Az egész hét úgy telt, hogy egyik nap télies, borongós, esős, ködszitálós hideg volt és majd' lefagyott a fülem, másnap pedig tavaszias meleg és jóidő köszöntött és nem győztem kiélvezni a napsütést egész álló nap. Erre lehetne mondani, hogy hihetetlenül szeszélyes az időjárás és bizony ezzel a kijelentéssel abszolút nem árulnánk zsákbamacskát. Már korán reggel tudni lehet, hogy napközben milyen idő várható. Ha már reggel is szürke és esős minden akkor holtbiztos, hogy egész nap depresszív, álmosító idő jár majd. Ha viszont reggel már megcsillan a Nap néhány sugara a háztetőkön, akkor számítani lehet arra, hogy később igencsak remek idő lesz várható. Suliban dolgozom, ezt már tudjátok. Őszintén szólva, sokkal de sokkal jobb érzés a tavaszias melegben kinn lenni az udvaron, mint a jeges, taknyos ködszitálásban. Néha már-már azt hiszem, hogy valóban itt a Tavasz. Aztán persze rendre eszembe jut, hogy ugyan dehogy, hiszen még a Tél sem mutatta ki a foga fehérjét. Számítani kell rá, hogy majd megint márciusban jönnek az igazán nagy havazások és egyéb nyalánkságok. De az sem holnap lesz. Ennyit dióhéjban az időjárásról. Evezzünk más területekre. Magánéletileg annyi minden történt velem cirka 1 hónap alatt, hogy ha azt most mind elkezdeném leírni akkor estig olvashatnátok. Viszont vagyok olyan mázlista, hogy ezek mind-mind abszolút pozitív dolgok. Nem megyek bele mélyebben egyikbe sem, aki közelebbről is ismer, az úgyis tud a legtöbbről, aki pedig nem…az így járt. Tulajdonképpen ezek már annyira magánjellegű dolgok, hogy nem érdemes itt firtatnom őket. Azaz nem most. Majd idővel. Inkább lássuk ebből mi minden vonatkozik a blogra, hiszen a lényeg ez lenne:

