Ezt a listát már meglehetősen régen meg akartam írni, időm viszont csak mostanában jutott rá (hála a tavaszi szünetnek a suliban). A videojátékok nem épp életbevágóan fontosak egy ember életében. Rájuk lehet kattanni de nem olyan szinten mint mondjuk a filmekre, a könyvekre, avagy a zenére. Szórakozásnak, kikapcsolódásnak tökéletesen megteszik. Nem beszélve azon esetekről, mikor egy videojáték művészi szintekre emelkedik (erről elmélkedtem eleget ITT). Különféle aspektusokból lehet vizsgálni a videojátékok műfaját. Én 25 évesen már eljutottam arra a szintre, hogy sokkal inkább egy-egy videojáték története, mélységei és elgondolkodtató tartalma (és persze művészeti értéke) dönti el számomra, hogy kipróbálom-e az adott produktumot. Régen nem a szórakozás, sokkal inkább a mondanivaló dominál számomra. Ezt a legegyszerűbb példával úgy tudnám szemléltetni, ha elmondanám, hogy számomra egy Brothers: A Tale of Two Sons milliószor több érzelmet és magvas gondolatot váltott ki, mint egy Call of Duty kampány. Ízlelgessétek ezt a mondatot egy kicsit. Jelen összeállításban – melyet kénytelen voltam kétfelé bontani, ugyanis rohadt hosszú lett – elsősorban azon videojátékokat veszem górcső alá, amelyek rám nagy hatással voltak annak idején. Persze biztosan lesznek majd a jövőben is olyan videojátékok amelyeket valamiért a szívembe fogok zárni, de addig is íme egy olyan lista amely az én gamer-korszakom reneszánszának idejéből megmaradt alkotásokat mutatja be (nem kevés nosztalgiával fűszerezve). Jó szórakozást kívánok hozzá!

10. Heavy Rain (2010)

A tökéletes mintapéldája annak, hogy milyen az amikor egy videojáték egyfajta interaktív filmként funkcionál. Elöljáróban mindenképp meg kell említenem, hogy nem a PS3-exklúzív Heavy Rain volt az első játék amit végigtoltam a francia illetőségű Quantic Dream gárdájától. A 2005-ös Fahrenheit (egyes helyeken Indigo Prophecy) volt az első alkotás tőlük amelyben jobban elmerültem. A komor, sötét történet és a ''bármivel kapcsolatba léphetsz'' -féle interakció már akkor is előkelő helyen szerepeltek, ám a 2010-es Heavy Rain kapcsán ezeket még tovább csiszolták a fejlesztők. Eleve maga a történet olyan mélyen depresszív lett, hogy ember legyen a talpán akiből nem csal ki néhány könnycseppet az Origami-gyilkos köré építkező cselekményszál. A játék egy teljesen átlagos hétköznappal indít. Főszereplőnk, Ethan Mars, felébred álmából. Innentől rögvest megismerkedhetünk az irányítással és a rengeteg interaktív lehetőséggel. Fogat moshatunk, megborotválkozhatunk, átöltözhetünk, odalenn a konyhában kávét főzhetünk magunknak…egyszóval bármit megtehetünk amit a valóságban is. Már eleve ez a nyitány hosszú percekre lekötheti a játékost, ám a java még csak ezután következik. Hazaér ugyanis feleségünk a két kisfiúnkkal. Velük is játszhatunk egy kicsit a kertben, utána pedig jön az ebéd. Később a helyi plázába látogatunk el a családdal. Itt viszont tragédia történik. Ethan kisfia ugyanis előbb eltűnik a tömegben (a piros lufija alapján keresgélhetjük össze-vissza) majd egy szerencsétlen baleset folytán elüti őt egy autó és szörnyethal. A tragédia az egész család életére rányomja a bélyegét. A házasságuk tönkremegy, elválnak. Ethan és a kisebbik fia, Shaun, egyedül maradnak. Nos, ez az alapfelütés. A baleset után egyébként bekúszik a főcím (fájdalmasan szomorú zenei aláfestéssel és olyan képi beállításokkal amelyek már önmagukban díjat érdemelnének). Leszakad az ég. Folyamatosan ömlik az eső. Így indít ez a film noir, krimi-elemekkel dúsan átszőtt kalandjáték. Igen, jól olvastátok: kalandjáték.

