Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. És vannak, amiket meg lehet ugyan magyarázni, de csak annál borzalmasabbakká válnak tőle. Tudom jól, hogy kész képtelenségnek fog hatni, amit most leírok. Biztos vagyok benne, hogy eme beszámolóm után sokan képzelgő bolondok, és tébolyodott őrültek közé záratnának. Nem csodálom. Ha nem a saját szememmel látom, én magam sem hittem volna el. De ott voltam, és sajnos nem csak egy rossz álom volt az egész, amiből bármikor felébredhettem volna. Ott álltam az ajtóban, és a szívem vadul kalapált. Levert a víz. Megrengett a hitem Istenben, a teremtésben, és a természetben. Azt kérdezik mi végett? Mert régi ismerősöm, Laci, olyat tett, amit elképzelni sem mertem volna: átverte a halált.
Lacival mindig is jóban voltam. Ugyan nem álltunk túl közel egymáshoz, de egész jól kijöttünk. Cimborák voltunk. Egy általános iskolába jártunk, és nem is lakott túl messze tőlünk. Gyakorta átugrottunk egymáshoz biciklivel, hogy aztán a többieket összeszedve tekerjünk egy nagyot a kerületben, avagy PC újságok felett csorgassuk a nyálunkat olyan videojátékokra, melyek nekünk úgysem futnak el. Halk szavú srác volt, bozontos sötét hajjal, és nagy, gesztenyebarna szemekkel. Mindketten mániákusan gyűjtöttük a matchboxokat. Bár neki nagyobb gyűjteménye volt, és emiatt irigykedtem is rá. Aztán a ballagás után elsodródtunk egymás mellől – a gimit már nélküle kezdtem. Az interneten persze tartottuk még a kapcsolatot, a közösségi oldalaknak hála. Az egyetem alatt viszont már alig-alig beszélgettünk. Mesélte, hogy a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékre megy, meg hogy megismerkedett egy nagyon kedves lánnyal, akivel úgy tűnik komoly a kapcsolata, de mivel akkoriban az egyetem szinte minden szabadidőmet lekötötte, nem igazán kerestem a társaságát. Persze nem csak az övét nem, másokat is egészen kizártam az életemből. A ZH-k, beszámolók, kollokviumok, és szigorlatok minden időmet felemésztették. De meglepődtem mikor láttam, hogy Laci megnősült. Kissé hirtelennek éreztem a dolgot, hiszen alig volt idősebb nálam. Egy évre rá pedig már kislányuk is született. Akkoriban épp törött lábbal feküdtem a Szent János Kórházban, így jutott időm az egész napos pihenés közepette az interneten lógni.
Bőszen gratuláltam is Lacinak, és kedves feleségének a gyönyörű kisbabához, alig győzték megköszönni a bókokat. Később nekem bejött egy külföldi munkalehetőség, és négy évet Bécsben töltöttem. Mikor hazaköltöztem, kibéreltem egy kis lakást az Andrássy úton, és ott tengettem mindennapjaim. Aztán egyik volt osztálytársam felvetette, hogy össze kéne hozni egy osztálytalálkozót. Olyan összeülőset, nosztalgiázva iszogatósat. Én nem voltam ellene, és sikerült a többieket is beszervezni, úgyhogy meg is lett szervezve november végére. De Gábor – akivel anno szintén elég jóban voltam – figyelmeztetett, hogy Laci nem valószínű, hogy el fog jönni. Tragédia történt ugyanis a családjukban: meghalt a kislánya. Valamilyen alsó légúti fertőzés vitte el szerencsétlent, a találkozó előtt alig néhány hónappal. Épp októberben volt a temetése. Lesújtott a hír, és szinte biztos voltam benne, hogy Laci nem teszi tiszteletét az osztálytalálkozón. Ennek ellenére mindenkit meglepett, mikor mégis eljött. Kissé megkésve érkeztem, mert kimaradt egy busz. Otthon az egyik régi fiókos szekrény mélyén találtam egy matchboxot, amit valamikor még tőle kaptam kölcsön. Gyorsan zsebre is vágtam. Gondoltam ha mégis eljön, majd visszaadom neki. Mire odaértem, már majdnem mindenki ott volt. Először elkönyveltem magamban, hogy otthon maradt, mert sehol sem láttam. Aztán hirtelen odalépett hozzám a hátam mögül:
– Szervusz! – szólított meg.
