Kiadás éve: 2011

Műfaj: Dance-punk/New rave/Indie rock

Ezt hallgasd meg: The Monkeys Are Coming

A brit Does It Offend You, Yeah? bemutatkozó albumáról már írtam tavaly, méghozzá ITT. Dióhéjban annyi lenne a lényege hogy a banda a legjobb helyen volt a legjobb időben. Tombolt a new rave (vagy ha úgy tetszik: nu rave) -őrület és volt akkora mázlijuk hogy pont az Egyesült Királyságban alakultak meg amely ugyebár melegágya volt a rave újkori eljövetelének – mellesleg az indie színtér királyának is számított. A DIOYY? a debütáló anyagán megmondta hogy fogalmad sincs róla hogy mibe keveredsz (innen a cím), a 3 évvel későbbi, azaz 2011-es Don't Say We Didn't Warn You pedig utal rá hogy ők bizony figyelmeztettek előre, most már ne pofázzunk. A tagok egyébként egy interjúban elmondták hogy jelen tárgyalt albumuk sokkal inkább lett az ő sajátos szájízük szerint készítve, ugyanis a debüt inkább hajazott egy Hadouken!-copy anyagra amelyet a kiadójuk erőltetett rájuk (a stílussal, kinézettel, promócióval egyetemben). Ettől függetlenül jó volt, egy elborult acid party közepette aztán a különféle tudatmódosító szerek hatása alatt vígan csápoló fiatalok pont leszarták hogy ki/mi az épp hallgatott track előadója. És a Does It Offend You, Yeah? így elég szépen befutott. Ismertekké váltak. Másodszori nekifutásra viszont már valami egyedivel akartak előállni. Lássuk, sikerült-e nekik:

Az albumot a We Are the Dead nyitja. Váltakozó ritmussal operál, hol nagyon lassú (akusztikus), hol pedig iszonyat felpörög és zúz (dance-punk). Furcsa kettősség de legalább prezentálja hogy a DIOYY? azon túl hogy egy kicsit "megkomolyodott", még mindig képes olyan elektrós, szintikkel dúsan átitatott zúzásra hogy kirobban a ház oldala. A John Hurt is ezt a vonalat viszi tovább. A dal egyébként azért a neves színészről lett elnevezve mert ő játszotta a főszerepet Orwell "1984" c. regényének filmváltozatában. Úgy volt hogy néhány sort majd fel is mond a dalban, de ez végül jogi problémák miatt nem valósulhatott meg. A Pull Out My Insides nekem az egyik kedvencem. Itt (is) szembetűnő az hogy a DIOYY? mennyire próbál más és más stílusokba belekóstolni. Jelen dal például vegytiszta indie rock. Ügyes! A Yeah! meg pont egy újabb olyan track ami instant képes anyámat kiűzni a szobából ha felcsendül. Instrumentális de szörnyen elborult, szanaszét effektezett zúzda. A The Monkeys Are Coming jópofa, vicces, kellő mértékben durvulós, már-már a Pendulum világát karcoló elszállás. A Wrong Time Wrong Planet lassú, nyugis darab. Nem unalmas. Inkább ellazító. Mint mikor egy színes neonpálcikákkal hadonászós rave party vége előtt le kell ülni néhány percre pihenni. De csak néhány percre. Hisz a java még hátravan! A Wrestler olyan szinten húzós szerzemény hogy nem tudom létezik-e egyáltalán bárki is akit nem indít be. Mellesleg egy profi pankrátor elhíresült beszédéből hangmintáz de olyan szuper az egész összhatás hogy a nyugiból azonnal visszarántja a hallgatót a táncparkettre. A Wondering az igazi kakukktojás, hiszen benne a hip-hop irányába tehetünk kirándulást. Ilyesmit pedig korábban nem igen hallhattunk a DIOYY? zenéjében. Ettől függetlenül működik. Sőt, kifejezetten üde színfoltja az albumnak! Az utána belépő The Knife nekem azért nagy favoritom mert rengeteget hallgattam tavaly nyáron mikor a legjobb barátomhoz utazgattam majdnem minden hétvégén. Az oda-vissza bő 1 órás úton szinte mindig ez az album szólt és valahogy ez a dal annyira belemászott a fülembe hogy volt rá alkalom hogy egymás után 10 alkalommal is meghallgattam. Amúgy inkább az indie és a dance-punk felé mozdul, kevésbé kap teret benne a new rave. Ha nagyon fel akarnék vágni zenei tudásommal akkor rásüthetném hogy "indietronica" de egyszerűbb ha mindenki meghallgatja maga, aztán majd levonja a következtetéseket egyedül. Mindenesetre klassz szerzemény, kár hogy az utána következő Broken Arms már zárja is az albumot. Ám az talán még nagyobb kár hogy a 2010-es Need for Speed: Hot Pursuit c. videojátékban helyet kapó All the Same nem szerepel az albumon. Mindettől eltekintve azonban a Don't Say We Didn't Warn You meglehetősen kurvajó. Nem időtálló, klasszikus dalcsokor. Csupán csak egy olyan album amely képes arra hogy bármikor, bárhol meghallgassátok, hisz mindig betalál. Univerzális.

