Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Ha a siker a fejedbe száll…

2014. május 24. - -Britpopper-

Az utóbbi napokban nagy port kavart, hogy a legutóbbi ValóVilág (ne kérdezzétek hányadik szezon, mert dunsztom sincs…) győztese, VV Aurelio egy gyorsétteremben balhézott és kötekedett néhány, hasonlóan unintelligens haverjával egyetemben. A sztori nagyjából annyi, hogy lekezelő stílusban beszéltek a személyzettel, tették az agyukat, játszották a nagy jampit. Mikor Aurelio csajozási kísérletét elutasította az egyik kiszolgáló, az identitászavaros csávó még bunkóbb stílusra váltott. De persze nem csak ő, hanem színes (értitek, ugye…) kompániája is. Fenyegetőzés és ökölropogtatás is lezajlott, aztán persze mielőtt túl komolyra fordultak volna a dolgok, ezt a néhány szerencsétlen hülyét kizavarták a helyiségből. Pár nappal később viszont jött a friss hír: Aurelio-t elverték mint a szart, mert kikezdett az egyik haverja nőjével. Úgy kellett neki, remélem szerzett néhány örökké megmaradó heget is, amelyek aztán majd élete végéig emlékeztetni fogják őt arra, hogy mekkora paraszt is valójában. Mert az egy dolog, hogy épelméjű ember nem jelentkezik a ValóVilág-ba, de ha ezt a gány okádékot valaki meg is nyeri…nos, ahhoz már nagyon de nagyon alább kell adni azt a bizonyos szintet. Én mindig is úgy tekintettem a ValóVilág játékosaira mint annak idején, az ókori Rómában lévő gladiátorviadalok alkalmával beküldött rabszolgákra akik csupán azért kaptak pár percnyi figyelmet, hogy halálukkal elszórakoztathassák a nézősereget amíg a gladiátorok színre nem lépnek. Vagy egy korábbi bajnok, vagy vadállatok ölték meg őket. Teljesen mindegy, a sorsukat nem kerülhették el. És éppen ilyenek ezek a ValóVilág játékosok is. Kiállnak a nagyvilág elé, ideig-óráig elszórakoztatják a nézősereget de aztán a média olyan szépen bedarálja őket, hogy azt öröm nézni. Kipakolják a magánéletüket, savazzák és becsmérlik őket, pletykálnak és mindezzel szépen lassan elérik, hogy a naiv játékos, aki egykoron még sikerről és hajóbőröndnyi pénzről álmodott, már az utcára se merjen kimenni mert ott is csak a savat kapná azoktól akik felismerik. Szóval egy jó tanács: sose szerepeljetek a tévében!