Merthogy a Heavy Rain tagadhatatlanul kalandjáték. Ugyan rengeteg QTE (Quick Time Event) -szerkció kapott helyet benne (ezeket leginkább a God of War -játékok azonos szakaszaihoz lehetne hasonlítani) ám az összképet tekintve ez egy kalandjáték. És tisztázzunk még valamit: ugyan a nyitány Ethan Mars és családja kálváriájával indít, a Heavy Rain többszereplős alkotás. Shaun ugyanis egy esős (mily meglepő…) napon eltűnik. Sanszos, hogy az Origami-gyilkos rabolta el aki már számtalan gyermekkel végzett, nevét pedig onnan kapta, hogy az áldozatai mellett mindig hagyott egy origami-figurát. Eme gyilkos után nyomozva kapcsolódik be a történetbe Norman Jayden az FBI-tól. Vele egyébként főként nyomozni fogunk (eleve egy tetthellyel kezdünk…persze esőben) mégpedig egy speciális szemüveg + kesztyű (A.R.I.) segítségével amellyel a virtuális valóságban is kutakodhat. Jópofa, hogy az A.R.I. segítségével ''irodáját'' magunk alakíthatjuk ki (például hátteret választhatunk) és böngészhetünk a temérdek nyomozati akta, térkép, profil és jegyzőkönyv között miközben Norman gyakorlatilag csak egy üres asztalnál ül. Az A.R.I mellesleg egyfajta drogként is hat rá: ha túlzásba viszi, speciális gyógyszert kell rá szednie. A játék vége felé haladva Norman számára a valóság és a képzelet már egyre inkább kezd összemosódni (igazából mi dönthetjük el, hogy végleg elveszíti-e a lába alól a talajt, avagy sem). A harmadik szereplőnk Madison Paige, egy oknyomozó újságíró csaj. Ő szintén az Origami-gyilkos után kutat, csak épp Ethan nyomában járva. Madison történeti szála engem annyira nem ragadott magával mint a többi, bár az ő + Ethan kapcsolatát tekintve mégis indokoltnak érzem, hogy beiktatták. Arról nem is beszélve, hogy a játékhoz kiadott egyetlen DLC (The Taxidermist) is őt állítja főszerepbe, miközben egy olyan preparátor házában kell bujkálnunk (amolyan The Collector -módra) aki állatok mellett előszeretettel töm ki legyilkolt nőket is. A negyedik – egyben utolsó – szereplőnk pedig Scott Shelby, egy visszavonult rendőr aki magándetektívként nyomoz az Origami-gyilkos után mivel az egyik áldozat édesanyja felbérelte. Scott tipikus film noir karakter. Megvénült zsaru, aki látott már egy s mást. Gyűrött ballonkabátjában bagózik a putri kocsmák előtt ahová információmorzsák reményében ment el. Persze a fő-fő szereplő akkor is Ethan marad. Szegény pasas a fia halála, és a feleségével való válása után még egyetlen megmaradt másik fiát is elveszíti. Aztán kap egy dobozt. Benne origami-figurák (és még pár egyéb dolgon kívül egy pisztoly is). Minden egyes figura egy-egy új ''próbát'' jelent Ethan számára. ''Milyen messzire mennél el a fiad életéért?'' A forgalommal szemben vezetés még nem is olyan nagy kunszt (végre egy kis adrenalin-löket!). Ám mikor egy lepukkant lakótelepi lakásba betérvén az a feladat várja hősünket, hogy vágja le az egyik ujját (amit természetesen nekünk kell kivitelezni) akkor a játékos már elgondolkodik azon, hogy mennyire tabudöntögető is lehet egy ilyen játék.

