

A levél szerint pár nappal később el kellett menekülni a házból. Az utolsó bejegyzés szerint "Apa" hátramaradt egy távcsöves puskával. Leteszem a levelet, és tekintetem az ablakra emelem. Előtte kis műanyag székből kialakított lőállás, töltényhüvelyek szerteszét. Első blikkre azt mondnám, hogy Dragunov lehetett. Kilépek a szobából, és benyitok a fürdőbe. Orrfacsaró bűz csap meg, a kádban pedig egy letakart arcú, oszló hulla fekszik. Csontsovány keze ernyedten lóg a kád mellett, alatta pedig a koszos csempén egy 9 mm-es pisztoly hever. Fejbe lőtte magát. Gondolom elfogyott a lőszer a Dragunovból, és inkább ő maga vetett véget az életének, mintsem megvárta volna, hogy a fosztogatók jöjjenek el érte. Azok ugyanis - barbár módon - jobb szeretik az ilyen magányos farkasokat lőszerpazarlás nélkül, késsel megölni. Én is hallottam a szóbeszédet róluk, még annak idején, a Zónában. Azt mondogatták az ottaniak, hogy ezek a fosztogatók még a "kattogóknál" is rosszabbak, mert a "kattogók" legalább azonnal végeznek veled. Volt egy hírhedt fosztogató horda, az El Diablo. Állítólag nem csak válogatás nélkül ölték az embereket, de a legtöbbet előtte vagy utána meg is erőszakolták - nem számított, hogy férfi, nő, öreg, vagy gyerek az áldozat. Végül - ha hihetek a pletykáknak - a horda tagjai egymás ellen fordultak és páran az éjszaka közepén átvágták a többiek torkát. Mészárlás lehetett, de én azt gondolom, még kegyest halált is kaptak. Henry hangja ver fel mélázásomból. Azt mondja mozgolódást látott dél felől. Elkezd hevesebben verni a szívem, áramlik az adrenalin.

Ideje továbbállni. Gyorsan. Miközben sietve lépdelek le a lépcsőn, a nappali ablaka nagy robajjal robban be: egy lövedék viszi át, és csapódik be egy ébenfa nagyszekrénybe. Azonnal fedezékbe húzódom a dívány mögé, és megpróbálok óvatosan kikémlelni, ki adhatta le a lövést, illetve hogy hányan vannak. Hallom amint Henry fedezékbe parancsolja a gyerekeket. A betört ablakon át három alak sziluettjét pillantom meg. Valamit magyaráznak idegesen egymásnak, de nem tudom kivenni, mit. Bár nem is kell feltétlen tudnom. Azt biztosan tudom azonban, hogy azért vannak itt hogy végezzenek velünk. Leveszem a puskát a hátamról. Mindössze két töltényem van hozzá. Finoman kihajolok, és megtámasztom a puskát a dívány tetején. Mély lélegzet. Bemérem az első pasast. Kifújom a levegőt, és meghúzom a ravaszt. Telibekapom, összeesik egy bokor mögött - halálos találat. A társai pánikba esnek. "FEGYVERE VAN A GECINEK!" - kiabálja az egyik. Gyorsan betárazok, és újra célzok. Látom a célpontot, de a másik válaszul hirtelen belő az ablakon. A golyó egy régi, poros TV-be csapódik, aminek képcsöve hangos pukkanással robban szét. Kihasználom a pillanatot, és visszalövök. Pont fejen találom az egyiket. Abban a pillanatban Henry átlövi a másik fosztogató torkát. Az ürge tántorog még egy kicsit, majd összerogy. Csend borul ránk. "Jézusom..." - hebegi Ellie, valahonnét a közelemből. Várunk pár percet, hátha vannak még. Öt perc után úgy néz ki tiszta a terep. Átvizsgáljuk a holttesteket. Néhány töltényre, ragasztószalagra, egy kevés alkoholra, és némi csokoládéra teszünk szert ezzel. Mehetünk tovább az erdőn át eredeti úticélunk, a rádiótorony felé. Ott talán lesz ellátmány. Kötszer Sam számára. Élelem nekünk.

Ez a nap sem telt unalmasan.