Kiadás éve: 2016

No, kérem szépen. Ha már a GameStar terítékre került, természetesen nem mehetek el szó nélkül a PC Guru mellett sem, melyet ugyanakkora lelkesedéssel imádtam annak idején, mint a GS-t. A PC Guru egy eredetileg Guru néven, lemezújság formájában, 1992 júniusában útnak indított, főleg Amigás számítógépes játékokkal foglalkozó havilap volt. Mivel akkoriban még egy Atari 2600-as konzolon toltam a mindössze 5-6 pixelből álló játékokat, nem igazán foglalkoztam az Amigával - lényegében azt sem tudtam, mi az. Aztán a GameStar mellett apám 576 Kbyte és PC Guru magazinokat is hozott a munkahelyéről, én pedig sorra faltam őket. Sajnos fogalmam sincs, hogy milyen évjáratú volt az első kézben tartott lapszámom, de az biztos hogy a Carmageddon TDR 2000 volt a címlapján. A másik példányomon pedig - melyet vele együtt kaptam - borítóján a Baldur's Gate II díszelgett. Ezeket is több tucatszor végigolvasgattam, nem érdekelt milyen témájú a cikk.

A PC Guru alapítói Berényi "Bear" Zoltán, Fehér "Masell" Gábor, Marinov "Gaborca" Gábor és Turcsán "Shy" Tamás voltak, a lap pedig magánkiadásban jelent meg egészen 1999-ig, mikor is a Vogel Burda Communications Kft. átvette. Innentől kezdve szép fokozatosan fejlődött és vált egyre népszerűbbé a magazin, 1999 májusától teljes játékot is mellékeltek hozzá. Ezek 2003 őszéig CD-mellékletként, az októberi szám óta pedig DVD-mellékletként találhatóak meg, sok más egyéb tartalom mellett. Természetesen ezekből is bezsákoltam szép számmal. Az első ami igazán megfogott, az a Heroes of Might and Magic III volt. Valahol a fantasy műfajt is ez szerettette meg velem. Mai napig emlékszem a gyönyörű, kellemesen melankolikus zenéire és megannyi emlékezetes kreatúrájára - kedvencem a fekete sárkány volt, meg persze az élőhalottak. Később nagyon bejött a Legacy of Kain: Soul Reaver is, mely viszont baromi nehéz platformernek bizonyult számomra. Utána elég sokáig sorra olyan teljes játékokat adtak a magazin mellé, amelyek nekem kevésbé tetszettek. A maguk kategóriáján belül nem voltak rosszak, de tőlem nagyon távol álltak. Főleg, hogy akkoriban már egyre jobban kezdett elterjedni a CD másolgatás és lényegében a legjobb játékokat is maximum a kiírt CD-k áráért lehetett beszerezni.

2004-ben hozzácsapták a magazinhoz a Chaser c. FPS-t, amely viszont baromira bejött. Átlagos, közepes minőségű lövölde, de a zenéi helytállnak a mai napig. Szuper ötlet volt megszerezni a Haegemonia: Az Univerzum Légiói és a Haegemonia – A Solon hagyaték jogait is, ezekkel is rengeteget játszottam HOLOTT nekem az Imperium Galactica korábban kifejezetten nem tetszett. 2002 szeptemberében a városi legendával ellentétben nem a szerkesztőség, hanem a kiadó magyar résztulajdonosai és üzemeltetői döntöttek úgy, hogy szakítanak a Burda anyacéggel: új kiadót alapítottak IPMA néven - helyileg ugyanabban az irodában, csak a cégnév változott az ajtókon -, az újságot a továbbiakban Guru Gamer néven adták ki - a lap neve jogi okok miatt a következő számtól Gamerre változott. Mindez akkor az olvasóközönségnek ennyire még nem volt tiszta és világos, egyértelműen szerkesztőségen belüli ellentétekre gyanakodtunk. 2003 elején, miután bebizonyosodott, hogy a Guru átalakításáról szóló információk hamisak, az alkotógárda több tagja visszatért a PC Guru-hoz, de a lap továbbra is megjelent, sőt, az új cikkírógárda egy részét épp a Gurutól kapták. Az utolsó szám 2004 szeptemberében jelent meg, ezután a kiadó (IPMA) anyagi okokra hivatkozva, háromhavi soha nem törlesztett tartozással a cikkírók, és egyhavi tartozással a szerkesztők felé megszüntette a kiadást. A szerkesztők többsége játékfejlesztő cégeknél helyezkedett el, a cikkírók egy része a PC Gurunál, másik a GameStar-nál folytatta a szakmát - hivatalosan ez a lap olvasztotta magába a Gamert, a Gamer logó három hónapig szerepelt a GameStar címlapján. Fura volt ott látni.

