Eredeti cím: Snowpiercer

Év: 2013

Műfaj: Sci-fi/akció/dráma

Főszereplők: Chris Evans, Jamie Bell, Tilda Swinton, John Hurt, Ed Harris

Egy igazán jó sci-fi nem igényel túl nagy költségvetést. Elég csak mondjuk a Hold (Moon) című, 2009-es Duncan Jones (ő mellesleg David Bowie fia) példáját megnézni. Szinte minimális büdzséből készült, mégis zseniális alkotás lett (még Tom Cruise nagy kasszasikere, a tavalyi Feledés is lopott belőle). Aztán előfordul az is, hogy egy külföldön sikeres rendező kipróbálja magát amerikai földön is. Nem egy pozitív példát láthattunk már erre a filmtörténelemben. Az ilyen, más vidékekről származó rendezők általában jóval merészebbek mint hollywood-i társaik. Ilyen Joon-ho Bong is, kinek neve nekem csak a Gazdatest című film miatt rémlett. Első angol nyelvű filmje a Snowpiercer és fiúk-lányok, azt kell mondjam: nagyon odatette magát! Átkozott jó filmet hozott össze, mely kimagaslik az utóbbi évek mezőnyéből.

A sztori 2031-ben játszódik. 17 éve már, hogy a Földet elpusztította az új jégkorszak (természetesen az emberiség hibájából), az utolsó túlélők pedig egy hatalmas száguldó vonaton találtak menedéket. Ez a vonat folyamatos mozgásban van, a sín amelyen fut, átszeli az egész bolygót. Igen ám, de ahogyan korábban a ''normál'' életben, úgy ezen a vonaton is megtalálhatóak a kialakult osztályrendek. Az előkelő gazdagok természetesen a vonat elejében kaptak helyet, ahol fényűző pompában élik mindennapjaikat. A szegények pedig a vonat legvégében kuporognak, ízes sültek helyet zselé -szerű protein-szeletet rágcsálva és kiszolgáltatva a fegyveres őrök bánásmódjának. Itt él Curtis (Chris Evans, aka Amerika kapitány) is aki már megelégelte, hogy nincs egyenlőség a vonaton ezért társaival együtt fellázadnak és harcba szállnak a vonat elit katonáival. Céljuk eljutni a legelső vagonig, ahol megállíthatják a vonatot. Csakhogy a vonat nagyon-nagyon hosszú és a felkelők nem tudhatják, hogy mi vár rájuk egy-egy újabb ajtó mögött. Meg kell jegyeznem: az alapkoncepció szerintem zseniális. Bár a történet már 1982-ben megszületett egy francia képregény formájában, Joon-ho Bong mégis igazán egyedien tálalta azt. A film az első pillanattól fogva leköti az embert. Főleg azokat, akik hozzám hasonlóan kedvelik a poszt-apokaliptikus témájú alkotásokat. Egy olyan disztópiát fest fel a film amely bizony egyáltalán nem biztos, hogy örökké fikció marad. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az emberiség már most is mennyire kimerítette, kihasználta és tönkretette a bolygót. Egy új jégkorszak eljövetele – válaszul a globális felmelegedésre – pedig cseppet sem kizárt tényező. A száguldó vonat, mint helyszín, úgyszintén remek ötlet volt. Egy elszigetelt hely mely folyamatosan mozgásban van. Kiszállni nem lehet. Aki kiszáll, arra a fagyhalál vár. Az elnyomottak egyetlen kiútja a harc. És a Snowpiercer nem finomkodik. Folyik a vér, repkednek a végtagok...nagyon durva összecsapásokat nyomnak le a filmben. Az egy dolog, hogy a színészgárda a maximumot hozza ki magából de a hangulatkeltés és a történetvezetés az igazi erősségei ennek az alkotásnak. Mi, nézők is együtt izgulhatunk a felkelőkkel, hogy mi vár rájuk a következő vagonban és a film vége pedig nagyon elgondolkodtató. Igen, az ember utána végiggondolja, hogy ha egy ilyen nagy volumenű természeti katasztrófa söpör végig a Földön és az emberiség megmaradt része egy száguldó vonatra kényszerül, ahol dettó megvannak a társadalmi rétegződések és hierarchikus állapotok, akkor talán nem szolgáltunk-e rá már régebben, hogy végleg kihaljunk? Megvan tehát az a cseppnyi társadalomkritika is a filmben amely felteszi a pontot az i-re (a tipikus ázsiai filmes és fekete humorban bővelkedő jellegzetességek mellett természetesen).