Nos, először is: Jimmy kollégát kiengedték végre a kórházból, úgyhogy hamarosan érkezik majd néhány gameplay. Hogy ezekre majd hol mondjuk fel a hangsávot, az még kérdéses, de ez már egyáltalán nem olyan nagy dolog. Csupán idő kérdése minden. Nincs még ''hivatalos'' Facebook-oldala sem a blognak, úgyhogy amint időm engedi, összedobok egyet. A játékajánlók egy kicsit háttérbe szorulnak, egyáltalán nincs időm mostanában játszani, nézzétek el nekem. Lehet majd ez esetben is Jimmy segítségét fogom kérni, hogy írjon már néhány ajánlót ide. Filmajánlók ugyanúgy szép számmal lesznek, a zeneajánlókról már nem is beszélve (utóbbiak esetében igyekszem nem csak friss, de régebbi albumokat is kivesézni). A sorozatajánlók pedig…nos, itt álljunk meg egy pillanatra. Többszöri ajánlgatás után végre nekikezdtem a True Detective (A Törvény nevében) című amerikai thriller sorozatnak. Gyerekek…eszméletlen jó! Túlzás nélkül állíthatom, hogy az idei év legfontosabb sorozata. Magyarul nézem mert a melóból hazaérvén nincs már kedvem letöltögetni és feliratot vadászni hozzá, de el kell ismernem, hogy a hazai szinkron is kivételesen jó lett hozzá. A történetről annyit érdemes tudni, hogy két történeti síkon zajlik. Először is ott van 2012, mikor egy kihallgatás alkalmával kérdezik ki a két főszereplő nyomozót. Aztán ott van az ominózus gyilkossági eset (meglehetősen bizarr), még 1995-ből. Ez utóbbi szál kap nagyobb szerepet, epizódról-epizódra ismerhetjük meg az ügy részleteit, állnak össze a mozaikdarabkák és derül fény újabb rejtélyekre. Majdnem 1 órás minden egyes epizód, így sokkal inkább van filmes hatása a sorozatnak. A színészeket én itt most nem méltatom inkább, megtették ezt helyettem már nagyon sok helyen. Kicsit Twin Peaks, kicsit The Killing -hangulata van de a True Detective vitán felül az idei felhozatal egyik legjobbja. A kissé vérszegény American Horror Story: Coven után jó érzés volt végre egy üdítően zseniális sorozatba belevetnem magam. Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom. Majd ha lement az 1. évad (ami 8 részes) akkor kap egy alaposan kielemző, minden apró részletre kiterjedő kritikát tőlem. Addig viszont kóstoljatok bele bátran, mert tényleg megéri. A True Detective után zene. Végre szereztem egy erősítőt a gitáromhoz. Nem olyan nagy szám de így végre már ''van hangja'' a cuccnak. Nem volt annyira jó eddig csupán akusztikus gitárként használni az alapvetően elektromos gitáromat. Hiányzott a ''zúzás''. Oké, a Rocksmith valamennyire kárpótolt, hiszen azt össze lehetett kötni a gitárral és voltak benne különféle beépített erősítők és effektek, de azért mégiscsak átkozott jó érzés mikor hazaérek, összedugom a gitárt az erősítővel, feltekerem a hangerőt és ugyan szanaszét torzítva, de nekiállok instant zúzni. Ez mellesleg szörnyen jó stresszoldó is. Nos, azt hiszem a lényegről beszámoltam. Ha most kitekintek a résnyire nyitott ablakon, akkor szikrázó napsütést látok és madárcsicsergést hallok a háttérben. Igazi tavaszi idő van. Olyanok ezek a gyönyörű napok a téli szürkeségben mint oázisok a kietlen, forró sivatagban. Felüdülést jelentenek. Ihletet adnak. Bárcsak örökké tartanának...

Bizony, végre-valahára eljött az az év amikor is visszatér talán minden idők egyik legsokszínűbb és legizgalmasabb brit zenekara, a Klaxons. Aki gyakran olvasgatja itt az albumajánlókat az egyrészt biztosan találkozott már a nevükkel, másrészt mindkét albumukról írtam is annak idején (ITT és ITT), ráadásul a debütöt beválogattam a Top 10 kedvenc zenei albumom listámra is (ezt pedig ITT találjátok). Nos, miért is várom én annyira a Klaxons 3. albumát? Ez roppant egyszerű. Azért mert amit a Klaxons művel, az már nem is csak szimplán zene, hanem egy hangjegyekbe font misztikus utazás az univerzumban. Már a 2007-es Myths of the Near Future is hemzsegett a sci-fi utalásoktól és a különféle miszticizmus legelvontabb válfajaitól, mindehhez a 2010-es Surfing the Void pedig még az okkultizmust is csatasorba állította. Maga a zene is roppant izgalmas. Ugyebár azért lett a legtöbb helyen a Myths... a 2007-es év abszolút legjobb albuma mert kvázi újraélesztette a new rave (avagy nu rave) stílust. Újra divat lett a szanaszét torzított ütemekre csápolni a rave-bulikon, csőnaciban és színes neonpálcikákkal a kézben (alkohol, avagy valami ''egyéb'' hatása alatt természetesen). A Klaxons műfajt teremtett. Okos, intelligens, többször meghallgatandó és átgondold debütöt tettek le az asztalra. Zenéjükkel és színes, futurisztikus stílusukkal azonnal akkora hype kezdte övezni őket, hogy a híres new rave láz még évekig kitartott a Myths... után is. Hiszen ha a Klaxons nem robban be 2007-ben akkor rá egy évre a Hadouken! vagy éppenséggel a Late of the Pier, de megkockáztatom, hogy még az MGMT sem biztos, hogy akkora sikereket érnek el, mint amekkorákat elértek. Elég ha csak egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk az egyébként Mercury-díjas Myths... dalcsokrát. Már a nyitó Two Receivers is van annyira jó albumnyitány mint például az MGMT-től a Time to Pretend. Az igazi new rave/dance-punk őrület azonban egyértelműen az Atlantis to Interzone. Itt már az elején a ''DJ!'' felkiáltás is jól példázza, hogy a Klaxons egyáltalán nem beskatulyázható zenekar hiszen éppen annyira táplálkoznak az elektronikából, mint mondjuk az indie, avagy klasszikus rock hatásokból. Műfajilag egy hatalmas olvasztótégely az egész, hiszen hiába instant sláger mondjuk a szerintem is kiváló (és már nagyon sokszor feldolgozott) Golden Skans, ha nem sokkal utána az Isle of Her leginkább valamiféle misztikus, törzsi kántáláshoz hasonlítható amit viszont már abszolút lehetetlen műfajilag behatárolni. Parádés, hogy még az utolsó előtti dal (It's Not Over Yet) is hatalmas sláger (sőt, talán a legnagyobb az albumról) de nekem a záró Four Horsemen of 2012 is mindig szívem csücske marad. És ez még csak a debüt volt. Viszont bőven elég ahhoz, hogy a Klaxons bebetonozza magát a legjobb zenekarok közé és akiknek utána minden egyes lépésére érdemes volt odafigyelni.

