Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

The Horrors – Primary Colours

Megkomolyodva

2014. március 22. - -Britpopper-

The-Horrors-Primary-Colours.jpg

Kiadás éve: 2009

Kiadó: XL Recordings

Műfaj: Shoegaze/Krautrock/Post-punk revival

Ezt hallgasd meg: Sea Within A Sea

 

Kezdjük ott, hogy mindenkitől (főleg The Horrors -rajongóktól) elnézést szeretnék kérni amiért így megkésett ez a kritika. Hiszen írtam a Strange House albumról, és a Skying-ról is – épp csak a kettő közt lévő időben kijött (egyben elég fontosnak számító) The Horrors nagylemezről, a Primary Colours-ról nem írtam. Egészen mostanáig. A fiúk 2007-es debütje klassz volt: újnak, frissnek, izgalmasnak, pimasznak és trendinek számított de másodszorra már nem lehetett elsütni. A zajos hangzást, a lázadó-korszakot és az emo-kinézetű imázst (amely miatt a legnagyobb népszerűségre tettek szert) lecserélték tehát komolyabb dolgokra. Összeszedték a Portishead zenekar fejét (Geoff Barrow) és az ő produceri felügyelete alatt összeállítottak egy rendkívül érett és komoly lemezt. Ez lett a Primary Colours.

Kevés olyan tökéletes albumnyitányt hallani manapság, mint amilyen a Mirror's Image lett. Éteri, óvatosan kibontakozó, a német elektronikus pszichedéliát idéző analóg szintis hangzása nem kis meglepetésként érte mindazon rajongókat, akik egy újabb zajos, zúzós, üvöltözős nagylemezre számítottak. Ehelyett letisztult és okosan átgondolt lett az egész cucc. Felesleges lenne egyenként elemeznem minden egyes dalt, hiszen a Three Decades, a Who Can Say és a Do You Remember is mintapéldái lehetnének annak, hogy miként kell a shoegaze stílus bevonásával tökélyre fejlesztett post-punk revival -dalokat készíteni. Aztán viszont érkezik a New Ice Age. És itt most álljunk is meg egy kicsit. Tekintve, hogy a dal annyira inspiráló hatással volt rám, hogy annak idején (még az Agyiszintes-időkben) novellát írtam róla (''Új jégkorszak'' címmel, de hiába keresnétek, hiszen a szerverleállás miatt ez is odaveszett), nos, emellett pedig ez az a dal amely a leginkább emlékeztet a régi, 2007-es The Horrors zenei világára. Tempós, pörgős, zajos és Faris Badwan is rendesen kiengedi a hangját benne. Fogjuk rá, hogy a Strange House dalcsokrának lenyomata.

c7ce00fd9f2e66b.jpg

Aztán viszont jön a Scarlet Fields amely azon kívül, hogy roppant hatásos basszustémával rendelkezik, az olyan dalszöveg-kezdéssel mint: ''As the Summer fades away/You'll lead me to the garden/Passing the lovers/Swooning in the Autumn'' engem azonnal megvett kilóra. Az I Only Think of You nekem a nyilvánvaló Joy Division -párhuzam ellenére sem nyerte el a tetszésem. Túl soknak éreztem benne a folytonos kesergést. Oké, hogy jól állnak a szomorú, depresszív dalok a zenekarnak de több mint 7 percen keresztül ezt hallgatni, már kicsit sok. A jóval pörgősebb I Can't Control Myself és a címadó Primary Colours után pedig elérkezünk az album záró darabjához. Ez nem más, mint a Sea Within A Sea. Azt hiszem, rengeteg helyen méltattam már ezt a 8 perces dalt. Azon kívül, hogy zseniálisan van összerakva, a vége felé eszközöl egy olyan frappáns váltást, hogy az ember elámul rajta. Teszi mindezt úgy, hogy a dal több mint fele instrumentális szakaszból áll. Vitán felül a The Horrors egyik legjobb, legtökéletesebb szerzeménye. Olyasféle kacérkodás az elektronikával amely csak igen kevés zenekar esetében sülhet el jól. Nos, a The Horrors esetében több mint jól sült el. Abszolút felnőttek a Primary Colours albummal. Olyan zenekarrá avanzsálódtak akikre nemcsak hogy érdemes odafigyelni, hanem egyenesen kötelező is. Így talán nem is annyira meglepő, hogy például az NME zenei magazin is 2009 legjobb albumának választotta a Primary Colours-t. Joggal. A 2011-es Skying csak még inkább alátámasztotta azt a tényt, hogy jelenleg a The Horrors Anglia egyik legfontosabb és legdinamikusabban fejlődő zenekara. Én bízom benne, hogy a májusban érkező Luminous csak még inkább ráerősít erre. Aztán végül is könnyen lehet, hogy 2014 nem is a Klaxons, hanem a The Horrors éve lesz. Majd meglátjuk.