Nekem abszolút bejött ez a film. A tavalyi év rejtett gyöngyszeme. Nem hinném, hogy valaha is mozikba kerül nálunk, sajnos az ilyesmire itthon nincs túl nagy igény. A külső CGI-jeleneteknél is meglátszik néha-néha a nagy költségvetés hiánya de mindez mit sem von le a film értékéből. Masszív, nagyon erős alkotás, kiváló színészi alakításokkal (Tilda Swinton egyszerűen zseniális!), elgondolkodtató történettel (amely nekem néhol a BioShock: Infinite-et juttatta eszembe) akciódús, brutális, feszes irammal és olyan remek rendezéssel amelyet nagyon sok hollywood-i rendező megirigyelhetne. Aki még nem látta, az mindenképp pótolja minél előbb! ;)

Értékelés: 10/10

''Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
– élek, s ez nem az én hibám.
Ígérem, orvosolva lesz.''

Új rovatot vezetek be a blogon. Ez lesz a Könyvajánlók-szekció. Régóta tervbe volt már véve, aztán hogy mennyire marad életképes, azt majd az idő és a visszajelzések eldöntik. Elsőként egyik kedvenc könyvemet szeretném bemutatni nektek, amely valójában egy vers-gyűjtemény. Az Akkezdet Phiai underground hip-hop formáció egyik tagja, Újonc (Závada Péter) írta. A saját verseit tartalmazza. Fontos megjegyeznem, hogy az Akkezdet Phiai névben a két K betű a kortárs költészetet jelenti és akár a bemutatkozó Akkezdet (2004), akár örökös favoritom, a Kottazűr (2010) dupla-albumokat hallgatja az ember, folyton-folyvást bele lehet ütközni bennük a költészet nyelvi eszköztárával abszolvált sorokba, rímekbe. Ugyebár tőlem nem áll oly messze az underground hip-hop de ha egyetlen formációt kellene kiemelnem az sok közül akiket hallgatok, akkor kérdés nélkül az Akkezdet Phiai (röviden: AKPH) lenne az. Süveg Márk (Saiid) és Závada Péter kettőse a legizgalmasabb dolog ami a hazai hip-hopban az elmúlt bő egy évtized során történt. A debütáló Akkezdet albumon még csak pedzegették ezt a kortárs-költészet vonalat, azonban a Kottazűr 2. CD-je már szinte csak ilyen számokra épült. Nem mellesleg Závada jelen tárgyalt könyvének verseiből is szerepelnek rajta részletek, sőt, a ''Boldog óra'' egy az egyben át lett ültetve a lemezre. De akkor vegyük is górcső alá a könyvet! A versek benne iszonyatosan jók. Nem mesterkéltek, Závada (akinek az apja, Závada Pál mellesleg Kossuth-díjas író) nem próbált mindenáron megfelelni a kortárs költészet elvárásainak, éppen ezért művei cseppet sem lettek izzadtság-szagúak. Átlagos hétköznapi dolgokról szólnak, avagy épp a múltba révednek. Budapest utcái, terei, eldugott szegletei elevenednek meg a költeményekben melyeket átölel az Ősz (kedvenc évszakom). Tavaly év elején nagyon sokaknál láttam ezt a könyvet. Metrón, buszon, vagy épp a Margit-sziget egyes padjain ücsörögve olvasgatni. Én is mindig magammal vittem mindenhová, és ha épp utaztam akkor beleolvastam. Teljesen mindegy volt, hogy már előtte százszor olvastam az adott verset. Jó volt újraolvasni. Folyton adott valami újat. Mert bizony az egyes versek más-más élethelyzetekben mindig mást jelentenek. Ott van például a már említett ''Boldog óra''. Na, ez a remek költemény például teljesen másképp hangzik két eltérő (mondjuk párkapcsolatban lenni és utána átmenni egy szakításon) élethelyzetben. A ''Szinopszis'' is hasonló. Ez utóbbi mellesleg felkerült a Magashegyi Underground formáció Tegnapután című lemezére is, melyről ITT írtam bővebben. Nos, tovább nem akarom csűrni-csavarni a dolgokat. Szívből ajánlom mindenkinek Závada Péter eme könyvét, hiszen a modern versek közül kimagaslóan jó és élethelyzetektől eltérően, mindig aktuális. Ó, és alig több mint 1000 Ft az ára. Szóval ahelyett, hogy benyomnál egy menüt valamelyik gyorsétteremben a város szívében, vagy meginnál pár sört a kedvenc romkocsmádban, inkább ruházz be erre a könyvre. Nem fogod megbánni. ;) Bőven megéri az árát. Számomra klasszikus. Zárásként pedig álljon itt akkor a már sokat emlegetett ''Boldog óra'' vers átültetése a Kottazűr albumról:

Tölthetek még egy kis teát, uraságodnak? – kérdezte Lady Isabella és illedelmes mosolyt eresztett meg a mindig előkelő és kimért Lord Shelley irányába. Amaz előbb szelíden visszamosolygott, majd így szólt: Ó, természetesen, kisasszony! Feltétlenül kérek még eme csodás itókából! Lady Isabella pedig úrinőkhöz méltó, elegánsan kecses mozdulattal töltött a teás csészébe egy kevéske forró, ízletes citromos teát. Tessék parancsolni! – válaszolta. Lord Shelley jóízűen belekortyolt a teába, de épphogy csak egy kevéskét, mert túl forrónak találta. Visszatette hát a gőzölgő csészét az ébenfa asztalra és az eleddig végig csendben hallgató, napi újságjába meredő Lord Brice felé fordította vén fejét: Maga talán nem teázik velünk? – kérdezte. Lord Brice felpillantott az újságból. Nem volt annyira vén mint Lord Shelley , mondhatni, éppen tipikus késői férfikorban járt, bár vastag szemüve mögött már ráncok sorakoztak. Ellenben az imént épp a teába kortyoló Lord Shelley igenis egy öreg csontkollekció volt. Ősz haja, ráncos, megereszkedett bőre és véreres szemei mind-mind egyértelmű jelei voltak annak, hogy jócskán elhaladt már felette az idő. Velük szemben Lady Isabella volt a legfiatalabb. Igazi égi tünemény. Aranyszőke haját nem fogta kontyba (mint ahogyan rendre szokta ezt tenni) hanem hagyta, hogy vállára omoljon. Elegáns, egyedi úrnői ruháját egyenesen Párizsból hozatta, nem is oly régen. Mióta a férje elment a háborúba, az övé volt az egész birtok és természetesen minden hozzá tartozó vagyon is. Lord Shelley és Lord Brice hűséges kutyákként szolgálták az úrnőt. Intézték a háborúban harcoló férje ügyes-bajos pénzügyi és üzleti dolgait.

Tudniillik Lady Isabella férje az egyik legtehetősebb és legvagyonosabb ember volt az országban. Birtokuk több száz hektárt ölelt fel és a meseszép kastély – amelyben éppen eme családias tea-délután folyt – olyan pompázatos és előkelő hely hírében állott, melynek nem akad párja közel a vidéken. Köszönöm, ezúttal inkább kihagyom! – jelentette ki Lord Brice . Lady Isabella megvonta a vállát. Ha nem, hát nem... – mondta halkan. Odakinn verőfényes napsütés tündökölt. A halovány napsugarak tört fénye beszűrődött az ablakon és melegséggel töltötte meg a szobát. Az árnyékok táncot jártak a perzsaszőnyegen. Odakinn, a messzeségben halk madárfüttyszó hallatszott.