Sajnos a 2010-ben kijött Surfing the Void egy borzasztó nehéz szülés eredménye volt és ez vissza is köszön rajta. Történt ugyanis hogy a Klaxons kiadója, a Polydor visszadobta az egész kész anyagukat és újra kellett venni az egész lemezt. Itt szeretném megjegyezni, hogy 2010 decemberében a Klaxons ingyenesen letölthetővé tett egy EP-t (Landmarks of Lunacy) amelyen hallható volt néhány visszadobott dal. Nos...azok egy csúcson lévő zenekar kiforrott, izgalmas és érdekes dalcsokrát prezentálták. Szörnyen sajnálom, hogy a Surfing the Void végül teljesen más irányba ment el. Bár gyorsan hozzáteszem: így sem lett rossz. Annak idején talán túlságosan lehordtam az albumot, holott vannak elvitathatatlan érdemei. Nyilván a producerváltás miatt kissé idegennek hatott az új hangzás (a debütön közreműködő James Ford az idei albumon egyébként elvileg vissza fog térni...többek között Mark Ronson vagy épp James Murphy mellett), hiszen Ross Robinson korábban olyan zenekarokkal dolgozott együtt mint a Korn, a Slipknot, vagy éppenséggel a Sepultura. Emígy a hangzás iszonyatosan durva és zúzós lett. Széttorzított gitárok, effektparádé, olyan momentumok amelyek hallatán még Trent Reznor is elismerően csettintene. A címadó Surfing the Void például akkora zúzás végig, hogy szinte kirobbantja a ház oldalát. Magam is meglepődtem, hogy utána a jócskán misztikus Valley of the Calm Trees mennyire nyugodt, a rá következő Venusia pedig milyen gyönyörű. Igen, gyönyörű. És nem csak ez a dal. Hiszen kit izgat ha az Extra Astronomical újfent letépi az ember fejét, hogyha ott van minden idők legszebb sci-fi szerelmes dala, a Twin Flames személyében, avagy a ''szolidan zúzós'' Flashover amely egyébként az első meghallgatható anyag is volt a lemezről. Engem a záró Cypherspeed ötlettelen maszlagjáért is kárpótolt az előtte lévő Future Memories megkapó hangulata. Persze nem tagadhatom, hogy a Surfing the Void album nekem elsősorban azért is annyira fontos mert köthető egy bizonyos életszakaszomhoz amikor rengeteget hallgattam és róla kvázi minden egyes dalhoz fűződik valamilyen pozitív élményem/emlékem. Nálam mindez a jól eső nosztalgia képes elvinni a hátán az egész albumot és cseppet sem izgat, hogy sok rajongó és zenei szaklap csalódott a Klaxons 2010-es produktumában. Azóta eltelt néhány hosszú év.