Én a leginkább mégis azon akadtam ki, mikor választanunk kellett, hogy lelövünk-e egy pasast (és ezzel közelebb kerülünk fiunk hollétéhez) avagy élni hagyjuk. Na, ez már egy kőkemény morális dilemma volt amelyhez foghatót sem előtte, sem utána nem tapasztalhattunk még videojátékban. Minden elismerésem a készítők felé, hogy mindezt be merték vállalni. Amúgy karaktereink a játék során bizonyos helyzetekben meg is halhatnak, úgyhogy jobb lesz vigyáznotok! Példának okáért: Madison ellátogat egy doktorhoz a kertvárosban aki eléggé gyanús több szempontból is. A doki itallal kínálja a nőt (nem, nem szabad beleinni!) majd úgyis akármit teszünk, hátulról leüt és a pincében kikötöz bennünket. Épp élve fel akar boncolni (kifejezetten sokkoló jelenet) amikor csöngetnek. Míg a doki fenn van és a postással (?) beszél, mi odalenn megpróbálhatunk kiszabadulni. Mindez csak félig-meddig sikerülhet ám már ez is elég ahhoz, hogy mire a doki visszatér, jól belerúghassunk egyet és kezdetét vehesse egy halálos macska-egér játék. A doki fúróval támad nekünk és bizony ha nem nyomkodjuk le időben és helyesen a megfelelő gombokat a QTE-részeknél akkor simán el is halálozhatunk (igencsak brutális módon). A Fahrenheit és a tavalyi Beyond: Two Souls között kronológiailag elhelyezkedő Heavy Rain az egyetlen a többi között amiben igenis MEG LEHET HALNI. A sztori nem áll meg, folytatódik tovább. Csak épp az adott szereplő nélkül. Így van összesen azt hiszem 17 -féle (!) különböző befejezése a játéknak. A grafika még mai szemmel nézve is igencsak szép, a zene gyönyörű (egyben meghatóan szomorú is), az irányítás ugyebár pofonegyszerű bár én elsőre ezt a játékot PS Move-irányító segítségével toltam ki és úgy még nagyobb élmény volt. A karakterek pedig motion capture technológiával lettek megalkotva tehát nemcsak az arcok, de még a legutolsó apró mozdulatok is teljesen hitelesen lettek lemodellezve. A Heavy Rain időtartama mindenképp hosszú, de ezt jócskán meg lehet növelni az újbóli újrajátszásokkal hiszen első végigjátszás alkalmával sok egyéb felett átsuhanhatunk, vagy csak érdemes megnézni, hogy egy adott helyzetben mi van ha épp nem azt a választ adjuk vagy azt cselekedjük amit előtte. Emígy a játék szavatossága is remek. Nekem is megvan, egy percet sem haboztam a megvételével mikor megláttam egy helyen a kínálatban. Egy PS3-tulaj számára a Heavy Rain olyan alapjáték mint az MGS4, az Uncharted (+Uncharted 2/3) avagy éppenséggel a God of War 3. Kötelező vétel. És ez még mindig csak a listám 10. helyezettje volt.