"Everything's been said before / There's nothing left to say anymore" - énekli Manson a 2003-mas The Golden Age Of Grotesque album második számában, és ezzel meg is ragadja a koncepció lényegét: kifogyott a magvas, mélyenszántó mondanivalóból, hisz az előző - egyébként remek - lemezeken már kvázi mindent elmondott. Az Antikrisztus Szupersztár, aki 2000-ben - mikor sokan szentül meg voltak győződve róla, hogy a világnak vége lesz - elhozta a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) c. csúcsművet, kifáradt. Csakhogy az igazi világsztár státuszba a The Golden Age Of Grotesque repítette. Ez egy biztonsági lemez. Később jött ki, mint ahogy azt sokan várták, ugyanis eddig minden album két év különbséggel, Ősszel jelent meg - ez a cucc viszont két és fél év után, májusban. A várakozás hatalmas volt. Főleg, hogy ami még igen jelentős módon befolyásolta a rajongókat, az a Tainted Love sikere volt. Rengeteg embert megfogtak ezzel a feldolgozással, és akkor tűnt ki igazán, kik is az igazi rajongók: akik fel tudták fogni, hogy ezt a dalt nem kell feltétlenül komolyan venni. Aztán kijött a teljes album, Marilyn Manson pedig ismét a rivaldafénybe került. Már nem csak a "mansonos" Dani osztálytársam hallgatta őt, hanem a szomszéd sátánista metálos Bea is - meg a téren lógó rockerek zöme. Orrba-szájba tolta az MTV az egykori shock-rockert, a csapból is a Tainted Love szólt, közben pedig megszaporodtak a Marilyn Manson pulcsis emberek a városban.

A tematika megkapóan ötletes: párhuzamot von a jelenkor és a II. világháború előtti berlin-i, illetve hollywood-i '30-as évekbeli időszakával. A fasizmus, a hedonizmus, a dadaizmus, a kabarék világa, a groteszk,a dekadencia, a hamis ragyogás és a nihilizmus a kulcsszavak ehhez a lemezhez, melyekre a videklipek és az új imidzs csak még inkább rájátszanak. A trilógiával ellentétben ezen nincs tragédia, így nem is fordul be az ember, amikor meghallgatja. Sőt, tulajdonképpen belassulás csak nagyon elvétve szerepel itt. Időutazás ez, a modern zenei alapok mellől a két világháború közti korszakba, és mégsem nyomasztó ez a korszak. Fékevesztett orgia elevenedik meg a dalok hatására, nincs gátlás és nincs határ, mert nincs már értelme semminek, kiüresedett minden erkölcsösség. Fel lehet fogni egy rockos, bulizós, könnyedebb rockzeneként, de éppen elég markáns művészi üzenet is rejtőzik mögötte. Ám nem túl szájbarágósan, ahogy az előző korongokon. Manson megtalálta a tökéletes arányt az élvezhetőség és a művésziség között úgy, hogy ne feküdje meg az ember gyomrát.