Úgy volt, hogy a Klaxons már 2012-ben kijön az új anyaggal. Januárra vártuk. Aztán ez mégsem történt meg, fesztiválokon és koncerteken ugyan játszottak már új dalokat és szépen frissítgették a hivatalos honlapjukat és a Last.fm profiljukat is de tényleges új dalra egészen mostanáig várnunk kellett. A There Is No Other Time a Klaxons eddigi legkommerszebb szerzeménye. Ez szerintem már sokkal inkább elektropop mintsem zúzós dance-punk, vagy new rave/indie massza. Abszolút modern és a mai kor igényeihez igazított dal. Eleinte kicsit megijedtem, hogy pont a Klaxons fog elmenni mainstream irányba, akik mindig is kilógtak a sorból (és ez mindig is nagyon jól állt nekik) de végül aztán arra jutottam, hogy egyáltalán nem baj az, ha jobban idomulnak az elektronikához és a kommerszebb irányvonalhoz. A Klaxons világára oly jellemző, klasszikus védjegyek ugyanúgy visszaköszönnek ebben a dalban is, ergo én nem aggódom amiatt, hogy egy gyenge 3. albumot kapnánk a Nyár közepén/végén. Sőt, az idei felhozatalból éppenséggel a Klaxons 3. albumát várom a leges-legjobban! A fentiek tudatában azt hiszem értitek, miért. Mellesleg ha minden igaz, akkor jönnek a Sziget fesztiválra is (hacsak nem mondják le, mint 2010-ben a Balaton Sound-ot). Szóval a 2014-es év nálam a Klaxons védjegyében fog telni, én ezt már most borítékolom. És nagyon remélem, hogy amikor majd idén decemberben az év végi zenei összeállítást fogom írni, akkor előkelő helyen fog szerepelni rajta a Klaxons idei lemeze. Van egy olyan érzésem, hogy ez így is lesz. Most viszont hallgassátok meg végre az új, beharangozó dalt:

Az American Horror Story első és második évadáról már írtam ITT (és ama cikk mellesleg a blog történetének egyik legnépszerűbb, legtöbbet olvasott irománya lett). Akkor említettem, hogy az akkoriban a tematikát még csak sejtetni engedő 3. évad mennyire várólistás nálam, és hogy pont az American Horror Story az a sorozat amely képes lenne megugrani a saját maga által felállított lécet (hiszen az előző két évad zseniálisra sikeredett). Nos, egészen remek lett a Coven alcímet viselő 3. évad is, ezt kár lenne tagadni. Azonban a számomra abszolút etalon 2. évad (Asylum) szintjét nem érte el. Néha-néha megkarcolta de ennyi. Ettől függetlenül egy nagyon is jó évaddal találhatta szemben magát az, aki nekiállt ennek a modern korba áthelyezett, véres boszorkánymesének. Kezdeném az évadértékelőt a leges-legelején.