Végre én is kipróbáltam a 4-es metrót! Mivel pár hete már mindenki erről beszélt, úgy gondoltuk Gábor barátommal, hogy felkerekedünk és mi is végigutazzuk az egész vonalat. Hétvégén mentünk mert hétvégén – egy darabig még – ingyenes a 4-es metrón való utazás. Ennek ellenére egyáltalán nem voltak sokan. A Keleti pályaudvartól indultunk. Én nem tudom pontosan, hogy mikor újították fel ilyen szépen a Keletit de már ott is úgy éreztem magam mintha valamiféle sci-fi film űrkadétoknak létesített iskolájának előterében lennék (egyébként is igaz az a 4-es metróra, hogy igencsak futurisztikus kialakítása lett). Szóval klassz volt már az indulás is. Gáborral előre megbeszéltük, hogy majd minden megállónál kiszállunk és jól megbámulunk mindent. Fenn is, lenn is. Nos, beszálltunk a metróba és elindultunk. II. János Pál pápa tér: mivel még csak utunk elején jártunk, naná, hogy lenyűgözött minket. Nem is annyira a lenti, sokkal inkább a fenti kialakítása a megállónak. Fenn ugyanis egy nagyon hangulatos és szépen berendezett park fogadja a látogatót ahol található egy kis vizes rész is (amolyan tó -szerűség) amiben – híd gyanánt – kőlapokat helyeztek el, hogy át lehessen kelni az egyik partról a másikra. Na, ezzel baromi jól elszórakoztunk. Szökelltünk egyik kőlapról a másikra, mint a gyerekek. Amúgy a futurisztikus kialakításhoz ez is sokat tesz hozzá. Ha az űrkadétoknak létesített iskolát hoztam az imént példaként, akkor ez a park lehetne olyan mintha annak az iskolának az udvara lenne. De menjünk tovább. Miután lifttel (!) visszamentünk a metró-szintre, folytattuk utunkat. Rákóczi tér: itt épphogy csak kiszálltunk és vissza. A világító tartó-pilléreken kívül semmi extra. Kálvin tér: a kialakítása ennek a megállónak is messze a jövőbe mutat. Néha olyan érzés tört ránk, mintha egy űrhajó belsejében mászkálnánk. Fővám tér: itt keresztbe-kasul ágaznak a beton-tartópillérek és ahogy egyre feljebb jut az ember a föld alól, úgy sokasodnak. Visszanézve a legtetejéről olyan látványt nyújt ez a megálló, mintha valamiféle vaskos pókháló tarkítaná. Szent Gellért tér: Ez a kedvencem. Csakhogy ide nem alulról metrózva jutottunk el, hanem fentről, a Szabadság hídon átkelve. Épp ezért eleinte csak a fenti részét láttuk. A szökőkút meg a kialakított kis pihenőpadok remek alternatívát nyújtanak egy kis pihenése, mi is kihasználtuk ezt. Aztán lementünk a metróba. Ami itt lenyűgözött, az a csodálatosan szép mozaik-mintázat volt a megálló alsó részénél. Egyszerűen gyönyörű. Csináltam is róla egy képet, íme:

Miután kigyönyörködtem magam és Gábor kb. halálra unta magát, mentünk tovább. Móricz Zsigmond körtér: ez a legszínesebb megálló. A mozgólépcsők két oldalát szegélyező, kék fénnyel világító lámpák miatt este még szebb lehet. Újbuda-központ: nem olyan nagy szám. A zöld márvány (?) sokat dob rajta, de alapjáraton eléggé ''semmilyen'' megállóhely. Bikás park: ezt nagyon beharangozták nekem, hogy hú de jó lesz, ennek ellenére engem annyira nem nyűgözött le. Mondjuk mikor kiszálltunk a metróból, az már eleve furcsa volt, hogy besütött a Nap. WTF? A föld alatt? Igen, a Bikás park ugyanis úgy lett kialakítva, hogy egy fenti hatalmas kupola (amely nekem nem annyira tetszett) végett a napsütést odalenn is lehet érezni. Ötletes, az biztos. Végül elértünk a Kelenföld vasútállomáshoz amely meg aztán már végképp semmi extra kinézetet nem kapott, szimpla metró-megálló. Feljöttünk és miután bolyongtunk egy kört (mert én azt hittem tudom onnan merre van a Déli pályaudvar), mégis inkább visszamentünk a metróhoz és újra nekiindultunk, csak ezúttal az ellenkező irányba. Már nem szálltunk ki sehol, egyenesen mentünk a Keletibe. Azért a nap végén a végkövetkeztetést is levontuk: átkozott jó lett ez a 4-es metró. Tényleg futurisztikus és egyedi kialakítása lett, amelyet jó 50 évig biztosan nem kell majd felújítani mert annyira a jövőbe mutat. Ám sajnos messze nem használják annyian mint mondjuk a 2-es avagy a 3-as metrót (melyek embertömege hétköznap reggelente a tokiói metró létszámával vetekszik…). Mindenesetre üde színfoltja lett a budapesti közlekedésnek. Ez pedig mindenképp pozitívum.