vv-aurelio1.jpg

VV Aurelio egy idióta. Ezt kár lenne tovább szépíteni, egyszerűen csak egy újabb idióta a PR-gépezet markában. Mivel megnyerte a legutóbbi ValóVilág-ot, minimális szinten ugyan de reflektorfénybe került. Sajnos még mindig túl sok az agymosott zombi akiknek a napi szórakozása kimerül abban, hogy az esti műsorsávban ilyesfajta műsorokra fecsérlik drága (?) idejüket. Ergo az elegendő nézettség megvolt ahhoz, hogy Aurelio ismertté váljon idehaza (persze csak bizonyos embereknél, én speciel azt sem tudtam ki ez, amíg el nem olvastam a Tolvajkergetők róla szóló bejegyzéseit…). És mivel a siker mindig az ember fejébe száll, Aurelio sem volt képes nyugton megülni a seggén és mindenáron bizonygatnia kellett, hogy ő a faszagyerek, a VV-győztes, a telep királya. Nade srácok, ez mindig is így ment. Emlékszem még arra a szerencsétlen ''kubai macsó'' VV Cristofel-re is, akiről nem győztem elég savazó cikket írni annak idején. Azzal is mi lett? Remélem kijutott Kubába, ahová mindig is menni akart, aztán most épp valami dzsungelben bujkál az emberkereskedők elől. Avagy ott volt VV Béci, aki a hirtelen jött sikertől rögtön úgy érezte, hogy ő gengszter-rapper és menten elkezdett rappelni (borzalmas minőségben, naná…). Az egyetlen ember aki az évek során jól jött ki ebből az egész ValóVilág cirkuszból, az VV Alekosz volt. Kapott rengeteg pénzt, saját műsort (vele megannyi parti-ribancot), internetes mémeket és mikor eltűnt a köztudatból, egyszerűen átszerződött a konkurens tévécsatornához. Elsőre nem is hinnétek róla, hogy mekkora koponya az az ember. De ez az Aurelio…hát sajnos ő pont olyan mint az összes többi előtte és az összes többi akik majd utána következnek: egy nulla. Meglett volna az esélye arra, hogy valaki legyen (erre jó példa mondjuk Tóth Gabi, aki a nővére árnyékából lépett ki és ma már a ''szegény ember Pink-je'') de nem tudott élni vele. Azt hiszem nála a tudomány megállt ott, hogy a kapott nyereményét piára, dizájnerdrogokra, kurvákra és menőzésre költse. Ez is egy életstílus, de hosszú távon nem éri meg. Persze hosszú távon már arra sem fogunk emlékezni, hogy ki a retkes fasz volt az a VV Aurelio…

Top 10 kedvenc videojátékom (2. rész)

Üdv, mindenkinek! Folytassuk akkor tehát onnét, ahol a múltkor abbahagytuk. Utólag is elnézést kérek tőletek amiért nem időben érkezett a megkezdett lista folytatása, de rengeteg tennivalóm akadt. Eme II. részt már egy kicsit rövidebbre szabtam, ugyanis az elsőt visszaolvasván rájöttem, hogy talán kicsit többet írtam ott a kelleténél. Semmiképp sem szeretném ugyanis, ha unnátok az ilyen összeállításokat. Épp ezért eme mostanit igyekeztem megfelelő hosszúságúra szabni. Bízom benne, hogy elégedettek lesztek vele. Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjön a lista II. része. Újfent jó szórakozást kívánok hozzá!

5. Silent Hill II (2001)

Imádom a horror műfaját. Ezt jól tudják azok akik kicsit is ismernek, avagy nyomon követik a filmajánlókat a blogon. A gyerekkorom már horror filmek jegyében telt, tinikoromra pedig szörnyen nagy rajongójuk lettem. Faltam őket. Aztán felnőttem, a horror műfaja pedig veszített varázsából számomra. Még most is nyomon követem az efféle filmek megjelenését és a jobbakról természetesen írok is itt de már nem hoznak annyira lázba mint mondjuk 10 éve. Ennek ellenére a horror-videojátékokat is nagyon kedveltem mindig is. A nagy Resident Evil vs. Silent Hill versenyben nekem mindig is utóbbi jött be jobban. Remekül elvoltam ugyan az Umbrella Corporation által zombikká avanzsálódott népség kiirtásával is Raccoon City szebb napokat is látott városában (meg a többi helyszínen) de mindig is a Silent Hill gyakorolt rám nagyobb hatást. Köszönhető volt ez például a remek történetének és magának Silent Hill városának, amely epizódról-epizódra gyarapodott valamiféle sötét titokkal. Eleinte még csak egy rejtélyes kisváros volt (amolyan Twin Peaks -jelleggel) aztán a Konami fokozatosan megtöltötte okkult szertatásokkal, őrült szektákkal, bizarr gyilkosságokkal, furcsa eltűnésekkel és még megannyi más titokzatos dologgal. Minderre a 2006-ban kijött Silent Hill – A halott város című mozifilm csak rátett egy lapáttal. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb videojátékos adaptációról van szó (amit a 2012-es 2. rész már megközelíteni sem tudott…). Szóval Silent Hill mitológiája és történelme szépen felépült. Ám ami igazán beindította ezt a folyamatot, az nem az 1999-es 1. rész volt, hanem a 2001-ben kijött Silent Hill II, minden idők egyik legjobb horror-videojátéka.