A Coven beharangozása (plakátok/videók) borzasztó stílusos lett

Az 1. rész engem abszolút berántott. Átkozott jó volt a hangulat, a régi szereplők újbóli feltűnése, a zenei aláfestés, a képi világ, egyszerűen minden. Még az új főcím is annyira megtetszett, hogy utána egymás után vagy tízszer újranéztem. Bevallom, ez a boszorkányos téma szerintem remek ötlet volt a készítőktől! És most már ideje megjegyezni a nevüket: Ryan Murphy és Brad Falchuk. Nekik köszönhetjük ezt az elborult, fekete humorral dúsan átitatott, néhol már-már szürreális és abszurd pillanatokkal operáló szériát. A kreativitásuk a Coven esetében is azonnal szembetűnő. Szóval lement az 1. rész és én már megint úgy éreztem, hogy az American Horror Story újból megvett kilóra. Továbbra is tartom magam ahhoz az állásponthoz, hogy ez a modern boszorkányos alapfelállás és az 1830-as évekbeli események párhuzama tökéletes nyitó epizód volt. Megismerhettük a szörnyen rasszista (és egy kis Báthory Erzsébet komplexussal küszködő) úrinőt, Delphine LaLaurie-t aki ugyan előkelő, puccos vendégségek alkalmával kaviárt és déli gyümölcsöket zabált, odalenn a pincében nem volt rest fekete rabszolgákat halálra kínozni (igen változatos módszerekkel) és lecsapolt vérükkel kenegetve magát a saját halhatatlanságára vágyakozni. Büntetése nem maradhatott el, egy vudu papnő, Marie Laveau meg is adta számára a hőn áhított halhatatlanságot. Csak épp egy leláncolt koporsóba, a föld alá temetvén. Napjainkban a Cordelia Foxx által vezetett, fiatal boszorkányoknak létrehozott magániskolának napjaiba nyerhetünk bepillantást. Ide érkezik meg Zoe Benson, aki még maga sem tudja pontosan, hogy miféle erőkkel is rendelkezik. Általa ismerhetjük meg az iskola többi lakóját, a szabályokat és a modern boszorkányok életmódját. Még egy Kyle nevű sráccal is majdnem összejönnek, csak épp a srác sajnos túl gyorsan elhalálozik. De semmi pánik, boszorkányokról lévén szó, a halott nem sokáig marad halott. A háttérben azonban ott munkálkodik Fiona Goode, a Legfőbb. A boszorkányok boszorkánya. Érzi, hogy gyengül már és hogy hatalma fogytán de makacs módon nem akarja továbbadni erejét. Ennek érdekében pedig még Delphine LaLaurie-t is kiszabadítja. És a konfliktusok innentől kezdődnek, iskolán belül és kívül egyaránt.

A boszorkányos téma nagyszerű ötletnek bizonyult!

Anno valamiféle boszorkányos Rómeó és Júlia -szál is be volt harangozva. Nos, ebből végül nem egészen az lett amit mondjuk én is vártam volna. Ugyan Taissa Farmiga (Zoe) és Evan Peters (Kyle) visszatértek mint szerelmespár, azonban a kezdeti néhány rész után (Kyle feltámasztása például jó ötlet volt és tetszett is, de aztán később, mikor ezt a ''dühkitöréses zombi'' állapotot egyszerűen nem tudta levetkőzni, nálam már teljesen érdektelenné vált) sajnos a készítők hanyagolták ezt a szálat. És a végére sem lett belőle semmi. Fűztek ugyan bele egy szerelmi háromszöget Madison Montgomery (Emma Roberts, akivel Evan Peters a valóságban is egy párt alkot) bevonásával de egy-két rész után ez is teljesen kifújt. Sokkal érdekesebb volt Delphine LaLaurie (Kathy Bates zseniális alakításával még Jessica Lange-et is túlszárnyalta) karaktere, aki az 1830-as évekből a modern korba csöppenvén megpróbált beilleszkedni a társadalomba (az elsődleges humorforrás is hozzá köthető). Akadt még néhány régi szereplő akiket visszahoztak (Lily Rabe, a mocsárban élő boszi – név szerint Misty Day – például azért tetszett mert megtestesítette a mai hipszter/modern hippi életstílust) de mindannyian tudjuk, hogy ha American Horror Story, akkor Jessica Lange. Nos, Fiona Goode szerepében kifejezetten emlékezeteset alakított de ebben az évadban sajnos nem írtak rá annyira kiforrott, annyira mélyen kidolgozott karaktert mint az Asylum esetében. Ám alakítása így is több mint korrekt lett, főleg az évad utolsó néhány részében. Nagy kár, hogy az idén Ősz környékén érkező 4. évadban láthatjuk őt utoljára. Nagyon jó volt még Frances Conroy is, mint a Tanács egyik legbölcsebb és folyton metaforákkal és idézetekkel dobálózó tagja, Myrtle Snow. De mint említettem, Kathy Bates-t egyszerűen nem lehetett túlszárnyalni ebben az évadban. Lubickolt a szerepében, és a legemlékezetesebb pillanatok mind-mind hozzá köthetőek. A színészeken kívül a látványvilág is nagyon jó volt. Néha kellőképpen nyomasztóra, néha szörnyen véresre, néha pedig kifejezetten betegre sikeredett. A zenei aláfestés is tetszett, jó ötlet volt Stevie Nicks (Fleetwood Mac) cameoja aki 2 nagyon szép dalt énekelt. A záró epizód is vele kezdődött, és be kell vallanom: az énekével kísért montázs olyannyira megkapó volt számomra, hogy rögvest feledtetni tudta eme évad megannyi negatívumát. Mert bizony akadtak szép számmal.