Kezdjük talán rögtön a legfontosabbal: a True Detective (avagy magyar fordításban: A Törvény nevében) az utóbbi idők egyik legzseniálisabb sorozata. És pont. Az pedig vitán felül áll, hogy az idei év szimplán legjobbja és bármit is olvastok róla az interneten, minden egyes dicséretét tessék csak nyugodtan készpénznek venni. Forradalmi sorozattal állunk ugyanis szemben.

A történet két szálon fut. A két főszereplő kihallgatása 2012-ben, míg az egész kihallgatást apropóját kiváltó ügy 1995-ben játszódik. Oda-vissza ugrándozunk az időben tehát, epizódról-epizódra újabb részleteket megtudván a rejtélyes gyilkossággal kapcsolatban. Merthogy bizony, egy gyilkossági ügy itt is mindennek a katalizátora. 1995. január 3-án egy lousiana-i elhagyatott vidéken egy farmer és a fia fához kötözött, meztelen női holttestet találnak. A hulla kezei összekötözve, fejét szarvas-agancs ékesíti, testére pedig különös szimbólumokat rajzoltak. A két kiérkező nyomozó, Marty Hart (Woody Harrelson) és Rust Cohle (Matthew McConaughey) azonnal hozzálátnak az ügy felgöngyölítéséhez. Ez eleinte szimpla The Killing -koppintásnak hathat ám ennél a True Detective esetében szerencsére jóval többről van szó. Az ügy egyre jobban elkezd bonyolódni és amikor már a szenátor és a rendőrség emberei is gyanússá válnak, a két nyomozónak rá kell döbbennie, hogy bizony hatalmas fába vágták a fejszéjüket. Marty kevésbé lát a dolgok mögé, Rust viszont annál inkább. Pont ezért utóbbi inkább a sorozat fő-főszereplője. Az ő sötét ''utazása'' lelkének mélyére egyfajta összekötő kapocs a bizarr gyilkossági üggyel. Ettől függetlenül minden jelen van amik egy jó krimihez kellenek: lehangoló, nyomasztó atmoszféra (a lousiana-i mocsár-vidék ehhez nagyon sokat tesz hozzá), érdekes karakterek (ebben a sorozatban még a mellékszereplők is remekelnek) és persze drog, kurvák, fegyverek, nameg némi akció. Nem sok ugyan, de amikor beindul akkor ott konkrétan tátva marad a szánk. Történetesen a 4. részben van egy kb. 6 perces akció-jelenet lövöldözéssel egybekötve és srácok, tudjátok mi a pláne az egészben? Hogy mindez vágás nélkül! Egy tévésorozatban. Bizony, ezt is megértük! Annak idején a hosszú, elnyújtott snittek csak a filmekben voltak megtalálhatóak. Most pedig már beköltöztek a tévésorozatokba is. Hozzáteszem: átkozott jól megkoreografált jelenet kerekedett belőle. Érdemes többször visszatekerni. Mindez viszont csak egy kiragadott szelete az 1. évadnak.