Értékelés: 10/9

Elöljáróban: A The Horrors új albumáról

Szerintem vagytok egy páran akiket derült égből villámcsapásként érhet a hír, hogy alig több mint egy hónap múlva (május legelején) már érkezik is Anglia egyik legfontosabb újkori zenekarának, a The Horrors együttesnek a legújabb, Luminous névre keresztelt albuma. A fiúk utoljára 2011-ben jelentettek meg nagylemezt (mégpedig Skying címmel, amelyről írtam is kritikát ITT). Azóta rengeteg víz (és jó pár hordalékanyag) lefolyt már a Dunán, épp ideje volt hát, hogy villantsanak valami újat. A The Horrors még 2006 tájékán tűnt fel, EP-k és kis koncertek után végül 2007-ben jelent meg első, bemutatkozó lemezük, a Strange House (erről bővebben ITT írtam). A goth, shoegaze és punk -elemeket is előszeretettel használó debüt épp eléggé figyelemfelkeltő volt ahhoz, hogy a The Horrors neve ne merüljön feledésbe. Ám az analóg szintik, a talpig fekete goth-indie imázs és a zajos, karcos hangzás másodszorra már nem lett volna elegendő. Tudták ezt jól a fiúk is, ezért a 2009-ben kijött Primary Colours albumon már gyökeres változtatásokat eszközöltek. A krautrock és a post-punk revival -hatások letagadhatatlanok voltak, épp úgy mint a 2011-es Skying esetében is. Utóbbi nagylemez már beemelte az egyébként is igen változatos stílus-palettára a pszichedéliát és a britpop-ot is. Fontos tovább kiemelnem, hogy a The Horrors összes eddigi albumát átszőtte eddig az elektronikus hangzás is. A szintik mindig is előkelő helyet kaptak zenéjükben, remek példa erre mondjuk a 2009-es Sea Within A Sea amely nagyobbrészt instrumentális (!) részből áll. Lássuk, mit tartogat majd nekünk az Angliában május 8-án kijövő Luminous album:

2013THEHORRORS_JF_0156310713.jpg

Kezdjük a hangzással. Az énekes (Faris Badwan) hangja továbbra is azonnal felismerhetővé, és a többi zenekartól elkülöníthetővé teszi a The Horrors hangzását, azonban ami számomra a legörvendetesebb újdonság, az az, hogy sokkal inkább előtérbe helyezték az elektronikát. Így a dalokat hangsúlyosan fűszerezi egyfajta retrós, 80-as évekbeli szintis hangzásvilág amely az utóbbi időben egyébként is igencsak felkapott lett (az új Daft Punk helyett példaként említeném inkább mondjuk az Arcade Fire zenekartól a Porno című dalt). Véleményem szerint remekül illeszkedik a The Horrors zenei világához. És akkor jöjjenek az eddig kiadott dalok. Időrendileg az első az I See You amelynek már rögtön az elején hallhatóak azok a bizonyos dance-elemek (sosem gondoltam volna, hogy ezt a szót le fogom írni a The Horrors kapcsán) amelyek előrevetítik, hogy a The Horrors új albuma sokkal inkább a ''bulizósabb'' irányvonalba fog elmenni, a mély depresszió hangjegyekbe formálása helyett. Mivel maga a dal 7 és fél perces, nem valószínű, hogy rádióbarát track válik majd belőle. A nemrég kijött So Now You Know viszont már nagyobb eséllyel pályázik a pozícióra. Lendületes, magával ragadó, a Skying-érára erősen emlékeztető (és mindössze csak 5 perces) dal. Nekem nagyon bejön (igaz, az I See You ellen sem ágálok), bízom benne, hogy a Luminous további dalai is hasonlóan jók lesznek majd. Érdekesség, hogy én, mint elhivatott The Horrors -rajongó, a következő véleményt alakítottam ki eme 2 dal meghallgatása után: ''Ezek bizony vidám szerzemények''. És valóban. Nincs depizés, nincs önmarcangolás, nincsenek sötét és horrorisztikus mellékzöngék. Persze mondhatnátok, hogy "Na, csak várjuk ki a teljes albumot!" de én azt hiszem megelőlegezem, hogy a The Horrors sokkal ''nyitottabb'' lett mint eddig volt. És ha már a dalokat elemezgettem, akkor íme a tracklist:

1. Chasing Shadows
2. First Day Of Spring
3. So Now You Know
4. In and Out Of Sight
5. Jealous Sun
6. Falling Star
7. I See You
8. Change Your Mind
9. Mine And Yours
10. Sleepwalk

A Klaxons visszatérő, Love Frequency névre keresztelt nagylemeze mellett tehát megvan, hogy mely albumot várom még idén a leginkább. Hát a Luminous-t (már a címét is imádom!). Megvan rá az esély, hogy a The Horrors olyan produktumot hoz majd el nekünk, amely megalapozza a helyüket az év végi listák befutói között (az NME esetében erre mérget lehet venni). Ha a Skying sikereit nézzük, akkor erre bizony minden esély megvan. Ajándékként pedig este megkapjátok tőlem az eddigi egyetlen, kimaradt The Horrors nagylemez, a Primary Colours kritikáját. Mert egyrészt nehogy pont ez maradjon már ki, másrészt egyébként is régen jelentkeztem már zeneajánlóval. Addig zúzzatok ki a szabadba, mert gyönyörű idő van.

Top 5 legfontosabb film az (eddigi) életemben

Mindenekelőtt szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy eme összeállítás koránt sem azonos a Top 10 kedvenc filmem listával amit ITT találhattok. Nem, ide most kifejezetten azon filmeket válogattam össze amelyek így vagy úgy, de nagy hatással voltak az életemre, a gondolkodásmódomra, a világnézetemre, miegyébre. Fontos filmek ezek is hiszen pont ezek azok amelyek helyhiány miatt már nem fértek be a 10 kedvenc filmem közé, pedig bőven tudtam volna róluk írni már akkor is. Mindenki életében vannak igazán fontos filmek. Nem feltétlenül kell, hogy szeresse őket, elég ha csupán nagy hatást gyakoroltak rá, beleégtek az agyába, meg hasonlók. Ezek lehetnek nagy költségvetésű, de akár független (indie) filmek is. Számomra is akadnak ilyenek szép számmal. Ezekből válogattam most össze nektek 5 filmet:

Halál: The Fountain (A Forrás/A Kút)

Érdekes ez a film. Magyarul nem igen ajánlom, hiszen egyes helyeken a Forrás, míg más helyeken a Kút címmel látták el. Fogalmam sincs, miért (gondolom ez is a hazai forgalmazó hanyagsága). A lényeg az, hogy ez egy igencsak elvont 2006-os film. Az a Darren Aronofsky rendezte, akinek többek között a Rekviem egy álomért című mesterművet is köszönhetjük. Eleinte azt hittem, hogy a The Fountain a vallásról fog szólni. Túl sok volt benne a szimbolikus jelenetsor már az előzetes alapján is. Kereszténység, buddhizmus...azt vártam, hogy majd ezek fogják átszőni az egész filmet. Nos, nem. A The Fountain inkább a halálról szól. Pontosabban a halálról, mint betegségről. Három idősíkon játszódik. A múltban spanyol katonák kutatnak a maja dzsungelben egy Elveszett Piramis után amely az Élet fáját rejtheti. A jelenben – és ez a legfontosabb szál – egy pár (Hugh Jackman és Rachel Weisz) kálváriájába nyerhetünk bepillantást, ahol is a nőnek agytumora van és napjai meg vannak számlálva (érdekesség, hogy közben könyvet ír amely a múltbéli spanyol-szál eseményeit dolgozza fel). A jövőben pedig a halhatatlanságot elnyert Hugh Jackman karaktere egy hatalmas buborékban (?) emelkedik az űrbe, egy csillagköd közepe felé hiszen úgy gondolja, hogy ha egy csillag meghal, akkor a felesége újjászülethet. Minden egyes időbeli szál szorosan összefügg. Épp ezért nem is elég egyetlen egyszer megnézni a filmet. A különféle előre- és visszautalások végett pedig pláne.

the-fountain-3_188299-1600x900.jpg

Bizony, nagyon komplex alkotás. Művészi szinten is igazán példaértékű, a jelmezek és a díszletek mind-mind remekek. A vizuális látványvilág is gyönyörű (főleg a jövőbéli szálban, a hatalmas fával). Apropó, fa: sokan nem tudják, hogy az Édenkertben két fa állt. A Tudás fája és az Élet fája. Utóbbira koncentrál a film. Ez áll a középpontban minden egyes időbéli szál esetében. Nos, a történetről elég is tudni ennyit. Úgyis mindenki azt lát bele a filmbe, amit akar. A szereplők nagyon jók. Ugyan Rachel Weisz egy kicsit halovány, de Hugh Jackman simán élete egyik legjobb, legösszetettebb alakítását nyújtja. Öröm volt látni őt végre egy ilyen komolyabb alkotásban is, a sok X-men film után. Sajnos ez a film Darren Aronofsky kevésbé ismert művei közé tartozik. Elvontsága és művészi stílusa miatt pedig alig ismeri valaki (bezzeg a Fekete hattyút az egekbe magasztalták). Ennek ellenére bátran ajánlom mindenkinek akit kicsit is izgat a halál kérdésköre, és szeretne egy nagyon elgondolkodtató, mélységesen szép és megérintő filmet a témával kapcsolatban.

Legjobb jelenet: Hugh Jackman karaktere iszik az Élet fája nedvéből.

Párkapcsolatok: Blue Valentine

Ez a film minden idők egyik legbrutálisabb filmje. Félre ne értsetek, cseppet sem erőszakos, véres, vagy trancsírozós. Inkább sokkoló. ''Egy történet a szerelemről'' – ez áll a borítón. És valóban, a film tényleg a szerelemről szól. De nem áll meg a beteljesülésnél. Szépen végigveszi az egész folyamatot, a keserű végig. Egy fiatal pár élettörténetét követhetjük nyomon, a megismerkedésüktől kezdve, a házasságon és gyerekvállaláson át egészen a letaglózó végkifejletig. Merthogy happy end az itt nincs. Ez nem egy giccses, nyálas hollywood-i romantikus komédia amiben a pár a végén megannyi viszontagság után újra egymás mellett köt ki és kézen fogva elsétálnak a naplementébe. Figyelem, SPOILER következik! A Blue Valentine végén – közös gyerek ide vagy oda – a szülők bizony kíméletlenül szétmennek. Szakítanak, elválnak, teljesen mindegy hogyan nevezzük nevén a dolgokat. Szimplán kilépnek egymás életéből. Előtte pedig mi, nézők, végignézhetjük amint az elején még a szerelemtől fűtött kapcsolatuk szépen lassan darabjaira hullik. Amint a szeretkezésekből kiveszik a szenvedély, amint mindennapossá válnak a veszekedések (melyek napról-napra egyre durvábbak lesznek) és amint közös jövőjük álomképe szertefoszlik. Ledöbbentem, egyszerűen ledöbbentem amikor a film végén Dean egyszerűen elsétál és otthagyja a síró Cindy-t és a kislányukat. Annyira őszinte és kíméletlen az egész jelenetsor, hogy bőven felér egy gyomorba rúgással. Persze igazán csak az fogja értékelni ezt a filmet aki túl van már néhány szakításon és tudja, hogy a valóságban hogyan is mennek ezek a dolgok (hát kurvára nem úgy mint a már említett hollywood-i romantikus komédiákban). Pár szóban a színészekről. A Cindy-t alakító Michelle Williams egyszerre gyönyörű és törékeny, a most már kult. státuszban lévő Ryan Gosling pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja a filmben.