A Thaeter szolgál introként, előrevetíti egy '30-as évekbeli hamisítatlan, füstös, borban és minden más elképzelhető gyönyörben tobzódó szórakozóhely világát. Aztán berobban a This Is The New Shit. Na, tessék. Ez az új szar. Akinek nem tetszik, az mehet a picsába. Szövegileg nem nagy durranás, de mindenképp kedvet ad az albumhoz. Zeneileg ügyes, hallatszanak az új kütyük, melyek a refrénnél viszont eltűnnek, és helyette Manson agresszívabb hangját hallhatjuk. Nem kevésbé ütős a mOBSCENE sem. Én ebbe egy kis Rob Zombie hatást is beleképzelek, talán a női háttér-vokál miatt. Mondjuk van benne nem kevés a Fight Song-ból is. Zeneileg ütős, húzós szám, igazi bulizós szerzemény. A soron következő Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag cím amúgy meg ki a fasznak juthatott eszébe, illetve mit szívott előtte? Merthogy a cím elvileg - mondom, elvileg - a marihuánára utal. A Use Your Fist and Not Your Mouth nekem hatalmas kedvencem, szépen megidézi a Holy Wood érát, illetve megjelenik benne egy kis masszív társadalomkritika is. Ez az egyik legzúzósabb szám a lemezen, de befogadható. Akinek hiányzik a groteszk árasztotta hangulatból egy kis korábbi Manson, annak ez a dal tökéletes választás.

A címadó The Golden Age of Grotesque nekem valamiért egyáltalán nem jött be. Tudni kell Mansonról, hogy a címadó dalokból sohasem csinált direkt slágert, vagy legalábbis nem azokat helyezte előtérbe. Nekem a hangzás nem tetszett, de úgy értem nagyon nem. Teljesen szétzilálja a dalt. Ha a szövegekre fókuszálunk, groteszk képeket láthatunk magunk előtt, sőt vannak olyan szavak, amiket maga Manson talált ki. Ettől eltekintve számomra ez egy olyan szám, amit nyugodt szívvel léptetek tovább. Ellenben a (s)AINT már jóval ütősebb. Rendkívül fülbemászó, Manson itt is előveszi betűző szokását, amint azt a refrénben hallhatjuk: "I’ve got an F and a C and I got a K too, and the only thing that’s missing is a bitch like U". Slágeressége miatt sokak kedvence lehet ez a szám - nekem is könnyedén az lett. Itt már csak nyomokban fedezhető fel az Antichrist Superstar éra zúzása - azóta Júdás szerepén Trent Reznor -, ez a dal már sokkal könnyebben fogyasztható egyszerű, mezei, Red Hot Chilli Peppers-en nevelkedett rockerek számára is. Az explicit videoklip csak még többet ad hozzá. A Ka-Boom Ka-Boom a pénzéhes ál-rocksztárokat pécézi ki. " I like a big car, ’cause I’m a big star" - szól a refrén, és közben lehetetlen nem öniróniára gondolni. Ezek után jön két meglepetés. A nyugisabb Slutgarden az album talán legjobbja. A gitár az elején már sejteti, hogy ez nem egy kemény darab lesz. Manson itt nyugodtabb hangját veszi elő, amit ugyan kiereszt a refrénnél, de így sem tűnik durvának. Itt már kezdenek megjelenni a szexre utaló sorok, de ami a legjobb, az az utolsó rész, amire abszolút nem számít az ember, csak egy kis pluszt ad, mind szövegileg, mind zeneileg érdekes: "You are the church, I am the steeple, when we fuck, we are all god’s people" - énekli, és a végére a dal ugyanolyan mámorosan együtténeklőssé válik mint a korábbi In the Shadow of the Valley of Death.

Igen...már megint egy videojátékos cikk.

Bocsi, de nem mehetek el szó nélkül mellette.

Minden bizonnyal a The Last of Us a PlayStation 3 éra legfényesebben ragyogó csillaga, egy olyan tökéletes videojáték, melyhez foghatót nem sokan képesek megalkotni. Nekem is hatalmas kedvencem, nem is alaptalanul. Minden ízében zseniális, kellőképpen nehéz és drámai "road movie", melynél  a történetmesélést és a karakterépítést olyan magasra emelte a Naughty Dog fejlesztőcsapata, hogy azt csak a szintén remek Uncharted 4: A Thief's End tudta megközelíteni - de megugrani még neki sem sikerült. Joel és Ellie közös utazása mind a mai napig klasszikusnak számít, és ez még jónéhány évig így lesz. Mondjuk addig, amíg be nem fut a The Last of Us 2. Addig viszont itt van a Left Behind DLC, mely a single player kampányt hivatott elmélyíteni egy kicsit, méghozzá extra sztori-elemekkel. A napokban kiszúrtam, hogy PS Store-on 1000 Ft környékére esett vissza a cucc ára - najó, kb. 1300 Ft volt összesen -, ezért már csaptam is le rá rögtön. Lássuk, mit kínál a Left Behind.