Silent Hill 2.jpg

Főszereplőnk – James Sunderland – egy napon levelet kap rég nem látott feleségétől. Az öröm helyett azonban a kétkedés vesz erőt rajta, hiszen felesége (Mary) már 3 éve meghalt. Ennek ellenére a levél egyértelműen az ő kézírása, benne pedig kéri James-t hogy jöjjön Silent Hill-be ahol majd találkozhatnak a ''különleges helyükön''. James útra is kel, egyenesen a köddel jócskán borított Silent Hill városába. Itt kapjuk meg az irányítást. Eleinte elég sokat kell mászkálnunk, felfedeznünk ezt-azt (mondjuk a temetőt) de aztán beérünk a városba. Egy vérnyomot követve aztán csakhamar szembe találhatjuk magunkat az első ellenféllel. Groteszk lény amelynek legyőzése ugyan nem túl nagy kunszt de utána már a nyílt utcán is belefuthatunk néhány társába. Szerencsére már az elején magunkhoz vehetünk egy kis rádiót amely statikus zörejeivel jó előre jelzi ha rémség van a közelben. A ''szégyen a futás de hasznos'' -teória ebben a játékban hatványozottan fennáll. Sokszor sokkal hasznosabb inkább meglépni a ránk vadászó szörnyek elől, mintsem harcba bocsátkozni velük. Ennek egyik oka az, hogy a játék még könnyű-fokozaton is képes helyenként eléggé megizzasztani az embert, a másik pedig az, hogy az irányítás…nos, nem lett épp a legjobb. Kifejezetten körülményesre sikeredett ugyanis. Szerencsére a Silent Hill II nem csak abból áll, hogy a ködös nyílt utcákat járjuk és kulcsokat meg színes biztonsági-kártyákat gyűjtögetünk (álá Resident Evil). Gyakran megfordulunk majd épületekben is. Ezek belső kialakítása meglepően részletesre sikeredett. Nekem az egyik kedvencem a hotel volt. Lepusztult, dohos és málladozó falakkal dúsan borított összképe bőven felvehette volna a versenyt bármelyik budapesti, ''nem túl jó környéken lévő'' gangos társasházéval. Ehhez jön még hozzá, hogy van amikor nagyrészt vaksötétben kell mászkálnunk mert sehol egy világító alkalmatosság a közelben a falon. Nos, ilyenkor jön jól zseblámpánk amelynek fénye igencsak realisztikusan világítja be környezetünket. Épp csak annyit enged láttatni, amennyit a valóságban is látnánk. Tökéletes horror-körülmények között kalandozhatunk tehát. Fura, de a Silent Hill II szintjét azóta egyetlen SH-játék sem tudta még csak megkarcolni sem. A Silent Hill III lett volna egyedül méltó erre, a The Room, a Homecoming de még a nekem eredetiben meglévő Downpour sem tudtak olyan magasságokba emelkedni mint James Sunderland kalandja Silent Hill lepukkant városában. A horror-videojátékok történelmében mind a mai napig előkelő helyet foglal el ez a rémálomszerű utazás, és higgyétek el nekem, hogy bátran bepróbálhatjátok még így 2014-ben is, mert az élmény ugyanaz. Csak aztán tudjatok nyugodtan aludni éjjel…

