A késő őszi zápor ütemesen kopog a törött ablakon.
Hallgatják az elnémult, egykor szebb napokat is látott szobák.
Rothadó, málló tapéták figyelik álmosan a falakon,
S ódon ébenfa bútorok melyek megannyi évnek őrzik szürke porát.

Az öreg ház egykoron dicső volt,
Vadregényes, akácillatos utcácska tetején büszke korona.
De mára már nem lakja sem élő, sem holt.
Szétrágta, megtépte az idő vasfoga.

Dohos levegő költözött minden helyiségbe.
Hű szobatársak a roskatag polcokon sorakozó megsárgult könyvek.
A smaragdzöld kert mögött a gaz csontos kézként kapaszkodik a megdőlt kerítésbe,
S ezt az egész múltbéli töredéket,
Eme ködös emlékfoszlányt, ezt az öreg házat,
Most úgy áztatják a hideg esőcseppek mint égből jövő isteni könnyek:
Minden csepp bánatos alázat.

Az öreg ház örök rabságra ítéltetett.
Súlyos láncai az évek,
Börtöne pedig az idő lett.
S csak csüng a létezés egyhangúságában mint dohos szobáinak megtépázott falain az ütött-kopott, poros családi képek...

(2014)

"Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés."

(H.P. Lovecraft)

Az Outlast a tavalyi év legfélelmetesebb videojátéka lett, még az új Amnesia epizódot (A Machine for Pigs) is maga mögé utasította. A siker persze nem volt véletlen, az eleinte elhagytottnak tűnő, ódon, kísérteties elmegyógyintézetben tett kaland olyan szinten parás és vérfagyasztó volt, hogy még én is többször felszisszentem a végigjátszás során pedig én aztán edzett horror-játékosnak számítok ám! Az Outlast előszeretettel feszítette pattanásig a játékosok idegeit, durvasága pedig abszolút kimerítette a 18+-os korhatár-besorolást. Tesztemet ITT elolvashatjátok róla. Ugyan az Outlast eleve indie címként érkezett, várható volt, hogy érkezik majd hozzá DLC amelyet aztán hivatalosan meg is erősítettek a készítők. A Whistleblower alcímmel ellátott, alig pár óra leforgása alatt kijátszható előzménytörténet még az alapjáték előtti időkbe helyezi a sztorit. Ennek én speciel nagyon örültem mert így rengeteg, annak idején felmerült kérdés kerül megválaszolásra és végre még többet deríthetünk ki a vendégcsalogatónak nem épp nevezhető elmegyógyintézetről és a benne/alatta tevékenykedő népekről.

Történet: Főszereplőnk ezúttal Waylon Park lesz aki egyszerű szoftvermérnökként tevékenykedik a titokzatos Murkoff Vállalat beosztásában és a játék rögvest azzal nyit, hogy mi épp elküldjük azt a bizonyos e-mail üzenetet amely az alapjáték főszereplőjét (ok)nyomozásra késztette. Ám Waylon csakhamar lebukik és az egyszerű irodai alkalmazottak helyett, rögvest a kísérleti alanyok között találja magát. Miután elszabadul a pokol és sikerül kiszabadulnia, egy kézi-kamerával felszerelkezvén elindul, hogy kijusson az épületből és közben minél több bizonyítékot szerezzen a Murkoff Vállalat rémséges kísérleteiről és rémtetteiről. A sztori abszolút rendben van! Remekül egészíti ki az alapjáték történetét, ügyesen emel be új szálakat és még ügyesebb módon varr is el jónéhányat. Azért arra lélekben mindenkinek fel kell készülnie, hogy a Whistleblower még az alapjátéknál is betegebb sztorival operál, lelkileg mindenképpen nagyobb falat. Ezzel jó ha tisztában vagytok mert bizony a játék nem finomkodik. Mappákat ezúttal is lehet gyűjtögetni, melyek révén rengeteg háttérinformációval lehetünk gazdagabbak. Ergo a történt teljesen rendben van. Amit ki lehetett hozni ebből a titkos kísérletes, bosszúálló kísértetes, lepukkant elmegyógyintézetes vonulatból azt szépen ki is hozták.