Hebegtem valami köszönésfélét, aztán kicsit elbeszélgettünk a többiekkel, de láttam rajta, hogy inkább csak muszájból van ott. Később félre is hívtam, hogy elszívjunk egy cigarettát. Nem mertem rákérdezni a családjában történt eseményekre, de egy idő után magától is elkezdett róluk beszélni. Elmondta, hogy mekkora csapásként érte őket Anita halála, és hogy a felesége inkább visszaköltözött a szüleihez Győrbe. Elcsukló hangon taglalta nekem mindazt a kálváriát, melyet a kislány betegsége hozott rájuk. Hogy kórházról-kórházra jártak, rengeteg gyógymódot kipróbáltak, és mikor úgy tűnt végre az egyik használni kezd, hirtelen minden tragédiába torkollott. Laci kislányának halála érezhetően rányomta a bélyegét az osztálytalálkozóra. A felszabadult hangulat helyett csak félszeg nevetések, és sajnálkozó, lopott pillantások maradtak. Odaadtam neki a matchboxot, amivel legalább sikerült kicsikarnom belőle egy gyenge mosolyt. Aztán le is léptem. Azt hittem soha többé nem hallok felőle. Emlékszem, direkt meg is néztem a közösségi oldalakon vajon fenn van-e még, és bár fenn volt, családi állapotát visszaállította „egyedülállóra” és kvázi az összes képét letörölte. Pár hétig még gyakran járt a fejemben. Gondoltam rá felhívom, de úgy éreztem van neki elég baja. Szép lassan pedig a feledés homályába merült. Rá egy évre, épp karácsonykor megcsörrent a telefonom. Laci volt az. Lelkendezve beszélt:
– Szervusz! Csak kellemes ünnepeket szeretnék neked kívánni! Illetve ha lenne egy kis időd a sok halászlé, meg bejgli mellett, szeretnék összefutni veled! – kérlelt.
– Szia! Rendben van, benne vagyok! Pontosan mikor találkozzunk?
– Amikor neked jó!
– Jól van, megbeszélhetjük!
Mikor letettük, emlékszem mennyire meglepett, hogy eltűnt belőle az a búskomorság, ami korábban hatalma alatt tartotta. Belementem a találkozóba. Január elején futottunk össze a Nyugati pályaudvaron, és beültünk egy közeli kocsmába elkortyolni néhány forralt bort. Szörnyen hideg volt, és jeges szél is fújt, ami teljesen kicsípte az arcomat. Laci viszont láthatóan kivirult. Úgy pattant le a Debrecenből érkező vonatról, mint egy vidám kisgyerek. Találkozónk alatt szinte végig be nem állt a szája, csak úgy köpte magából a szavakat. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt egy dél-amerikai, majd egy nyugat-afrikai útjáról, ősi romokról, a rejtélyes Tazm és Dzsadísz törzsekről, melyeknél vendégeskedett, és szinte végig éreztem a hangjában, hogy nagyon szeretne elmondani valamit, amit nem lehet. Inkább csak csendben kortyolgattam a forralt borom, és hallgattam nyughatatlan beszámolóját. Utána még beugrottunk a Nyugati melletti Alexandra könyvesboltba is, ahol ABC-s könyveket és kifestőket vett. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy újra van valakije, aki vagy várandós, vagy már meg is szülte közös gyermeküket. Így rögvest érthetőbb volt Laci megváltozott kedélyállapota, és felfrissült hangulata. Találkozónk végén azzal a feltétellel szállt fel a visszafelé tartó vonatra, hogy mindenképp le kell utaznom hozzá egy látogatás elejéig. Ezt az egyet szinte megkövetelte tőlem. Rábólintottam, és három hét múlva már úton is voltam Debrecenbe.