Tovább

Kritika: Big Bad Wolves

big-bad-wolves.jpg

Év: 2013

Rendezők: Aharon Keshales, Navot Papushado

Szereplők: Lior Ashkenazi, Rotem Keinan, Tzahi Grad

Hamarosan hazánkba is eljut majd a Big Bad Wolves, mégpedig ''Csúnya, gonosz bácsik'' címmel. Nem kifejezetten rossz magyar cím, azt kell mondanom. Illik ehhez az izraeli krimi-dráma-thriller alkotáshoz. Kár, hogy a film csak amiatt érkezik hozzánk, mert a híres Quentin Tarantino a tavalyi év legjobbjának kiáltotta ki. Ennek ellenére örülhetünk, mert egy igazán remek alkotással állunk szemben. Aki olvasta a Top 10 lélekgyilkos film összeállításomat, az találkozhatott ott a kanadai 7 Days című filmmel. Az alapkoncepció a Big Bad Wolves esetében is nagyon hasonló. Adva van egy egy tanár, akire ráhúzzák, hogy pedofil, gyerekmolesztáló, máskülönben pedig sorozatgyilkos is. Ugyanis a városban egy olyan sorozatgyilkos garázdálkodik aki kifejezetten fiatal lányok megerőszakolásában, megkínzásában és megölésében leli örömét. Szóval van ez a besározott tanár, és az őt mindenáron vallomásra bírni akaró rendőrfelügyelő akit a következő véres gyilkosságnál konkrétan lefokoznak. Az erdőben talált, székhez kötözött, levágott fejű kislány látványa már önmagában is elég sokkoló (ilyen szempontból a film nem finomkodik), de a helyszínen feltűnik az áldozat édesapja is aki bosszút esküszik. Azért vontam párhuzamot a 7 Days-el mert a koncepció tényleg nagyon sok aspektusában hajaz arra a filmre. Főleg a megkeseredett, bosszút forraló édesapánál figyelhető ez meg. Megvesz egy házat, messze mindentől, jó nagy – és valamennyire hangszigetelt – pincével. Telerakja kínzóeszközökkel, stb. Igen ám, csakhogy a Big Bad Wolves nem ám egyszerű torture porn. Jócskán megcsavarja ezt, és különböző stílusokból merít. Eleve nagyon sokban épít a fekete humorra. A szituációt egyébként már kitalálhattátok: az édesapa és a rendőrfelügyelő együtt kínozzák szerencsétlen tanárt, hogy kihúzzák belőle, hogy hová temette a meggyilkolt lányok fejeit, egyúttal vallomást tegyen bűneiről. Módszereik hűen követik a gyilkos módszereit, ugyanis az édesapa pontosan ugyanazokat a kínzási módszereket akarja használni amelyeket a gyilkos is használt az elrabolt kislányok esetében (de hogy miket, azt nem árulom el…legyen meglepetés!). A vicc az egészben az, hogy ennek a filmnek teljesen szét kellett volna esnie, zseniális módon mégis egyben maradt. A (fekete-)humort belevinni szörnyen merész ötlet volt. Egyszerűen nem lehet nem megmosolyogni az olyan jeleneteket mint mikor az édesapa és a rendőrfelügyelő arról beszélgetnek, hogy ha a gyilkos megerőszakolta az elrabolt lányokat és ők hűen másolják tetteit, akkor nekik is meg kell-e erőszakolni a fotelhez kötözött tanárt. Vagy amikor az édesapa épp egy kalapáccsal készül eltörni a tanár ujjait, és pont az utolsó pillanatban hívja az anyja telefonon. Vagy a tortás jelenet. Bizarr az egész film.