Lady Isabella boldogan hallgatta is egy darabig. A többieknek talán fel sem tűnt. Kis idő múlva Lord Shelley így szólott: Kisasszony! Talán itt lenne az ideje megtárgyalnunk a hétvégén New England-be tartó érc-szállítmány anyagi vonzatait és a szükséges iratokat akár már most is aláírhatná nekünk! Mivel a férje feltehetőleg éppen egy lövészárokban kuporgott valahol a francia-német határ mentén, Lady Isabellára hárult a feladat, hogy nemcsak az otthoni de az üzleti ügyekben is eljárjon s mint meghatalmazott, aláírásával áldását adja a ki- és beérkező szállítmányokra. Mindez éppenséggel roppant unalmasnak és egyhangúnak tűnhet egy nő számára és hát lényegében az is volt. Rendben van, kezdjük! – sóhajtotta Lady Isabella. Hosszas beszélgetésbe kezdtek, mely során Lord Shelley különféle szakszavakkal, pénzügyi kimutatások eredményeivel és lehetséges bevételi forrásokkal dobálózott, Lord Brice pedig csak helyeslően bólogatott (már amikor épp felpillantott az újságolvasásból). Lady Isabella azonban halálra unta magát.

Aláírom amit kell, csak legyünk már túl ezen! – horkant fel hamarost. Idegessége egészen ledöbentette a két férfit. Hát, nem hiszem el, hogy sosem tudnak másról beszélni csak folyton-folyvást az üzletről, számokról és a mocskos pénzről! – vágta a fejükhöz. Döbbent csend fogadta. Drága kisasszony, nyugodjon meg! – kérlelte óvatosan Lord Shelley . Ám Lady Isabella meg sem hallotta. Sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Egyenest a mosdóba sietett. Bezárta maga mögött az ajtót. Folyton ez a vége... – sziszegte maga elé. A csapból jéghideg vizet engedett, majd alá tartotta a kezét: csakugyan jéghideg volt. Bele is borzongott. Néhány percig némán folyatta a vizet, majd kisvártatva elzárta a rozsdás csapot.

A csap felett lévő törött tükröt bámulta üveges tekintettel. Megviselték az évek. Tovatűnt, messze szállt gyermeki ifjúsága és hajadon vadsága. A törött tükörből egy vénasszony nézett vissza rá. Csontos, beesett arca és kihullott, ősz hajkoronája mindennél valóságosabbnak látszott. Kiduzzadt, kékes-lilás erektől sűrű kezével végigsimított az arcán. Mennyi év telt el... Egykoron ez az arc sugárzott a boldogságtól. Egykoron üde, hamvas és pirospozsgás volt. Ragyogott mint a friss hó a napsütésben. Leánykorában. De azóta rengeteg év eltelt. Férfiak jöttek és férfiak mentek. Az egyik elvette. Gazdag volt, mesésen gazdag. De elment a háborúba és soha többé nem tért vissza. Feltehetőleg meghalt. Már elfelejtette az arcát, a hangját, ujjainak lágy érintését. A vén, özvegy Lady Isabella kinyitotta a mosdó ajtaját és visszament a szobába. Odabenn két oszladozó, erősen bűzlő, rothadó hulla fogadta. Az egyik Lord Shelley , a másik pedig Lord Brice volt. Mindkettő már több mint tíz esztendővel ezelőtt meghalt. Bomló tetemeik előkelő ruhákba bújtatva rogytak az asztalra. Üres szemgödreik fojtogató, sötét lyukakként meredtek a semmibe. Koponyájukra feszült, málló bőrük alól helyenként kifehérlett a csont. Lord Shelley egy teáscsészét, Lord Brice pedig egy három évvel ezelőtti újságot szorongatott. Talán fel sem tűnt senkinek, hogy nem a közeli temetőben nyugszanak, ahová eredetileg temették őket. Hogy kicsoda?! – kérdezte hirtelen Lady Isabella. Kérdésére senki sem felelt. Nem, nem ismerek ilyen nevű embert! – folytatta. Majd pár perc néma csend következett. Lady Isabella szótlanul állt a két hulla előtt. Ez hallatlan! Ki adott minderre engedélyt?! A papírokat hozassák ide elém rögvest! – kiáltotta a szobába. Újabb néma csönd volt rá a válasz. Ez egészen az est beálltáig így folytatódott. Akkor az egykoron szebb napokat is látott Lady Isabella elfújta a majdhogynem csonkig égett gyertyát az asztal közepén, rázárta az ajtót az orrfacsaró bűzt árasztó két holttestre és nyugovóra tért a saját szobájában.