A szereplőket már méltatták eleget más kritikákban. Legyen elég annyi, hogy Matthew McConaughey nem véletlenül kapta meg az Oscar-díjat idén. Oké, egyfelől ezt az Akadémia a Dallas Buyers Club című felkavaró drámában tett alakításáért adta neki ám véleményem szerint a díjhoz nagyon sokat hozzátett a True Detective-ben való kiégett, a saját démonaival nemhogy nem küzdő, de egyenesen megbékélő, drog- és alkoholproblémákkal küzdő Rust Cohle karaktere. Mondanám, hogy a pasas élete alakítását nyújtja ebben a sorozatban de ez nagyon merész kijelentés lenne. Maradjunk annyiban, hogy messze lealáz mindenkit színészi játék terén, holott a házasságszédelgő bunkó szerepében tündöklő Woody Harrelson sem kicsit alakít. Csak ő mindezt már rutinból hozza, Matthew McConaughey viszont generációjának legtehetségesebbje úgyhogy már csak miatta is érdemes egy pillantást vetni a sorozatra (tényleg nem semmi teljesítmény egy olyan pasastól aki nem is oly rég még örökre vissza akart vonulni a szakmától…hála az égnek, hogy nem tette). Persze a többi szereplő is jó. Például Michelle Monaghan is remekel holott neki eddig ilyen komoly szerepei nem is voltak (nekem is csak a Forráskód című sci-fi miatt volt ismerős). A mellékszereplők is hozzák a kötelezőt. Persze úgyis inkább a két nyomozóra fogunk koncentrálni. Ötletes húzás volt, hogy ugrálunk a múlt és 2012 között. Ezzel a dramaturgiával sokszor megágyaznak előre pár kulcsfontosságú momentumnak, sokszor pedig visszautalnak rájuk, nehogy megfeledkezzünk róluk. Így a True Detective sokkal inkább kelti egy 8 órás film, mintsem egy szimpla krimi-sorozat érzetét. Az ügy bonyolódása során egyre újabb nevek és arcok jönnek be a képbe, amiket érdemes megjegyezni hiszen később biztosan fontos szerephez jutnak majd. Épp ezért én amondó vagyok, hogy aki teheti, az inkább egyben darálja le az egész évadot. Velem is előfordult ugyanis, hogy megnéztem egy részt és 1 hét múlva, mikor jött a következő, már gondolkodóba estem bizonyos nevek hallatán mert sajnos elfelejtettem őket (hisz nem csak egy sorozatot nézek, na). Ám a történet komplexitása ellenére is zseniális. A kezdeti Twin Peaks és The Killing -jelleget csakhamar levetkőzi és egyediségével még azt is berántja aki amúgy rendre elbóbiskol a krimiken. Néha egészen merész megoldásokkal is találkozhatunk (rituálék, gyerekgyilkosságok, pedofília, prostitúció, stb.). Szinte lefolyik a mocsok a képernyőről, annyira elvont és beteges helyenként ez a sorozat. Nem mellesleg olyan nyomasztó atmoszférát áraszt magából, hogy a néző komolyan elgondolkodik azon, hogy mégis hogy a jó faszba képesek emberek olyan putri helyeken élni mint ahol a két nyomozó megfordul az ügy felgöngyölítése során. Kilátástalan, sehová se kifutó életek. Emberi roncsok és gátlástalan hazugok tömkelege. Persze mielőtt valaki azt hinné, hogy a két nyomozó a Fény harcosa lenne a Sötétség seregei ellen, el kell árulnom: ők sem fedhetetlenek. És bizony az egyik részben (mely később jelentős szerephez jut és meghatározza életüket) kiderül, hogy ők is hazugságokra támaszkodnak. Ezen rész után egyébként személyiségük morálisan eléggé megkérdőjelezhetővé válik ám…nem, inkább nem lövök le semmit. Majd meglátjátok.

A szereplők és a történet tehát rendben vannak. A képi világ szintén. A zene is tökéletes, a főcímzene pedig egyenesen fülbemászó. Kérdezhetnétek, hogy akkor mi a hiba, mi a negatívum a sorozatban? Nos…talán a hossza. Ugyanis 8 rész ebből az ügyből túl sok volt. Ezért az évad felénél be is fagyott egy kicsit a nyomozgatás és inkább Marty és Rust kapcsolatát helyezték előtérbe. Persze kellett ez a karakterfejlődések szemléltetése miatt. Ám maga az ügy háttérbe szorult. Szerencsére az utolsó néhány részben nagyon felpörögtek az események. Az utolsó rész konkrétan egy akkora adrenalin-löket lett, hogy leizzadtam. Rust jelképes ''alászállása a Pokolba'' bőven feledtetni tudta velem a néhány résszel azelőtti stagnálást. Egyébként a ''Sárga Király'' személye engem annyira nem lepett meg, de bevallom, nem igen számítottam pont rá. Ez is csak azt jelzi, hogy mennyire ügyesen tekergették a szálakat a készítők az egyes epizódok alkalmával. Semmit sem lehetett előre sejteni. És ez egy krimi szempontjából hatalmas dicséretnek számít.