big-bad_-wolvescbp.jpg

Sokakat érdekelhet, hogy vajon tényleg durva-e a Big Bad Wolves? Nos, igen. Tényleg durva. Nem azért mert képes mindent megmutatni (mint tette azt a 7 Days anno), hanem azért mert zseniálisan képes hangulatot teremteni. A brutális gyilkosságokról eleinte csak részinformációink vannak, azonban mikor az édesapa leül a lekötözött tanár elé a pincében és meseként felolvassa, hogy miket tett a gyilkos az áldozataival…egyszerre sokkoló és haragot ébresztő. A film pedig játszik velünk: az utolsó percekig sem lehetünk biztosak abban, hogy a tanár akit a pincében kínoznak, valóban elkövette volna azokat a szörnyű tetteket amikért büntetik. A forgatókönyv tehát zseniális. A legvégére persze minden kiderül (semmit nem akarok ellőni…) de addig egészséges kétkedésben tartja a nézőt. A színészek pedig remekül asszisztálnak mindehhez. A gyámoltalan tanár, az elszánt rendőrfelügyelő és a még elszántabb, egyúttal már-már őrült édesapa is mind remekül alakítanak. Szót kell még ejtenem a rendezésről is, mert profi munka lett az is. Ezzel már rögtön a film elején szembesülhetünk, mikor átkozott baljós és vészjósló zenére, lassított felvételen bújócskáznak gyerekek. Hátborzongató. Szerencsére a film később sem esik szét. Végig izgalmas, érdekfeszítő és elgondolkodtató marad. Ha pedig hozzávesszük, hogy alaptematikája (a gyerekrablások/-molesztálások/-gyilkosságok) a valóságban is igen elterjedtek, az egész film kap egy még jelentősebb mondanivalót. Direkt nem árulom el, hogy mi a film vége. Több szempontból is fontos ugyanis. Inkább olvassatok bele a heti hírekbe és biztos vagyok benne, hogy találtok legalább egy, a témába vágó, megtörtént esetet. A Big Bad Wolves pedig pont ezért fontos film. Felhívja a figyelmet a valóságra, az óvatlan szülőkre, a bárminek és bárkinek kiszolgáltatott gyerekekre és a beteg, kéjvágyó gyilkosokra akik pont úgy lesnek a kislányokra mint a Farkas a Grimm-mesében. Társadalomkritikus és lélekmaró hatása is van. A végén pedig földbe döngöl. Kötelező film tehát. Azt azért nem mondom, hogy a tavalyi év legjobbja de egyértelműen ott van a legjobbak között.

Értékelés: 10/10

The Horrors – Luminous

Az űrben lebegve

3ce4265f.jpg

Kiadás éve: 2014

Kiadó: XL Recordings

Műfaj: Neo-psychedelia/Electronica/Krautrock

Ezt hallgasd meg: In And Out Of Sight

 

Tovább kell csúsztassam a beígért listát, hiszen a héten megjelent a The Horrors legújabb albuma. ITT olvashattátok már, hogy mennyire vártam. Átfogó cikket akartam róla írni, ezért napjában többször is végighallgattam a teljes albumot és átnyálaztam néhány hozzá kapcsolódó kritikát. Kezdjük talán egy kis történelemleckével (ha már úgyis érettségi-időszak van). A The Horrors első albuma, a goth-punkos, garázs-rockos Strange House 2007-ben jelent meg. Abban az évben amely a post-punk revival végső szakaszának felel meg. A Tim Burton-ös stílusvilágban (ez leginkább a kinézetben, az imázsban mutatkozott meg) és régi horrorfilmes eszköztárban (analóg-szintik előszeretettel történő alkalmazása, sötét dalszövegek) fürdőző tagok üdítően frissnek és különlegesnek számítottak akkoriban. Remek debütjüket aztán 2009-ben követte egy merőben új irányvonalon haladó 2. album. Ez volt a Primary Colours. A goth/emo stílust lecserélték, helyette felerősödtek a Joy Division-, a shoegaze-, és a krautrock-hatások. A kritikusok kitörő lelkesedéssel fogadták a ''megkomolyodott'' The Horrors új albumát, sok rajongó azonban elpártolt tőlük mert ők a debüt karcos/zajos stílusvilágát várták volna vissza. A The Horrors azonban követte tovább a megújulás tendenciáját és a 2011-es Skying is inkább hatott merőben újnak, mintsem a régi időket megidéző nosztalgialemeznek. Bár ugyan mint a Primary Colours, mind a Skying tartalmazott a zenekar debütjére visszakacsintó múltidézést egy-egy dal formájában (előbbinél ez a New Ice Age, míg utóbbinál a Monica Gems volt), az új hangzásvilág és stílus már egyértelművé tette, hogy a The Horrors jelenleg Anglia egyik legfontosabb zenekara akik állandóan képesek valami újjal meglepni a népet. A pár napja kidobott Luminous esetében ez az elektronika, a különféle szintik még inkább előtérbe helyezése volt.