Kathy Bates, a 3. évad vitathatatlanul legjobbja

A legfájóbb talán az, hogy sok történeti szál egyszerűen nem futott ki sehova. Zoe és Kyle kapcsolata például eleinte ígéretesnek tűnt, de később olyannyira érdektelenné vált, hogy én már azon sem lepődtem volna meg ha vissza sem térnek az utolsó néhány részre. A régi sorozatgyilkos, az Axeman történeti szála is csak addig volt érdekes amíg el nem kezdődött a Fionával tartó viszonya. Az iskola szomszédságába költöző új lakókat kurva hamar lerendezték. A vudu mágiát is kibonthatták volna egy kicsit jobban, ha már a főcímben is annyira előkelő helyet kapott (onnan egyébként az erdőben ijesztgető szárnyas rémség miért nem került be?). A boszorkányvadászos szálról már nem is beszélve amit megint csak olyan hamar – és borzasztó suta módon – rendeztek le, hogy én már azt sem értettem, hogy akkor meg mi a frászért erőltették egyáltalán bele ebbe az évadba. Az új Legfőbb kiléte sem sokáig érdekelt engem. Nem sok tétje volt már. Azt hiszem ha nem 13, hanem mondjuk 23 részes lett volna az évad akkor elégedettebb lennék hiszen akkor lett volna bőven idő minden szálat szépen kibontani, majd a végére rendesen elvarrni. Így nálam a Coven sajnos csak az első és a második évad után kullog, de nem akarok én kukacoskodni, hiszen ettől függetlenül klassz évad volt. Maga a boszorkányos téma nagyon sokat adott hozzá az élményhez és őszintén szólva roppant kíváncsi leszek arra, hogy a 4. évadra mit találnak ki a készítők. A neten terjedt egy teória miszerint cirkuszos alapfelállást kapunk de ezt már megcáfolták. Akármi is jön, én kíváncsian várom. Dacára a sok negatív hangvételű kritikának, én azt vallom, hogy az American Horror Story: Coven mindenképp megéri a rá áldozott időt! Remek a sztori, a színészek, az atmoszféra és ez az egész boszorkányos tematika tényleg van annyira érdekes, hogy elvigye a hátán az évadot. Nyugodtan szemet lehet hunyni a negatívumok felett hiszen a lényeg úgyis az, hogy ez még mindig az az American Horror Story amit megszerettünk, és ez bizony nem boszorkányság!