blue-valentine-blue-valentine-15-06-2011-4-g.jpg

Szeretném még kiemelni a vágást mert régen láttam már olyan filmet amelyben ilyen fontos szerep jutott a vágásnak (nagyjából azon a szinten van mint a 2001: Űrodüsszeia volt anno). Az időbeli ugrásoknak ugyanis hatalmas szerep jutott benne. Egyszerre láthatjuk Dean és Cindy ''fénykorát'', amikor még teljes szívből, őszintén szerették egymást és néhány vágással később már azt láthatjuk amint épp torkuk szakadtából üvöltöznek egymással. Zseniális (és számomra klasszikus) az a jelenetsor amikor a remek vágás segítségével egyszerre láthatjuk az esküvőjüket és az utolsó, legdurvább veszekedésüket. Olyan átkozott erős a kontraszt a kettő között, hogy örökre beleég az agyunkba. Kinek ajánlanám ezt a filmet? Nem is tudom, friss szerelmespároknak semmiképp. Olyanoknak akik átéltek már ezt-azt, mindenképp. Egyedülálló fiúknak/lányoknak is. Hiszen mindenkinek érdemes tisztában lennie azzal, hogy mivé is deformálódik a szerelem amikor már kihuny a láng. Mellesleg a Blue Valentine a DVD-gyűjteményem egyik legékesebb darabja, amire nagyon büszke vagyok és örökké meg fogom tartani. Számomra kult. film ez is.

Legjobb jelenet: A vége, mert húsba maróan őszinte.

Szex: Shame (A szégyentelen)

Na, egy kis arcpirító téma. A szex minden egyes kapcsolatban nagyon fontos tényező. Két lélek összeforrásáról van ugyanis szó, természetesen testi viszonylatban is. Igen ám, de van nagyon sok eset mikor a szenvedély egyáltalán nem dominál. Csupán a testi vágyak kielégítése, az örömszerzés és a kielégülés nyom valamit a latba. Ezt a témakört járja be Steve McQueen (Éhség, 12 év rabszolgaság) sokszorosan díjnyertes, 2011-es filmje, a Shame – A szégyentelen is. Főszereplője Brandon (Michael Fassbender zseniális a szerepben), a szexmániás irodai alkalmazott aki még kávészünetekben is a wc-n maszturbál és nem rest halál nyugodtan szemezni idegen nőkkel a metrón. Szexuális éhsége kimeríthetetlen, a neten a legbizarrabb pornókra keres rá és egyszerűen nem ismeri fel, hogy ő bizony beteg. Mert ez az egész egy betegség. Olyan mint az alkohol- vagy játékszenvedély. Netán a drog. Brandon számára a szex a drog. Ezt az ''idilli'' állapotot töri meg húga, Sissy (Carey Mulligan), aki egy nap váratlanul beállít hozzá azzal a kéréssel, hogy hadd lakhasson ott pár napig. A kettejük közti ellentétek szépen lassan kerülnek felszínre. Brandon eleinte sokat tűr, aztán egy idő után már nem képes megbirkózni Sissy csapongó életmódjával és hóbortjaival. Emellett pedig saját élete is kezd darabjaira hullani. Nem találja helyét, nem tudja pontosan mit akar, a húga egyre inkább ráébreszti arra, hogy egy nagy nulla az életben aki képtelen állandó kapcsolatot kialakítani. Már a szex sem motiválja többé. A film pedig megállíthatatlanul robog a keserű végkifejlet felé.

shame.jpg

Nagy vonalakban ez lenne a sztori. Mindehhez vegyétek még hozzá a zseniális rendezést, a steril képi világot, a szomorú zenét és a színészek nagyszerű játékát. Alapjáraton Michael Fassbender elviszi az egész filmet a hátán, de üdítő volt látni Carey Mulligan-t is végre valami komolyabb drámai szerepben (bár nekem ő már az Egy lányról c. filmben is nagyon tetszett). Fura, de a film alatt nekem többször is beugrott az Amerikai Pszicho (American Psycho). Brandon előszeretettel éli azt az életmódot amit anno Patrick is (azaz hogy a felszínen egy gazdag jampi, a felszín alatt azonban mocskos kis titkok egész garmadáját őrzi). Persze lehet, hogy mindezt csak én képzeltem bele a filmbe. Ennek ellenére a Shame – A szégyentelen nagyon is fontos film. A teljes szexuális és érzelmi kiégésről ad hiteles képet. Mikor egy ember számára a szex már nem érzelmeken alapul, nincs meg benne a szenvedély, csupán olyan jelentőséggel bír mint egy szál cigaretta elszívása a nap valamely szabad percében. Indokolt a 18+-os besorolás hiszen akadnak benne eléggé arcpirító részek (gondolok itt például Brandon édeshármasára a vége felé) de maga a tematika is pont olyan, amit a legjobban csak az fog átérezni aki már maga is megtapasztalta.

Legjobb jelenet: Brandon és kolléganője randevúja.