2013THEHORRORS_JF_0078190314.jpg

A Chasing Shadows pont megfelelő választás volt az albumot nyitó első dal szerepére. Lassan indul be. Hosszú (nagyon hosszú) instrumentális kezdéssel operál. Később törzsi dobok (!) lépnek be, majd egyszer csak berobban az egész és az éteri szinti-függöny mögül előbújik Faris gyönyörű hangja, a kifejezetten vidám (és abszolút nyári hangulatot sugárzó) dal pedig a végére olyan magasságokba emelkedik mint a The Horrors eddigi legjobb szerzeménye, a Sea Within A Sea. A First Day Of Spring már sokkal inkább gitárközpontúbb, emiatt pedig meglehetősen lendületes is. A So Now You Know – bármily hihetetlen is – a The Horrors eddigi legslágeresebb száma. Aztán jön az In And Out Of Sight. Hallgassátok meg, aztán tegyétek fel magatoknak a kérdést: ez még mindig The Horrors? Imádom ezt a dalt. Csodálatosan szép. Olyan mintha az űrben lebegnénk közben (erre nyilván rájátszik a sok analóg-szinti is). Mikor hallgatom, sokszor eszembe jut közben a Klaxons (mert szerintem ezt a dalt simán írhatták volna ők is, mondjuk a 2010-es albumukra, persze csak ha azt nem Rick Rubin, hanem mondjuk Flood producereli). A Jealous Sun és a Falling Star nem annyira kiemelkedőek. Az I See You azonban igen. Újabb fontos szerzeménye ez a The Horrors -életműnek. Ugyan nem éri el a már említett Sea Within A Sea mesteri szintjét, de megközelíti azt. A végére pedig, a katartikus lezárásban talán meg is karcolja, de ezt mindenki döntse el maga. A Change Your Mind lassú, merengős. Emellett ékes bizonyítéka annak, hogy Faris végre igazi énekessé érett. Már nem üvölt és sikongat mint tette azt anno, a debütön. Most már profin énekel. A Mine And Yours a Skying-érára emlékeztet. A lezárást elhozó Sleepwalk pedig…nos, számomra csalódás volt. Igen, a Luminous egyetlen negatívuma számomra az utolsó dal volt. A The Horrors ugyanis mindig nagyon értett az album-lezárásokhoz. A debütön a fenyegető A Train Roars hozta el ezt, a 2. albumon a már oly sokat emlegetett Sea Within A Sea, míg a Skying esetében a megkapóan szép és fájdalmas Oceans Burning. Sajnos jelen esetben a Sleepwalk semmi emlékezeteset nem nyújt. Pontosabban: semmi olyat, amit elvárnék a zenekartól egy profi album végére. Merthogy a Luminous eme apróbb negatívuma ellenére is profi album lett, ehhez kétség sem férhet. Ügyesen oldották meg, hogy még nagyobb teret engedtek a szintiknek és az elektronikus hangzásvilágnak. Mellesleg az egész album vidámabb, néha már-már poposabb mint az eddigiek. Meglátjuk, hogy a The Horrors legközelebb mivel rukkol majd elő, mert náluk aztán végképp nem lehet tudni. Lehet folytatják majd ezt a megkezdett irányvonalat, de az is lehet, hogy visszatérnek a debüt karcos/zajos stílusához. Mi mindenképp csak nyerhetünk vele.

Értékelés: 10/8

süti beállítások módosítása