Értékelés: 10/6

Most már tényleg nem állná meg helyét George R.R. Martin híressé vált szállóigéje, mégpedig hogy ''Winter is coming'' hiszen a Tél már itt van. Bizony, eljutott végre hazánkba is. Budapesten tegnap estére esett le a hó. Ha most kitekintek az ablakon, fehér hótakaróba öltöztetve látom a jól ismert környéket. Havasak a háztetők, a parkoló autók, a járdák és az utak is. Kellemes érzés volt tegnap este kibambulni az ablakon és gyönyörködni egy kicsit a hóesésben. Megint csak durván megkésett de legalább most már itt van. Persze én is sajnálom, hogy Karácsony alkalmával nem jött. Sokkal de sokkal hangulatosabb lett volna úgy a szenteste, ha közben havazik. Azonban megfigyeltem már, hogy évek óta ez a ''sokkal később jön a Tél mint várnád'' tendencia dominál. Nagyjából 2010-re datálnám azt az időszakot amikor még a Tél valóban decemberben érkezett és nem keveset adott hozzá a karácsonyi hangulathoz. Aztán ez elmúlt. Tavaly is inkább csak márciusban köszöntött be (de akkor viszont nagyon durván), gondolom mindenki emlékszik még a megsegítésünkre küldött osztrák hókotrókra meg a Belügyminisztérium SMS-üzenetére. Kíváncsi vagyok, hogy idén márciusban vajon mi lesz. Addig viszont itt a Tél. Lehet, hogy a hó felolvad pár napon belül és helyén vizes, latyakos, sáros olvadék marad de jelenleg még szép télies minden. Amolyan ''klasszikus'' téli hangulat vett erőt rajtam is. Mikor az utcára lemenve egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne markoljak fel egy kevéske kis havat, már csak azért is, hogy legalább érezzem hidegét a tenyeremben. Délután lesz is rá alkalmam mert amúgy is kocsmázni megyek.

A forralt bor ilyenkor az abszolút sláger nálunk. Azt iszom én is, SoltBrain is, meg persze a többiek is. Eszembe sem jutna ilyen hidegben mondjuk csapolt sört kérni, vagy valami töményet. Nem, ha már úgy is itt az igazi Tél akkor ahhoz a forralt bor dukál! Persze csak akkor igazán jó ha tényleg forró (és tényleg bor) mert például hallottam már olyan esetről ahol egyszerűen csak bedobták a mikróba újramelegíteni. Na, mindegy. Fura, de a múlt héten – és ezen magam is nagyon meglepődtem – meg voltam fázva. Folyt az orrom, kapart a torkom. És mégis minden egyes nap bementem dolgozni. Valahogy nem igazán éreztem azt, hogy én beteg lennék. Reggel c-vitamin + zöld tea kombóval indítottam és ehhez még hozzájött napközben 1-2 automatás kávé, meg persze a kóla (mert a kóla az mindig kell, a kóla az alap). És ez az egész megfázás dolog így pár nap alatt simán végigfutott rajtam, de tényleg nem éreztem különösebb hatását. Lehet azért mert annyira elfoglalt vagyok benn, hogy nincs időm a megfázásra (ez melyik reklámnak is volt a szlogenje?). Szóval ez azért így egy kicsit vicces volt. Bár tartok tőle hogy az influenza-járvány ismét felüti majd a fejét mikor az elkövetkezendő napokban akár −17 fokok is lehetnek. Sebaj, legalább melegben vagyok egész nap. Találtam benn pár kifejezetten értékes könyvet. Ezeket majd állományba kell venni. Akadt egy megtépázott, megsárgult lapokkal díszelgő, ütött-kopott Vuk is amelybe a következő volt írva az első oldalra: ''Kisunokáim! Vigyázzatok erre a szép könyvre és tartsátok olyan nagy becsben ahogyan mi is tettük azt. Szeretettel: Nagymamátok.'' Talán nem szó szerint, de nagyjából ez volt beleírva. És a legszomorúbb, hogy ez a könyv a selejtek között volt. Kidobásra várt. Még jó, hogy rátaláltam. Durva mert szerintem manapság egy könyvnek van a legnagyobb értéke. Egy filmet, zenét, avagy videojátékot simán le lehet tölteni bárhonnan de egy könyvet…oké, tudom, azt is le lehet tölteni bárhonnan de egy iPad-en olvasni azért mégsem ugyanaz, mint este az ágyban. De lehet, hogy megint csak én vagyok túl maradi. Egy szó mint száz, az igazi Tél végre itt van. Megérkezett. Lehet örülni neki, készíteni a szánkókat, a korcsolyákat, a hótaposókat, meg persze a hólapátokat is mert a hó magától nem takarítja el magát. És persze: igyon mindenki forralt bort, mert a forralt bor a Tél igazi slágere és emellett átkozottul finom is ám!