Drogok: Trainspotting

Pontosan már nem emlékszem, hogy mikor is láttam először Danny Boyle mára már klasszikussá avanzsálódott filmjét. Abban viszont biztos vagyok, hogy jócskán tini-éveimben jártam már. Benn a suliban sokszor szóba került. Persze akkor még dunsztunk sem volt a különféle drogokról meg tudatmódosító szerekről, ilyesmit csak és kizárólag filmekben láthattunk. Nem ültem neki túl nagy elvárásokkal ennek a filmnek. Gondoltam egyszer megnézem, aztán annyi. Ennek ellenére iszonyatosan élveztem az egészet! Nem is azért mert Boyle lerántotta a leplet a drogproblémákkal küzdő modern fiatalságról (és nem csak Skóciában, hiszen a film játszódhatott volna éppenséggel nálunk is ennyi erővel), sokkal inkább azért mert megágyazott az olyan remek filmeknek mint például később a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, avagy a Blöff (vagy újabban a Mocsok). A Trainspotting nagyon elborult film. Egy csapat heroinfüggő skót fiatal életét követi nyomon a 80-as évek végén. Fontos kiemelnem, hogy Ewan McGregor ezzel a filmmel futott be igazán. Ugyanakkor azt is fontos kiemelnem, hogy maga a témaválasztás (drogos fiatalok mindennapjai) igencsak merész húzás volt abban az időben. Ugyan nem volt már tabu téma, de megfelelően kezelni csak nagyon kevés rendező tudta. Szerintem Danny Boyle a lehető legjobb módon nyúlt hozzá: humorral. Ezért is lehetett akkora klasszikus ez a film. Vicces volt, de legbelül mégis fájóan őszinte. Volt egy drogos haverom annak idején. Minden nap betépve jött be a suliba. Mikor nem volt beállva, akkor hozzá szólni sem lehetett, annyira maga alatt volt (depressziós állapotban). Olyankor ingerült és barátságtalan is volt. De amikor be volt állva, akkor remekül lehetett beszélgetni vele mindenről. Egyebek közt erről a filmről is. Neki is főként az tetszett benne, hogy nem tabuként kezeli a drog témakörét. Nem ágál ellene.

trainspotting4.jpg

Nem egy drogellenes kampányfilmre húz rá valamiféle történeti-vázat. A drog úgy szerepel a filmben, mint a valóságban is: a mindennapok részeként. Hiszen csupán 5 percet kellene sétálnom a szemközti lakótelephez, hogy beszerezhessek valami anyagot. Esetleg egy kicsit többet (mondjuk bő másfél órát) a Keleti pályaudvarhoz valami minőségibb cuccért. Manapság már úgy lehet drogot venni mintha import CD-t rendelnél külföldről. Vagy még egyszerűbben, hiszen ha ismerős a terjesztő akkor kb. úgy juthatsz hozzá akár néhány gramm fűhöz mintha vennél egy zacskó tejet a boltban (csak a fű drágább). Péntek esti partikon alap valamilyen dizájndrog de az elvetemültebb fajtája pár száz forintból is be tud állni, lásd példának okáért a szipusokat akik hígítóval érik el az euforikus hatást (miközben úgy nyáladzanak állva mint valami zombik). A drog jelen van a mindennapokban. ''Durvább'' fajtáját sosem próbáltam. Nem is akarom. A Trainspotting azonban mindezt humorosan tálalja. Nem annyira lesújtó mint Darren Aronofsky későbbi alkotása, a Rekviem egy álomért és nem is annyira szürreális mint a tavalyi Mocsok. Valahol a kettő között helyezkedik el. Ízlés dolga, hogy ki mer tenni vele egy próbát.

Legjobb jelenet: Mark víziója a forgó fejű, plafonon mászó csecsemővel.

Jövőkép: Children of Men (Az Ember gyermeke)

Milyen lesz a jövő? Ezt a kérdést már biztosan sokan feltettük magunknak. Megannyi film kereste már rá a választ. Talán jelen korban még jócskán barokkos túlzásnak hathatnak az olyan elképzelések, melyek szerint mi majd repülő autókkal és emberszabású androidokkal fogunk együtt élni nem is oly sokára, a felhők fölé épített futurisztikus városokban. Ez is könnyen megtörténhet, bár szerintem inkább csak gazdag képzelőerők játéka. A valóság szerény véleményem szerint sokkal de sokkal lehangolóbb lesz. Talán túlnépesedik a Föld, talán végképp elszennyeződik. Már most is annyi természeti katasztrófa szabdalja, hogy necces lenne szép új világrendet elképzelni jövőkép gyanánt. Szerintem inkább amolyan ''leamortizálódó'' folyamat fog végbemenni. Fázisonkénti pusztulás, melynek végén az egész bolygó lakhatatlanná válik majd. Gyilkos sugárzás, mérgező gázok, a víz alatt eltűnő városok. Persze erre még várnunk kell jó néhány évet. Érdekes módon eddig a legreálisabb, leginkább elképzelhetőbb verziót a spanyol Alfonso Cuarón hozta el, méghozzá a 2006-os az Ember gyermeke című poszt apokaliptikus sci-fi thrillerével. Ez a film olyan mintha összemosnánk a Half-Life 2 világát (főleg a City 17 részeket) mondjuk a The Last of Us városi történéseivel. A spanyol rendező tavaly rengeteg elismerést begyűjtött a Gravitáció apropóján, nagyon remélem, hogy annak a sikere több embert is arra sarkall majd, hogy megtekintse ezt a korábbi alkotását is. Az időpont 2027, a helyszín pedig Nagy-Britannia. 19 éve nem született gyermek a Földön. Mindennaposak a lázongások, utcai harcok, gyilkosságok és kivégzések. A világ a pusztulás szélén áll. Bevándorlók seregeit küldik táborokba, avagy deportálják őket vidékre (vagy csak szimplán lelövik, mikor hogy...). Ebben a dísztópiában él Theo (Clive Owen) aki egykoron az ellenállók táborába tartozott ám ''visszavonult''. Egy napon beállít hozzá régi bajtársa és egykori szerelme (Julian Moore) aki azzal a feladattal bízza meg, hogy kísérjen el egy lányt egy nagyon hosszú és veszélyes úton, hiszen a lány az emberiség utolsó reménye. Apróbb SPOILER amit már itt ellövök: a lány terhes. Theo vállalja a feladatot de még ő sem számít mindarra amiket majd végig kell menniük nekik ketten. Az Ember gyermeke esetében Cuarón már élt a Gravitációban is látott hosszú, vágás nélküli snittek előszeretettel történő alkalmazásával. Mindehhez olyan mérhetetlen profizmus kellett minden aspektusból (színészi játék, rendezés, operatőri munka, stb.), hogy azt tanítani kellene.