Álmában a férjével járta Párizs lámpafényekben fürdő macskaköves utcáit és fanyar vörösbort iszogattak egy kis kávéház teraszán, egy sosemvolt év festői Őszén. Másnap reggel ugyanúgy ébredt a mocskos nagyágyban mint előtte is mindig: jókedvűen, mosolyogva. És bár ugyanolyan vén volt mint korábban, sőt, a kastély melyben élt is egyre inkább vált az enyészetté az idő vasfoga által, mindezt ő cseppet sem érzékelte. Az ő szemében minden pontosan ugyanolyan volt mint régen. Demens vagy inasmun – így jellemeznék latinul. Hétköznapibb nevén leírva: elmebeteg. Lady Isabella ugyanis beleőrült férje – vélhető – halálába. Ha az emberek tudnák mennyi szörnyűséget és istenkáromló tettet követett el az elmúlt években, bizonyára máglyán égetnék el. Persze a hullarablás és -gyalázás is ezek közé tartozik. De Lady Isabella mentségére legyen mondva, hogy ő tényleg nem érzékelt az egészből semmit. Az ő szemében minden pontosan olyan mint annak idején, a másnapon, minek előtt nem sokkal a férje elment a háborúba. Szerfelett szomjasak lehetnek ma! - gondolta magában Lady Isabella miközben a teát töltötte ki a konyhában a díszes teáskancsóba. Pár perccel később már sietett is be vele a szobába, ahol a két hulla pontosan ugyanolyan abszurd pozitúrában fogadta őt amilyenben eddig is tették azt, nap mint nap. Kinn élénk madárcsicsergés hallatszódott.

A reggeli erőtlen napsugarak már utat törtek maguknak a szobába, és halovány fényük rávetült az ébenfa asztalra, Lord Shelley és Lord Brice bomló holttesteire és természetesen Lady Isabella megvénült, sárga fogait megvillantó mosolyú, groteszk arcára. Tölthetek még egy kis teát, uraságodnak? – kérdezte Lady Isabella és illedelmes mosolyt eresztett meg a mindig előkelő és kimért Lord Shelley irányába. Amaz előbb szelíden visszamosolygott, majd így szólt: Ó, természetesen, kisasszony! Feltétlenül kérek még eme csodás itókából! Lady Isabella pedig úrinőkhöz méltó, elegánsan kecses mozdulattal töltött a teás csészébe egy kevéske forró, ízletes citromos teát.

Az óramutató csak dél körül jár,
Messze még a hűvös est.
Fullasztó a kánikula már,
Izzad egész Budapest.

Kavargó embertömeg a Moszkván,
Nyelik a hideg üdítőt és a vizet.
Csak a vén idő jár lomhán,
Nem érdekli hogy mindenki siet.

Édeskés virágillat egy közeli parkban,
Mesébe illő, zöldellő, színes-szagos.
Igazi oázis a városi zajban,
De már csilingel a "négyeshatos".

Megtelik a Margit-sziget,
Kimegy sétálni az is aki álmos.
Zsong az egész Városliget,
A természetben pihen a fél város.

Szépséges, izgalmas életképek,
Ragyog a gyönyörű Budai Vár.
Otthon ülni ilyenkor vétek,
Hiszen megkezdődött a várva-várt, igazi Nyár.

(2014)