Eredeti cím: Edge of Tomorrow

Év: 2014

Műfaj: Sci-fi/akció

Főszereplők: Tom Cruise, Emily Blunt, Bill Paxton, Brandan Gleeson

Mindig is imádtam az elgondolkodtató filmeket. Részletkérdés, hogy a 100-szor is újranézős Donnie Darko, a Tökéletes trükk avagy a Memento vagy pedig a minimum egymás után kétszer megnézős Hold, avagy Forráskód állt a középpontban...nekem teljesen mindegy volt, engem az érdekelt, hogy mennyit lehet agyalni az adott film után a cselekményen, a mondanivalón, a történetbeli csavarokon, a filozófiai mondandóm meg egyéb ilyen "apróságok". Nekem a mai napig azért a Donnie Darko a kedvenc filmem mert akárhányszor újranézem, mindig találok benne valami új, addig fel nem fedezett apró részletet. Ahogy az ember egyre idősödik, úgy kerülnek egyre újabb és újabb megvilágításba az ilyen és ehhez hasonló filmek. Két példát említenék: gyerekkoromban nagyon odavoltam a Simpson család rajzfilmsorozatért, minden hétköznap este néztük a családdal az aktuális részt. Aztán Magyarországon egy idő után megszűnt a sorozat de sok évvel később újra elkezdték adni. Akkor lehettem úgy 17-18 éves és nosztalgiázásképp újra elkezdtem nézni. Hihetetlen, hogy mennyi addig fel nem fedezett mondanivalót, rejtett popkultúrális utalást és társadalomkritikus részleteket fedeztem fel benne. És ha megnézitek, pont ezért működnek annyira a mai animációs filmek is: mert gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szólnak. Aztán a másik – kicsit felnőtesebb – példám az Antikrisztus lenne. Ezt a Lars von Trier filmet mikor először láttam, azt mondtam rá, hogy egy "hatásvadász, undorító szar". Aztán tavaly újranéztem és bizony "érettebb", vagy inkább mondjuk úgy: "tanultabb" fejjel a film is más megvilágításba került nálam. Mind filozófiai, mind pszichológiai szempontból igencsak erős alkotás. A jelen tárgyalt Holnap határa azért ennyire nagy mélységekbe nem ereszkedik de szerencsére így is bőven több mint egy átlagos, agyzsibbasztó hollywood-i blockbuster vagy nyári popcorn-mozi. Szerencsére.

Kiadás éve: 2014

Műfaj: Neo-psychedelia/Electronic Rock/Trip Hop/Alternative Rock

Ezt hallgasd meg: Explodes

Szeretném rögtön azzal indítani az ajánlómat eme album kapcsán, hogy bizony nekem a Kasabian egy igencsak meghatározó zenekar az életemben. Imádom őket mind a mai napig. Ott voltam mikor bombaként berobbantak a tökéletes debüttel (Kasabian – 2004), aztán pedig végigkísértem útjukat a csúcsra a glam rockos Empire (2006), a spagetti-western hatásokat is felvonultató West Ryder Pauper Lunatic Asylum (2009) és a számomra eddigi legemlékezetesebb lemezük, a Velociraptor! (2011) rongyosra hallgatása mellett. Utóbbi pedig több szempontból is fontos számomra, leginkább azt hiszem azért mert egy olyan magánéletbeli korszakomhoz köthető (jól sejtitek: párkapcsolat...) amelyhez szinte csakis pozitív emlékeim kötődnek. Nem mellesleg a Velociraptor! 2011 Őszén jött ki, nekem meg ugyebár az Ősz a kedvenc évszakom úgyhogy az az album eléggé szép kis "aláfestőzene" volt azon év napsütéses, kellemesen meleg és színpompás Őszéhez. Aztán telt-múlt az idő és felröppentek a hírek, hogy a Kasabian új lemezen munkálkodik amely minden eddiginél jobban előtérbe tolja majd az elektronikát és melynek címe 48:13 lesz. Eme első hírre én rögtön felkaptam a fejem ugyanis nagyon bejött a 2004-es debüt elektronikával masszívan átitatott stílusa és 2009-ben pont ugyanannyira tetszett a minimál-elektronikával operáló Secret Alphabets mint 2011-ben a kísérteties I Hear Voices. Lelki szemeim előtt egy olyan albumnak képzeltem el a 48:13-mat amely majd mindezek összevegyítése lesz a rockkal, de mégis inkább az elektronikát helyezve előtérbe. Nos...ezen feltételezésem be is igazolódott.