children-of-men-playground.jpg

Nagy favoritom, Clive Owen, remek mint mindig. Jól állnak neki az ilyen szerepek, ezt már megfigyeltem. És a film egyfajta háborús alkotásként is felfogható, hiszen bizonyos jelenetei – főleg a végén – egyenesen a Ryan közlegény megmentését, avagy a Zongoristát idézik. Képzeljétek el a jelenetsort amint Theo végigrohan egy szanaszét amortizálódott városon miközben tankok lőnek házakra körülötte és épületek robbannak fel a háttérben. Ja, és mindezt persze vágás nélkül. A profi tálalás mellett a hangulat és az atmoszféra azok amik miatt mindenképp érdemes egy próbát tenni a filmmel. A táborok, a menekültekkel való bánásmód, a katonák nácikat megszégyenítő megnyilvánulásai mind-mind olyan elemei a filmnek amelyek rengeteget adnak hozzá az összképhez. Aztán hogyha ehhez még hozzávesszük azt, hogy mindez a valóságban is tényleg megtörténhet egyszer, nos, akkor máris megértitek, hogy miért kapott helyet az Ember gyermeke ezen a listán. Mondanám, hogy kult. film de ahhoz sajnos túl kevesen ismerik. Bízom benne, hogy ezzel a leírással meghozom a kedvet hozzá.

Legjobb jelenet: A lélegzetelállítóan brutális városi harcok a végén.

 

Nos, ez a lista ennyi lett volna. Láthattátok benne, hogy mely filmek voltak rám akkora hatással annak idején, hogy eddigi életem legfontosabbjaivá avanzsáltam őket. Persze mindettől függetlenül továbbra is a Donnie Darko a leges-legnagyobb kedvencem és hiába nézem meg még 100-szor, akkor sem fogok ráunni. Ugyanakkor eme listában szereplő filmek is ott sorakoznak a kedvencek mellett/mögött, néhány aspektusukban pedig fontosabbak is. Én ezzel az összeállítással kívánnék jó hétvégét minden kedves olvasómnak, ha esetleg valamely film felkeltette az érdeklődéseteket, akkor pedig ne habozzatok minél előbb sort keríteni rá!

Kritika: Spec Ops: The Line

0.jpg

Videojáték ajánló már régen volt. Ennek legfőbb oka pediglen az, hogy nincs időm mostanság játszani. Azaz nem annyit mint korábban. Nézzétek ezt (is) el nekem, hiszen a melóból hazaérvén nem épp az a legfontosabb számomra, hogy beüljek a PS3 elé és nyomassak valamit több órán keresztül. Ennek ellenére az indie címek továbbra is lekötnek és újabban ez a DayZ nevezetű Arma 3 mod is felkeltette a figyelmemet. Ha egy kicsit izmosabb gépem lenne hozzá akkor biztosan gyakran játszanék vele. Bár közepes beállítások mellett talán még így is ki fogom próbálni. Aki nem tudja, hogy mi az a DayZ, az keressen rá az interneten. Mostanság tele van vele minden nagyobb videojátékos portál. Ám jelen cikk nem ezzel a játékkal kíván foglalkozni. Régi nagy kedvencemet, a Spec Ops: The Line névre keresztelt TPS taktikai lövöldét szeretném figyelmetekbe ajánlani. Akinek fogalma sincs róla, hogy mi is ez a játék, az is jobban teszi ha elolvassa a cikket mert nem csak és kizárólag videojátékos aspektusból kívánom megközelíteni a témát. Ugyanis a Spec Ops: The Line történetmesélés és narratíva szempontjából olyan filmekkel veszi fel a versenyt mint az Apokalipszis most!, avagy az Őrület határán. Nem tizenéves, CoD-on edződött gyerekeknek való alkotás. Sokkal de sokkal több annál. Elmagyarázom:

Történet: A fő inspirációt Jospeh Conrad ''Heart of Darkness'' című novellája nyújtotta. Természetesen emellett letagadhatatlanok a különféle (háborús-) filmes utalások is de maga a novella nyomta a legtöbbet a latba mikor a készítők megírták a játék történetét. A helyszín Dubai, csakhogy a fényűzés és a pompa már a múlté. Hatalmas homokviharok pusztították el a várost, a kiérkező mentőcsapattal pedig megszakadt az összeköttetés. Az ő megmentésükre küldött 3 fős csapat megérkezésével kapcsolódunk be a történetbe (leszámítva az in medias res nyitányt). Az általunk irányított karakter Martin Walker parancsnok, a csapat vezetője. A feladat pedig, hogy az evakuáció megkezdésekor oda küldött 33. zászlóalj kilétét felkutassák és épségben hazahozzák őket. Az ''Átkozottak'' gúnynévvel is illetett 33. zászlóalj vezetője Walker korábbi mentora, John Konrad (egyértelmű utalás a játékot inspiráló novella szerzőjére) csupán rejtélyes rádióüzeneteket hagyott hátra. Az osztag eleinte rutinfeladatnak veszi az egész küldetést. Még csak nem is számítanak arra ami a későbbiekben várja majd őket. Walker és két társa (Adams és Lugo) szépen lassan olvadnak bele az árulásokkal (helló, CIA!), tömegmészárlásokkal, vérengzésekkel, és egyéb szörnyűségekkel teli káoszba, miközben apránként már saját épelméjűségük is veszélybe kerül. Ki hazudik és kiben lehet bízni? Ki melyik oldalon áll?

