Fiúk-lányok, a Top 10 kedvenc videojátékom lista II. részét újfent el kellett tolnom egy héttel mert közben rátaláltam erre a félig megkezdett összeállításomra amit még tavaly kezdtem el írni, és elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy befejezzem és közzétegyem nektek. Hasonló lett mint a nagy sikert aratott Top 10 lélekgyilkos film és annak kiegészítője, a Még 5 (+1) lélekgyilkos film listáim. Igyekeztem olyan filmeket kiválogatni amelyeket én személy szerint nem szívesen néznék újra még egyszer. Pedig tudjátok, hogy én aztán bírom a lélekgyilkos filmeket és csak igen kevés alkotás tud kiakasztani. Hát…az ebben a listában szereplő filmeknek ez maradéktalanul sikerült. De nem is csigázlak benneteket tovább, vágjunk bele:

5. The Seasoning House (2012)

Miről szól?

Egy fiatal, süketnéma lányról akit 1996-ban a dél-szláv háború idején katonák elhurcolnak egy olyan házba amely kifejezetten azért működik, hogy ott ágyhoz kötözött, bedrogozott lányokat erőszakolhassanak meg beteg lelkületű férfiak, természetesen pénzért cserébe (szakkifejezéssel élve: ''rape house''). A lány sorstársaival együtt érkezik azonban csakhamar a ház ''cselédje'' szerepet kapja. Azaz neki kell megmosdatnia, ápolnia és bedrogoznia a lányokat nap mint nap. Miután barátnője kegyetlen módon belehal egy ilyen…khm…aktusba, a lánynál végleg elszakad a cérna és véres (nagyon, nagyon véres) bosszút áll a gyilkoson, amivel olyan események láncolatát indítja el melyekre még ő sem számított. Halálos bújócska kezdődik a lepukkant házban, mindenki a lányt üldözi aki viszont rendkívül cseles és mivel milliószor jobban ismeri a házat belülről mint az éppen odaért helyi militarista erők (értsd: zsoldos katonák), igazán nem esik nehezére kijátszania őket. Csakhogy a katonáknak van fegyverük is. A The Seasoning House egy, az átlagosnál jobban sikerült lélektani dráma. Brutális, szörnyen nehezen emészthető és nem kicsit merész. Napokra képes leszedálni az ember lelkét.

Miért nem szeretnéd újranézni?

Mert a film szörnyen naturális és kegyetlen. Árad belőle a ragadós mocsok és olyan közelien adja át az emberi kegyetlenség és állatias viselkedésforma legkülönfélébb válfajait, hogy a film megtekintése után erős késztetést érzünk arra hogy lezuhanyozzunk, ugyanis le szeretnénk majd mosni azt a sok szennyet amit a The Seasoning House tapasztott ránk. Az egy dolog, hogy a filmben iszonyatosan durván erőszakolnak meg magatehetetlen lányokat de az már végleg beteszi a kaput, hogy némely aktus – extra pénz ellenében – halállal is végződik. Igencsak erőteljesen bassza szét a lelket ez az egyébként meglepően véres (és csak úgy mellékesen: gyönyörűen fényképezett) film. Megtekintése csak edzett idegrendszerrel bíróknak javallott. De talán még nekik sem. Ha pedig valaki hozzám hasonlóan gyűlöli a nemi erőszakot, akkor messzire kerülje el. Randifilmnek sem épp ezt ajánlom.

Remek évnek nézünk elébe zenei fronton is. A The Horrors és a Klaxons mellett a Kasabian is visszatér, méghozzá egy vadonatúj albummal. Címe 48:13 lesz amely utalás a lemez hosszúságára (játékidejére). De miért is fontos számomra ennyire a Kasabian? Nos, kezdjük az elején. Debütáló albumuk 2004-ben jött ki. A legnagyobb sláger rajta egyértelműen a Club Foot volt amely azóta már számtalan reklámban és filmben egyaránt szerepelt (mellesleg az angol focidrukkerek egyik fő himnuszává avanzsálódott). Én is imádtam, naná, hogy rögvest be is akartam szerezni a teljes albumot. Akkoriban viszont még nem volt ennyi lemezbolt szerte a városban. A warez sem élte fénykorát, úgyhogy maradt a Media Markt, avagy az online rendelés külföldről. A lényeg az, hogy meglett a CD. Borzasztóan örültem neki, számtalanszor végighallgattam és a mai napig tartom, hogy 10 év távlatából is ugyanúgy megállja a helyét mint anno. A 2006-os Empire számomra egy kissé visszalépés volt. Háttérbe szorult az elektronika, inkább a glam rock lett erőltetve. Remek album de a már említett elektronika hiánya miatt én sosem szereztem be. A 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum (mely album egy bezárt elmegyógyintézetről lett elnevezve) viszont már sokkal inkább tetszett. Érezhető volt a produktumon Dan the Automator keze nyoma, ugyanis az elektronika jóval fajsúlyosabban kibontakozott. A Kasabian itt már belevette a repertoárba a pszichedelikus rockot is (spagetti-westerneket idéző témákkal egybefűzve), amely véleményem szerint igencsak jó ötlet volt. Nagy kedvencem, Sergio Pizzorno is jobban ki tudott bontakozni, mind dalszerzői, mind énekesi szempontokat tekintve. Nálunk az akkor még létező WAN2 magazin 2009 legjobb albumai közé választotta a lemezt, én pedig meg voltam győződve róla, hogy a Kasabian ezt a szintet már nem tudja megugorni. Tévedtem.