A DLC Ellie és barátnője, Riley kapcsolatára összpontosít. A kiegészítő két idősíkon fut: az egyik a múlt, amikor még a lány nem ismerte Joel-t, míg a másik az alapjáték sztorivonalába illeszkedik bele. Az előbbi nyilván sokkal békésebb szál, kevesebb akcióval, ám annál több melankóliával és párbeszéddel. A második szálban azonban ismét előtérbe kerül a horrorisztikus világ, az erőszak és a kiszolgáltatottság. Vajon Ellie képes-e egyedül szembeszállni a fertőzöttekkel és a banditákkal, úgy, hogy Joel nem tud neki segíteni? Csak rajtunk múlik. Ez az idősík egyébként a végére kifejezetten nehézzé válik, az utolsó nagy összecsapás azért keményen próbára fogja tenni a játékost nehezebb fokozaton. Szerencsére itt jóval gyakrabban használhatjuk azt a koránt sem fair taktikát, hogy a fosztogatókra ráeresztjük a békésen vegetáló élőhalottakat, hogy aztán tisztes távolságból nézhessük végig a vérengzést.

Mind a két szekvencia összességében remekül tömi be a történet réseit, nem is hittük volna, de számos aspektusában új megközelítésbe kerül a főszereplő motivációja. Nem beszélve arról, hogy a múlt perverz módon tükrözi a jelent. Például az ártatlan körhintázás előrevetíti azt a pillanatot, amikor a sérült Joel magatehetetlenül lovagol, vagy amikor a lányok egy vízi pisztollyal bohóckodnak, majd pár hónappal később Ellie valódi fegyvert vesz a kezébe. Az élet furcsa fintora ez. Én remekül elszórakoztam a kvázi 2 órás játékidő alatt. Nagyon tetszett például a halloween-i boltban történő marhulás, ahol vagy negyed órát elszórakoztam azzal, hogy csak bóklásztam és szórakoztam a különféle játékokkal. De ugyanilyen volt a játékterem is, ahol még egy verekedős játékot is kipróbálhatunk - kicsit másképp ugyan, mint várná az ember. Ezek nagyon nyugis részek, humorral, és mély érzelmekkel. Kissé kikerekedett a szemem amikor a két lány közt még egy csók is elcsattan. A másik idősíkon azonban csak a vége felé nehezedett meg a dolgom, főként mert akkor már vegyesen vadásztak rám fosztogatók, élőhalottak, és a jól ismert "kattogók" is.

A Left Behind remek DLC mindazok számára, akik még egy kicsit el akarnak merülni a The Last of Us világában. Rövidnek rövid, ám annál tartalmasabb kaland. Mondjuk én el tudtam volna viselni még egy DLC-t a témában, mondjuk Joel-re kiélezve. A lánya elvesztése után biztosan ő is rengeteget mindenen ment keresztül - hiszen 20 év nagyon sok idő -, például jó lett volna megtudni, miként ismerkedett meg ő, és az igen korán elvesztett Tess. Ezeket szuper lett volna kifejteni még egy különálló DLC formájában, de persze panaszra így sem lehet okom. A Left Behind sikeresen rántott vissza 2013-ba, mikor remegő kézzel tartottam a kontrollert egy-egy halálos szituációban, és a tárban lévő utolsó három töltényem is ajándékként kezeltem. A csomag minden elemében egy mesterien megkomponált darab, sokkal fogyaszthatóbb időtöltés, mint egy betenni valami random filmet esténként. Igazi mondanivalója van, csodálatos érzés átélni a sivár világkép kétségbeesett pillanatait egy olyan szeretnivaló főszereplővel, aki élni akar és nem tehet arról, hogy rossz helyre és rossz időben született. Akiknek az alapjáték bejött, imádni fogják.