1_8.jpg

 Dubai városát visszafoglalta a sivatag

A Spec Ops: The Line vitathatatlanul legerősebb eleme a története. Zseniálisan van összerakva. Lassan indul, tudatosan építkezik. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a játék iszonyat merész és bevállalós stílusban köpi szembe a ''Dicső, bátor, hazafias és igazságos Amerika'' plasztik-képét. A háború borzalmait aranytálcán kínálja. Sőt, nemhogy kínálja, egyenesen a játékos arcába tolja, hogy ''Nesze bazdmeg, látod, a háború ILYEN és nem olyan amit a CoD-ban megszokhattál''. Részemről ez hatalmas piros pont. Végre egy videojáték amely képes bevállalni ilyesmit. Bokáig gázolhatunk a vérben, a kivégzett hullákban és persze a homokban mert a homok az mindenhol ott van. Néha egészen gyomorforgató jeleneteknek is szemtanúi lehetünk. A Spec Ops: The Line amellett, hogy végig nyomasztó hangulatot biztosít, helyenként erősen sokkol is. Mennyire de mennyire durva már az a jelenetsor, amikor Walker szembesül azzal, hogy civileket öltek meg és ott áll földbe gyökerezett lábakkal egy halom holttest előtt amelyek között egy szénné égett anya épp halott gyermekét öleli? Srácok, én ledöbbentem. És ehhez hasonló jelenetekből kapunk még néhányat a játék során. Nem beszélve a végérről. Na, az konkrétan díjnyertes filmeket megszégyenítő csavarral operál. Nem fogok spoilerezni de a stáblista bekúszásával csak ültem a kanapén némán és nem tudtam megszólalni. Az utolsó pálya...valami eszméletlen nagy gyomrost visz be a játékosnak. Ilyet én korábban videojátékban még nem éltem át. Ó, és említettem már, hogy négy befejezés van? Én megcsináltam mind a négyet. Érdemes is.

Játékmenet: Klasszikus taktikai TPS lövölde alapokon nyugszik a Spec Ops: The Line játékmenete. Míg az előző Spec Ops játékok inkább voltak nagyon-nagyon reális, inkább katonai-szimulátorként felfogható – megjegyzem: erősen közepes – játékok, addig a The Line már jóval akciódúsabb és korszerűbb mechanikát kapott. Fedezékek mögé rejtőzhetünk, csapattársainknak kioszthatunk parancsokat, hogy miket csináljanak (kire lőjenek, mit robbantsanak fel, stb.). Szóval megyünk előre a rettentő lineáris pályákon és lövöldözünk. Ennyi. Néha bejön egy-két járműves rész, néha pedig a csapattársainktól elszakadván egyedül kell túlélnünk, de a játékmenet legnagyobb része abból áll, hogy társainkkal összedolgozván elimináljuk az ellenfeleket és haladunk tovább a történetben, ám az említett beékelt szakaszok miatt legalább nem válik unalmassá és vontatottá a játékmenet.

2_7.jpg

 Lassan fény derül a mocskos titkokra

A játék néha választási lehetőségek elé is állít bennünket, ezeknél mindenki saját kénye-kedve szerint dönthet. Mondok egy példát: elérünk egy felüljáró aljához, odafenn pedig mesterlövészek figyelnek bennünket. Rádión üzenik nekünk, hogy a felüljáróra fellógatott civilek valójában bűnözők és azonnal öljük meg őket, különben kapunk néhány golyót a mesterlövész puskákból. És akkor itt lehet dönteni, hogy leöljük szegény szerencsétlen ártatlan civileket, avagy inkább megkíséreljük kilőni a kb. fél km-re lévő snipereket. De ez csak egy kiragadott példa volt, akad még néhány a játékban. Főleg a vége felé közeledvén. Dióhéjban: a Spec Ops: The Line ''lebutított'' taktikai lövölde (nem adhatunk ki túl sok, avagy túl változatos parancsokat), TPS köntösben, rengeteg akcióval. Ennyit érdemes tudni a játékmenetről.

Grafika: Nos, Dubai szanaszét rombolt és a homokviharok miatt rendesen megtépázott városa már önmagában zseniális húzás volt a készítőktől a helyszínválasztáshoz. Lenyűgöző látvány amint végigpillantunk a félig leszakadt, kocsikkal telezsúfolt autópályákon, a dúsgazdag és előkelő szállodák belső terein, avagy a hatalmas üveg felhőkarcolókon. De épp ennyire letaglózóak a város alatt húzódó alagútrendszerek vérmocskos, propaganda graffitikkel és plakátokkal felvértezett folyosói, avagy a nyílt terepeken zajló összecsapások alkalmával látható, egykori autóutak és városi nevezetességek is. A látványról egyébként az Unreal 3 engine gondoskodik, szóval panaszra nem lehet okunk. Az ember azt hinné, hogy egy olyan játék ahol a sivatag és a homok az uralkodó, nem lehet annyira szép és változatos, azonban a Spec Ops: The Line erre erősen rácáfol. Igenis változatos helyszínekkel operál, és ha mondjuk kigyönyörködtük magunkat egy-egy luxus szálloda belterének kidolgozottságán, akkor még ha utána ki is vezet bennünket a szabadba (értsd: a forró sivatagba) akkor is rendre bedob valami újat, legyen az mondjuk egy leomló épület, avagy egy pusztító homokvihar ami aztán teljesen felborítja az előre eltervezett és kigondolt taktikánkat.