A 2011-ben kijött Velociraptor! a mai napig a legnagyobb kedvencem tőlük. A szintén Dan the Automator besegítésével felvett anyag egyszerre kísérletező, ám mégis ízig-vérig Kasabian. Előbbire remek példa mondjuk az I Hear Voices amely a The Chemical Brothers minimalizmusát és analóg-szinti püttyögését idézi, utóbbira pedig mondjuk a Goodbye Kiss amely viszont a ''régi Kasabian'' -féle indie rock. Érdemes még elidőzni az olyan dalok felett is mint például a Sergio Pizzorno által írt és énekelt Acid Turkish Bath (Shelter from the Storm) a maga indiai/arab zenei momentumaival, avagy a – szintén Pizzorno-szerzemény – La Fée Verte amelyben egyértelmű utalásokat kapunk a The Beatles-re. A Kasabian betonbiztosan ott van jelenleg is Anglia legfontosabb zenekarai között és ha valami újjal hozakodnak elő, akkor arra minden zenei szaksajtó azonnal ráharap. Így történt ez a június 9-én érkező új album, a 48:13 apropójából kiadott két új dallal is. Boncolgatnám egy kicsit a hangzást. A 48:13 egyértelműen az elektronika irányába fog elmenni. Pizzorno már az előző albumon is kivette a részét a produceri munkálatokból, az új anyag viszont teljes egészében az ő keze alatt formálódott. Ő felelős tehát a hangzásért amely az előző CD-n is hallható minimalista, szintetizátor-központú sajátosságokat ezúttal még inkább kibontja majd. A Kasabian ezzel a glam rockot úgy látszik végleg a háta mögött hagyja, és inkább a dance rock irányába mozdul. Szerintem ez jó döntés volt tőlük. Hallgassátok csak meg a nemrég kiadott Explodes minimalista, kísérteties hangzású püttyögését. Nagyon merész. Amíg ez lassabb, merengősebb, addig a közben már pofás klipet is kapó Eez-Eh a tempósabb, bulizósabb irányvonalat prezentálja. Letisztult, minimalista hangzás. Ha nem Tom Meighan énekelne, meg nem mondanánk, hogy Kasabian szól (a cikk végére beszúrtam az említett klipet, meg lehet szemlélni). Szóval a hangzás sokkal inkább elektronikus, mintsem keményvonalas indie, avagy glam rock. Ez a fúzió az elektronikával nekem nagyon bejön, hiszen már a 2004-es debütöt is az elektronika előtérbe helyezése miatt kedveltem meg annyira. A 48:13 visszatérés lehet ehhez. Lássuk a tracklistet:

1. (shiva)
2. bumblebeee
3. stevie
4. (mortis) 
5. doomsday
6. treat 
7. glass
8. explodes
9. (levitation) 
10. clouds
11. eez-eh
12. bow
13. s.p.s.

Ígéretes dalcímek. Kíváncsi leszek a majdnem 7 perces hosszúságú szerzeményre (treat), bár van egy tippem, hogy azt majd Pizzorno énekli. 13 dal, 48:13 hosszúságú játékidő, fajsúlyos elektronika és ha hinni lehet az előzetes információmorzsáknak akkor 60-as évekbeli rock és hip-hop (!) is vár majd ránk az új anyagon. És akkor a minimalizmust még inkább erősítő rózsaszín (vagy pink?) albumborítóról még nem is szóltam. Erősen várólistás tehát az új Kasabian album. Sok helyről merít, végre merészen használja az elektronikát is és én személy szerint biztos vagyok benne, hogy a végeredmény abszolút méltó lesz a zenekarhoz. Az sem kizárt, hogy 2014 egyik nagy sikeralbumáról van szó. Meglátjuk. Addig viszont álljon itt az Eez-eh klipje, amely azon kívül, hogy azonnal a fülbe mászik, még a Google-nek is ízesen beszól (''We're being watched by Google''). Parádés. Íme:

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Rap/Hip-hop

Ezt hallgasd meg: Jönnek a zombik

Sajnos a Top 10 kedvenc videojátékos listám II. részét el kellett csúsztatnom egy héttel későbbre, mert azért akad még rajta írnivaló (és tudjátok, hogy maximalista vagyok). De persze ami késik, nem múlik. Addig viszont hoztam nektek végre egy újabb magyar albumot amely egyébként már meglehetősen régóta fenn van a lejátszómon és majdnem napi szinten hallgatom is. Hazai rap/hip-hop albumokról amúgy sem igazán szoktam írni (kivétel volt az Akkezdet Phiai -féle Kottazűr amely ugyan rendes ajánlót egyelőre még nem kapott, de a Top 10 kedvenc zenei albumom listán előkelő helyen szerepelt). A hozzáállásom ehhez a műfajhoz lényegében annyi, hogy a jobbfajta előadókat (Akkezdet, NKS, Barbárfivérek, Mikee Mykanic, Halott Pénz, Hősök, Killakikitt, és persze a jelen cikk tárgyát képező DSP) szívesen hallgatom még akkor is ha pedig ez a műfaj eleve nem is áll olyan közel a szívemhez. Ettől függetlenül mindig is nagyon szerettem ha valaki őszintén, mellébeszélés nélkül festett képet Magyarországról és a benne élő emberekről. Zenében is kedvelem ezt a fajta stílust. Sokszor egy-egy dal hallatán jó érzéssel tölt el, hogy nem csak én vélekedek úgy a hazai állapotokról, ahogyan. Másnak is szúrja a szemét a sok egoista vadbarom, pénzéhes plázapicsa, törtető karrierista, avagy identitászavaros ''kamugengszter''. Nagyon jó amikor akadnak olyanok, akik mindezt megírják és elrappelik különféle dalokban. Márpedig a rap erre a legjobb műfaj. A DSP pedig az egyik legtehetségesebb hazai képviselője.

Jómagam Budapesten élek, ezt sokan tudjátok már (azt talán kevesebben, hogy a XVII. kerületben, tehát kertvárosban). Eléggé gyakran járok a belvárosba, gyakran mozgolódok olyan közismert placcokon ahol napi szinten több ezer ember megfordul. Néha jólesik a belváros pezsgése. Ilyenkor igyekszem esténként nem a balhékra, meg a háttérben lassan már késsel egymásnak eső emberekre figyelni, hanem inkább a neonfényes utcákra és a jó hangulatra. A felszín alatt azonban ez a város is mocskos (csak úgy mint az összes többi…). A társadalomkritika mindig is fontos volt számomra (ha visszaemlékeztek, hogy az Agyiszint blog idejében mennyi ilyen poszt ment ki tőlem, akkor tudjátok miért). A budapesti DSP stílusában is előkelő helyet foglal el a társadalomkritika (olyannyira hogy első albumuk címe Társadalomklinika volt). A tavalyi Rímnapló is hemzseg a kritikus, odaszólogatós, pimasz szövegektől. A 2011-es – igencsak kiváló – Elmezaj után a felállás még mindig ugyanaz: Bom, Dipa, és Gerysson hozzák el nekünk a már említett társadalomkritikus szövegeket és a szörnyen jól megcsinált zenei alapokat. A kötelező Intro után az MC Fantommal közös Győztesek indítja tulajdonképpen az albumot. Kifejezetten pozitív track, lendületes nyitány. Ezt követi a Pénz kell. Nagyon bírom ezt a dalt, remekül rávilágít arra, hogy mennyire átsző manapság mindent a pénz és hogy kvázi tényleg ettől függünk már. Érdemes többször is végighallgatni, nagy igazságok vannak benne. A Jönnek a zombik pimasz görbetükör a társadalom felé. A robot-életmód ugyanis ott van a mindennapokban. Az emberek csak mennek és mennek – megszokott útvonalakon, megszokott munkahelyekre. Szürke hétköznapok, szürke arcok. Az átkozott napi rutin. Pont olyanok mint a zombik. A dalszöveg remek (''Messziről fogom a fejem, milyen jó nő van ott/De smink nélkül meg csúnya, mint egy élőhalott/Kint is nyomja a telót, egy pillanatra se néz föl/Kommenttel meg like-ol, közbe leborul a lépcsőn''), a végén való Resident Evil-es poénért pedig külön is pacsi! A Mi a téma? nekem annyira nem jött be, de lehet csak azért mert Busa Pista közreműködik benne, őt meg annyira nem csípem. A Rómeó viszont megint telitalálat. A mai párkapcsolatokat veszi górcső alá (a refrén beszédes!). Az Úgy akarok élni (km. BKP, Suppah) ötletes fantáziálás, hogy milyen lenne ha a fiúk mesésen gazdagok lennének. A Rohadj meg egy olyan track amit biztosan sokan elküldenének néhány ismerősüknek (az alapja pedig fejleszakítós a javából). A Kattant egy közveszélyes elmebetegről szól (''Véletlen se baszd fel ha ki van a forma/Hivatásos faszfej, papírja van róla/Ha feltűnik az utakon, kösd be magad/Mer' GTA-ba se vagy olyan durva mint ez a tag''). Klassz animációs klipet is kapott már. A Jósika utca csupán scratchelés, ám annak kiváló. A Nehéz az élet problémáit állítja középpontba, szomorkás hangszereléssel. A Furakorral közös Nem baszol fel olyan track amit egy nehéz nap után bárki szívesen elhallgat. Az Enyém ez a nap számomra abszolút nyári hangulatot áraszt magából. A Szabadon (km. At Szifue) árasztja magából a pozitivitást és az optimizmust. A Mélyvíz a ''kamugengszter'' senkiháziaknak és identitászavaros, szar MC-knek szól be. A záró Estipest pedig egy óda Budapesthez (és még az Akkezdet Phiai -féle Budepesmódból is hangmintáznak benne), itt lakóként engem mindig megmosolyogtat. Ennyi lett volna a Rímnapló. Nálam mostanában folyton ez pörög, jó lenne CD-n is beszerezni (2500 Ft érte egyáltalán nem sok) és lassan már-már a Kottazűr (meg az NKS -féle 5 csillag) magasságába emelkedik számomra. Érdemes egy próbát tennetek vele akkor is, ha amúgy nem rajongtok ezért a műfajáért. A Rímnapló ezen könnyen változtathat.