Értékelés: 10/7

Egyáltalán nem vagyok biztos benne de ha jól tudom, vasárnap szokott menni ez a gány műsor ergo indokoltnak éreztem épp ma kitenni eme cikket (majd javítsatok ki ha ma mégse lesz VV6). Szóval ValóVilág. Méghozzá ValóVilág 6 mert most épp ez a friss és ropogós. Az a helyzet hogy én egyáltalán nem tudtam hogy elindult hiszen – mint sokan tudjátok – évek óta nem nézek tévét, az interneten is csak híreket + blogokat olvasok, bulvárt sosem. Már az elején látatlanba megmondtam hogy mire fog épülni ez az évad is: kúrógépekre meg könnyűvérű kurvákra. És lám, a Facebook hazai üzenőfalait bejáró cikkek és kiírások alá is támasztották eme teóriámat. A ValóVilág 6 újfent egy igénytelen, alpári bunkókból és olyan sötét hülye picsákból álló társaságot verbuvált össze hogy ha ezeket valaki kiteszi egy lakatlan szigetre két napra, éhen halnak. Sajnos nem tudom megérteni hogy kiket ''szórakoztat'' ez a műsor. Oké, azt értem hogy ha az emberek hazaesnek este holtfáradtan a munkából akkor valami olyasmit akarnak nézni a tévében ami kikapcsolja az agyukat és röhöghetnek rajta néhányszor. De szerintem ez a műsor abszolút kevés az ilyesmihez. Azon nem igen lehet röhögni hogy a tévében egy csapat szellemi fogyatékos épp egymást basztatja mert az egyikük ellopta a cigit (?) az asztalról. Különben is: miért jó más életét nézni? Aki erre fanyalodik annak nincsen saját szociális élete? Vagy annyira unalmas hogy másét kell néznie? Nem értem. El akartam hordani ezt a műsort a picsába, aztán rájöttem hogy Hozé úrnak van igaza és a ValóVilág 6 csak kielégíti a mai magyar fiatalság igényeit. Pontosan annyira alpári és igénytelen amennyire ők (persze tisztelet a kivételnek). De már a kezdetektől fogva ez volt jellemző erre a szériára. Csak akkoriban még senki nem dobálózott a lakókra olyan szélsőséges kifejezésekkel mint például ''olcsó plasztik-kurva'' avagy ''gyúrós agyhalott zombi''. Amikor a VV – és vele együtt ez az egész reality-dolog – elrajtolt hazánkban, külföldön már épp a reneszánszát élte. Amikor itt újra felkapott lett pár év kihagyás után, külföldön már rég lecsengett a nagy reality-láz. De legalább az ország megismerhetett néhány olyan ''celebet'' akikre aztán kurva büszkék lehettünk. Önjelölt bohócok szabadultak be a köztudatba akik olyan sötétek voltak hogy ha elrepült a válluk felett egy holló, az emberek azt hitték hogy villámlott. Némelyik később botrányaival hívta fel magára a figyelmet, egyesek pedig zenei karrierbe kezdtek (képzelhetitek milyen eredménnyel). És időről-időre újabbak lépnek helyükre. Most épp a 6. évad szereplői. Akikről fogalmam sincs kicsodák, de nem is érdekel. Aki egy ilyen műsorba elmegy szerepelni, annak valami nincs teljesen rendben az agyával. Feltűnési viszketegség? Könnyen lehet. Viszont a legnagyobb baj tényleg az hogy minderre van egyáltalán igény idehaza.

"Hurrá, végre az egész ország egy ostoba libának bélyegezhet!"