Mindenképp az év sorozatáról beszélhetünk, ezt kár is lenne vitatni. Ám adott a kérdés, hogy ilyen 1. évad után mégis mire lesz majd elég a 2. évad? Egyáltalán: kik lesznek abban a szereplők? Fog-e kapcsolódni az ebben az évadban megismert ügyhöz a sztori? Alakít-e majd bárki is olyan feledhetetlent mint Matthew McConaughey? Kötve hiszem. Mindenesetre én kíváncsian és bizakodva várom a 2. évad eljövetelét. Addig viszont itt van nekünk az 1. évad (akár szinkronnal, akár eredeti hanggal). Kötelező néznivaló. Le a kalappal Nic Pizzolatto és Cary Fukunaga előtt (ők a sorozat írói/rendezői). Szörnyen magasra tették a lécet. Azt a lécet amelyet már csak ők maguk lesznek képesek megugrani. Mondjuk a 2. évaddal.Értékelés: 10

Kiadás éve: 2014

Műfaj: Indie rock/Alternative rock

Ezt hallgasd meg: Ruffians on Parade

Mindenek előtt: én kérek elnézést, hogy a múlt héten nem volt semmilyen cikk de görbe szombat estém volt és utána másnaposan már nem igazán akartam írni semmit sem. Bocsi mégegyszer. Erre a hétvégére viszont van anyagom bőven. Kezdésképp rögtön itt a Kaiser Chiefs új albuma amely még annyira friss és ropogós, hogy tétovázás nélkül beválasztottam jelen albumajánló központi tárgyának. Korábban olvashattátok már, hogy igen nagy rajongója vagyok a zenekarnak. 2005-ös Employment albumuk instant klasszikus. Azonnal ütő slágerekkel és megmosolyogtató dalszövegeivel a mai napig hivatkozási alap minden olyan új zenekar számára akik újból fel akarják fedezni maguknak a brit gitárzenét, azon belül is a britpop/indie-rock/post-punk revival stílusokat. A 2007-es Yours Truly, Angry Mob korrekt album lett, ahogyan a 2008-as Off with Their Heads is (bár mindkettőnél akadtak fanyalgók). A 2011-es The Future is Medieval nekem hatalmas kedvencem. Nem csak azért mert egy remek dalcsokor volt amelyből ki-ki maga állíthatta össze a saját albumát kedve szerint, hanem azért is mert visszaidézte bennem azokat az időket amikor a Kaiser Chiefs még olyan erős B-oldalas szerzeményeket írt amelyek külön kiadva megértek volna egy önálló albumot. Meglehetősen vártam tehát az új albumot. Amely március 31-én be is futott. Az Education, Education, Education & War névre keresztelt lemez immár az egykori dobos és társalapító, Nick Hodgson nélkül készült el. Sajnálom, hogy a pasas kilépett mert ha meghallgatjuk a saját szerzeményeit akkor könnyen észrevehetjük, hogy egy zenei zsenit veszített a banda azzal hogy ő elhagyta őket. Számomra a dalai mindig John Lennon-t idézték. Bízom benne, hogy hallunk majd még róla. Eme esemény után a Kaiser Chiefs a feloszlás szélére sodródott. Ám nem adták fel. Lenyilatkozták, hogy az új album afféle "második debütálás" lesz, szereztek egy új dobost (Vijay Mistry), a frontember – a még mindig kölyökképű Ricky Wilson – pedig az angol The Voice zsűrijében vállalt szerepet (amivel nem titkoltan az új albumot is promózta mellesleg). Szépen megágyaztak tehát az Education, Education, Education & War lemeznek. Lássuk, milyen lett a végeredmény:

A sejtelmes nyitánnyal indító, majd csakhamar berobbanó The Factory Gates egy olyan sláger amely már évek óta ráfért volna a zenekarra. Fél perc alatt jól felismerhetővé válnak benne a zenekarra oly jellemző sajátosságok, Ricky Wilson éneke továbbra is meghatározó, ám ebben a dalban – és echte az egész lemezen – minden eddiginél szélesebb skálán mozog. Néha a szokottnál magasabban énekel és ez szerintem eléggé jól is áll neki. A dalszöveg már az első számnál is teljesen rendben van. 2005 régen volt már, azóta a tagok sokat öregedtek. Eltelt majdnem 10 év. A témakör sokkal inkább a háborúk és az orwell-i disztópia, mintsem a szombat esti bulik és az ifjúkori szerelmek. Utána Coming Home. Hát...kövezzetek meg de nekem ez a dal egyáltalán nem tetszik. Számomra unalmas és ötlettelen (pont mint a hozzá forgatott videoklip). Nem is értem, miért pont ebből lett EP mikor az album szinte összes többi szerzeménye mérföldekkel jobb nála. Például a Misery Company a maga "kinevetős" refrénjével (nem vicc, tényleg az a refrén, hogy Ricky gúnyosan nevet) és analóg-szintetizátoros fűszerezésével baromi jól eltalált egyveleget alkot. A Ruffians on Parade az én személyes favoritom. Minden összeáll benne. Vidám, tempós alap. Odaszólós, ám mégis poénos dalszöveg ("I study military maps/It helps me relax") és annyira süt a jókedv az egész dalból, hogy lehetetlen nem imádni. Számomra visszaidézte a régi időket, mikor tucatszámra hallgattam a zenekar B-oldalas felvételeit is és sok közölük jobban tetszett mint a tényleges albumokon lévő társaik. Menjünk tovább. Fura, de eddig lassú szerzemény nem is volt. Ezen javít egy kicsit a Meanwhile Up in Heaven amely ugyan nem annyira belassult mint mondjuk korábban Nick Hodgson dalai, de az albumon lévő folyamatos pörgésben egy kis megállóhely. Pont időben, hiszen a rá következő One More Last Song hatalmas zúzás. Jól példázza, hogy van még tűz ebben a zenekarban. A My Life nekem a másik nagy favoritom. Remek a szöveg, remek a zene. Vidám és slágeres. Újfent a régi időket idézi. Nem mellesleg Ricky itt is megvillantja, hogy tud ő változatosan énekelni ha akar. A Bows & Arrows erre még egy remek szemléltető példa. A Cannons kissé idegennek hat a Kaisers zenei világától. Ám a végére tett, háborúellenes vers miatt (melyet Ricky írt, és Anglia egyik kedvenc színésze, Bill Nighy olvas fel) érdemes végighallgatni azt a kicsivel több mint 6 percet. A záró Roses szomorkás és mélabús. Lezárásnak profi. Ahogyan az egész album profi munka, hiszen egyrészt nem kis nevekkel dolgoztak együtt, másrészt ők még mindig ugyanaz a banda akik 2005-ben letették az asztalra az indie rock egyik mérföldkövét. Egy szó, mint száz: a végeredmény egészen korrekt lett. Eleinte nem tartottam jó ötletnek, hogy a Kaiser Chiefs a feloszlás helyett inkább tovább erőltette a zenélést. De be kellett látnom, hogy még mindig képesek meglepetést okozni. Talán 1-2 igazán lassú, merengősebb szerzemény elfért volna a lemezen. Talán a túl sok (háborús-) komolykodás mellett helyet szoríthattak volna könnyedebb témáknak is. De mindez csak kukacoskodás. Ugyan a Kaiser Chiefs nincs megint a csúcson (és talán már nem is lesz soha) de mindenképpen korrekt munka lett tőlük az Education, Education, Education & War is. Sehol sem fog szerepelni az év végi összesítésekben (nálam sem), de jó hallgatni és jó tudni, hogy itt vannak még velünk és hozzák a kötelezőt.

Értékelés: 10/6