Értékelés: 10/8

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Art Pop/Electronica

Ezt hallgasd meg: Team

Régebben nem sok női előadót hallgattam. Az elsők között talán a Ladytron törte meg a jeget, hiszen abban ugyebár két női zenész is szerepel (+ két pasi is, de ez most mellékes). Aztán egyre inkább nyitottam a női előadók irányába. Jött Marina & The Diamonds, Florence + The Machine, St. Vincent, Ladyhawke, Lily Allen, aztán pedig az a Lana Del Rey aki borzasztó rövid időn belül lett a számomra egyik legnagyobb kedvenc női előadó. Azt továbbra is tartom, hogy Lana az, akiben az egyik legnagyobb potenciál van ilyen téren (a sok műanyag Katy Perry, Rihanna, Taylor Swift, meg Lady Gaga -félékből már elegem van) de azért hála az égnek feltűnnek a színen rendre újabb és újabb reménységek. A mindössze 17 éves új-zélandi Lorde (eredeti nevén Ella Marija Lani Yelich-O'Connor) is pont ilyen. Sok helyütt olvastam, hogy 2013-as Pure Heroine albuma mennyire jól sikerült, különféle díjakra jelölték, őt maga pedig azon kívül, hogy beszólt a legnagyobb sztároknak, toronymagasan uralta a brit és az amerikai slágerlistákat hetekig. Kezdjük magánál az albumcímnél: Pure Heroine. Így, egy hozzátett e-betűvel a végén a cím inkább egyfajta női hősre utal mintsem magára a heroinra. Remek szójáték, meg kell hagyni! Emellett az albumborító minimalista dizájnja is említésre méltó hiszen Lorde ezzel is kerüli a fényűző pompában lubickoló popsztárocskák imázsát. Ez egyébként egész stílusára jellemző. Amíg az MTV-n (és az újságok címlapjain) szereplő társaik a rengeteg pénzről, a csillogásról, gyémántokról és napfényes luxus-nyaralásokról énekelnek, addig Lorde teljesen hétköznapi dolgokról. Többször hangsúlyozza, hogy ő csak egy átlagos lány. Emellett elég rendesen be is szól és csípős kritikát fogalmaz meg a már említett műanyag popsztárocskák felé (legutóbb pl. Selena Gomez-t találta be). Emiatt pedig elég sokan fújnak rá, de pont emiatt rengetegen – többek közt én is – tisztelik és elismerik tehetségét. Vegyük górcső alá végre a korongot:

Az albumot a Tennis Court nyitja. Jól hallható már ebben az első dalban is Lorde minimalista stílusa és többféleképpen értelmezhető dalszövegei. A minimalista stílus egyébként szerintem átkozott jól áll neki. Olyasmi kicsit mint James Blake post-dubstep minimálja de kevésbé elvontabb. Sokszor csak a fajsúlyos dob és a háttérből előtörő szintetizátor kap helyet Lorde egészen megkapó énekhangja mellett. Ez a már említett James Blake -féle párhuzam mellett erősen emlékeztethet egyeseket a The XX, avagy éppenséggel Woodkid zenei stílusára. Mindenesetre szerintem abszolút meggyőző. A 400 Lux például szirénaszerű szinti-dallammal nyit amiben aztán szinte berobban a (törzsi-) dob. A fiatal Lorde hangja itt engem helyenként kísértetiesen emlékeztetett Robyn énekhangjára de lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel. A Royals nemcsak szimplán sláger hanem egyenesen világsláger. Több mint 9 hétig (!) vezette az amerikai slágerlistát. Lorde elég rendesen kiosztja benne a sztárokat, hogy ők csak a gazdagságról, a fényűzésről, meg a pompáról tudnak énekelni amíg neki és a barátainak már az is gond, hogy egy buli után hogyan jussanak haza gyalogosan. Mindenképp elismerésreméltó az a fajta merészség és önbizalom amivel egy ilyen fiatal új-zélandi lány képes beszólni a legnagyobb popsztárocskáknak. A Ribs egyenesen diszkós-ütemekre pakol rá nehezen emészthető témákat (például az öregedéstől való félelem). A Buzzcut Season nekem az abszolút kedvencem. Csilingelő szinti-alappal kezdődik ami végigkíséri az egész dalt de közben beúszik Lorde éneke is ami az egészen lassútól a kieresztett hangon éneklőséig váltakozik, amikor pedig kiejti, hogy ''I live in a hollow ground with you'', én mindig beleborzongok annyira zseniális. Imádom ezt a dalt, na! Menjünk tovább. Érkezik a Team. Újabb hatalmas sláger, mostanság az MR2 Petőfi Rádió is szénné játssza minden nap. Lorde énekével kezdődik de a dob berobbanása olyan szinten katartikus, hogy az ember leteszi tőle a haját. Ehhez jön még hozzá a hömpölygő szintetizátor és az eszes, újfent beszólogatós dalszöveg amelyben Lorde arról énekel, hogy ők olyan városokban élnek amelyeket nem láthatunk a képernyőn (''We live in cities you'll never see on screen''). Tökéletes szerzemény. A Glory and Glore szintén. Itt már befigyel egy kis Drake és The Weeknd -féle indie r'n'b-vel való kacérkodás is. Monumentális dal, minden értelemben. A Still Sane ezzel szemben jóval lassabb. Itt a háttérzene nem annyira mérvadó, inkább Lorde hangja viszi el a hátán az egészet. A White Teeth Teens a másik nagy kedvencem. Az elején még ettől a daltól sem várna túl sokat az ember, aztán hirtelen úgy felpörög, hogy csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez a 17 éves csaj ilyesmire is képes. Amondó vagyok, hogy mindez koncerteken még inkább működik (nem mellesleg az énekhang is engem újfent Robyn-ra emlékeztetett). A zárást az A World Alone hozza el. Ez a dal már csak azért is különleges mert szerepel benne gitár is. Lassú, óvatosan kibontakozó szerzemény. Megfelelő zárása az albumnak. Érdemes azonban az Extended-kiadást beszerezni amelyen olyan gyöngyszemeket találhatunk még mint a megkapóan szép Bravado, az egészen populáris Million Dollar Bills, avagy – egyik nagy favoritom erről a kiadásról – a Biting Down amely hipnotikusan éteri. Az a legjobb az egészben, hogy bár ezek csak B-oldalas szerzemények, bőven felkerülhettek volna az albumra, annyira jók lettek. Ahogy nagyon jó lett az egész Pure Heroine album is, a maga letisztult minimalizmusával és Lorde megkapóan gyönyörűséges énekével. Én nagyon remélem, hogy folytatja ezt az utat és sosem kanyarodik el a mainstream irányába (hiszen akkor pontosan olyanná válna, akiket úgy savaz…). Maradjon inkább hiteles, ne adja el magát, ne darálódjon be és így fényes jövő állhat előtte.

Értékelés: 10/9