4_5.jpg

A Spec Ops: The Line nem finomkodik, kegyetlenül sokkol inkább

Egy szó, mint száz: szerintem a Spec Ops: The Line szép. Nem éreztem benne annyira a forróságot mint az Uncharted 3 sivatagos részein, de ennek ellenére az atmoszféra rendesen átjött. Főleg a zárt, nyomasztó területeken. Ergo a játék hozzá az elvárt szintet. Nem szaggat, nem fagy be. Fogalmam sincs, hogy X360-on és PC-n hogy fut, de nekem PS3-mon semmi panaszom nem volt rá. Az átvezető animációk és szépek lettek, bár ez sokkal inkább a történet és a szinkronszínészek érdeme. A grafikusok csak tették a dolgukat. Tudjátok, indie játékoknál mindig felvetem, hogy a grafika egyáltalán nem minden. Csak a külső. Azonban pont a belső lenne a lényeg (A minimális dizájnnal operáló Limbo ilyen szempontból elkényeztetett). Nos, a The Line a grafikai motornak hála még kifejezetten szép is. Ez pedig a hab a tortán.

Hang/zene: Az az érdekes, hogy a készítők ezt sem aprózták el. Kapásból a főszereplő karakter, Martin Walker szinkronhangja egyik legnagyobb kedvencem, Nolan North lett. Őt ugyebár a szintén TPS stílusban utazó Uncharted játékokból ismerhetjük, mint az ottani központi karakter, Nathan Drake állandó szinkronja. A Spec Ops: The Line esetében Nolan nehezebb munkát kapott mint az Uncharted játékoknál. Itt nagyon sok érzelmi állapotot kellett átadnia, ugyanis Walker a játék során kvázi az őrület határára (de szépen reflektálok itt a filmre!) sodródik. A végére már konkrétan disszociatív személyiséggé válik. És én amondó vagyok, hogy Nolan nagyon szépen adta át ezt az egész folyamatot. Szinkronmunkája tökéletes, bár egy kissé fura volt őt komolykodni és káromkodni hallani, hiszen az Uncharted játékokban ezt nem szoktuk meg tőle. A többi szinkronszínész is jól hozza a kötelezőt. Szeretnék még említést tenni a zenéről is mert szerintem az sem lett elhanyagolandó pontja a játéknak. A soundtrack remekül lett összeválogatva, a játék alatt felhangzik többek között Jimi Hendrix, Deep Purple, Mogwai, Nine Inch Nails, Alice in Chains, de még Björk is. Ezekre akciózni pedig hadd ne mondjam mennyire emeli meg a hangulatot.

Összességében: A Spec Ops: The Line kiváló játék lett. Emlékszem, mennyire megörültem neki tavaly amikor haverommal rábukkantam a Console Corner üzletében, a használt PS3-mas játékok között (nyugodtan nevezzetek zsidónak de én 5000 forintnál többet nem adok ki most már videojátékra). Azonnal megvettem. Itthon nem tudtam elszakadni előle. Pont így voltam a Tomb Raider esetében is tavaly márciusban. A Spec Ops: The Line tartalmas, összetett, változatos és olyan erkölcsi és morális kérdéseket feszeget amiket más játék aligha merne meglépni. És tudjátok mi a vicces, srácok? Az, hogy egy videojátékról beszélünk. Egy videojáték nyomja a játékos arcába a háború valódi borzalmait, a civil áldozatok kálváriáját és mutat be a ''dicső'' Amerikának középső ujjal. Mindemellett pedig egy annyira hatásos és csavaros történettel operál, hogy már csak ezért is érdemes egy próbát tenni vele.

3_7.jpg

Lesz min gondolkodni a stáblista alatt/után, ezt garantálom

Elsősorban azoknak ajánlanám akik egy játékot nem az agyatlan, vérbő lövöldözés, inkább a masszív történet és frappáns tálalás miatt játszanának ki. Akik nem riadnak vissza a kissé ''lebutított'' irányítás és a helyenként tényleg gyomorforgató jelenetek láttán. Ők egészen biztosan remekül fognak szórakozni a Spec Ops: The Line végigjátszása alatt. Mindenki másnak csak erősen javallott a beszerzése. A vége pedig...te jó ég srácok, az normális ha lassan egy év eltelte után is még mindig a hatása alatt vagyok?

Értékelés: 10/10

 

U.i.: Akik nem értenék a maximális pontszámot az értékelésnél, azoknak szeretném elmondani, hogy igen, bele lehetne kötni a játék néhány elemébe de mindez csupán kukacoskodás lenne. Hiszen adva van egy iszonyatosan merész és bevállalós alkotás amelyhez foghatót korábban eddig csak filmeken láthattunk. Épp ezért felesleges a hibákat keresni benne. Tessék szépen végigjátszani mert ehhez foghatót pár évig biztosan nem kapunk majd. Eme cikket pedig az egyik befejezés párbeszédével zárnám, amikor is Walker-t felveszik a kiküldött katonák (ez is egy választási opció) és a következő két mondat hangzik el közte, és az egyik katona között:

Katona: – Mégis hogy élte túl mindezt?
Walker: – Ki mondta, hogy túléltem?

 

süti beállítások módosítása