Kérdem én: miért? Miért ne lehetne éppenséggel akkor már valami értelmes műsort is nézni a varázsdobozban hogyha már csak azért is be kell kapcsolni naponta? Vannak például olyan műsorok amikből még tanulhat is az ember. Nem a szájbavert RTL Klub meg TV2 híradókat kell nézni ahol fontosabb hír az hogy kispanda született egy Kínai állatkertben mint az hogy Közép-Afrikában újra felütötte fejét a kannibalizmus. Miért kell a népnek az igénytelen szar? Kiket szórakoztat az hogy mások életébe nyerhetnek bepillantást? Jövőre csinálok egy online reality-t aminek ''Nyam-nyam-nyam'' lesz a címe és arról fog szólni hogy hipercuki kis dzsungáriai törpehörcsögöket költöztetek be egy szépen berendezett szobába és napi 24 órában online lehet őket bőszen bámulni amint épp kétpofára tömik magukba a szotyit. Sőt, majd szavazni is lehet (persze emelt díjas sms-ről) hogy este répát, karalábét, almát, körtét, avagy uborkát adjak-e nekik. A befolyó milliókból pedig majd fejlesztem a ''villát'' és veszek bele nekik egy mókuskereket is. Mert tulajdonképpen a sok agyhalott zombi ugyanezt nézi a ValóVilág apropóján, csak épp emberekkel, tévében, és nagyobb PR-kampány közepette. Az iskolában a minap megkérdezte néhány ötödikes hogy nézem-e a ValóVilágot? Mondtam hogy nem. Kérdezték hogy akkor az Éjjel-nappal Budapestet nézem-e? Szintén nem. De erre már visszakérdeztem hogy ti miért nézitek? Egyikőjük sem tudott logikus magyarázatot adni. Ez a műsor csak úgy van. Igénytelen emberekről szól, igénytelen embereknek. Aki annyira igénytelen hogy az igénytelensége már oly igénytelen hogy az ilyesmi őt szórakoztatja, ám legyen. Nézze csak bátran, vihogva, az agyát aranytálcán kínálva az agymosó médiának. Mindenki más inkább olyan műsort keressen magának amiből esetleg még tanulhat is. A többiek meg kurvára be se kapcsolják a varázsdobozt inkább.

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Alternative rock/Indie rock/Post-punk revival

Ezt hallgasd meg: The New Life

A Tél csak nem akar jönni. Mindennapos a szürke, borongós, ködös időjárás. Hó pedig sehol. Furcsa ''átmeneti'' időszak ez. Mindenesetre ilyenkor nem árt egy kissé komorabb hallgatnivaló otthonra. Tudjátok, amolyan ''melankolikus'' hangvételű dalcsokor. Annak idején a Joy Divison élen járt ebben. A 70-es évek végét írtuk és bizony ők nagyon rendesen odatették magukat. A frontember, Ian Curtis, számomra az egyik legnagyobb zenei példakép a történelemben. Öngyilkossága után a Joy Division feloszlott, majd később megalakult romjain a mára már szintipop-veteránoknak kikiáltott New Order. Azonban a Joy Division sötét, darkos, depresszív rockja sem tűnt el nyom nélkül. Sőt, a 2000-es években újra elkezdte reneszánszát élni! Köszönhető mindez az olyan zenekaroknak mint például az Interpol, az Editors, a Bloc Party vagy éppen a jelen ajánló tárgyát képező, észak-ír Girls Names. Ez volt a híres ''post-punk revival'' korszak. A Joy Division diszkográfiája ma már alapmű. Emellett erősen javallott még az Anton Corbijn által rendezett 2007-es Control (nem összetévesztendő Antal Nimród filmjével!) című film is amely Ian Curtis életére és a Joy Division rövid, ámde örökké maradandó pályafutására koncentrál. A Girls Names tagjai alázattal nyúltak vissza a Joy Division örökségéhez. Zenéjük egyszerre idézi az említett klasszikust, a The Cure legsötétebb és legdepresszívebb albumait (mint mondjuk a Pornography avagy a Disintegration) és mindezek mellé abszolút méltó a modernkori, indie-központú ''post-punk revival'' stílusirányzatra is.

Tudjátok, én nagyon vártam az Editors 2013-as albumát (melynek címe: The Weight of Your Love). Bizonyára ismeretes előttetek hogy a banda 2009-es, In This Light and on This Evening névre keresztelt, sötét szintipopba és new wave-be mártogatott lemeze mekkora hatással volt rám (ha kimaradt volna, ITT utána lehet olvasni). Ezzel szemben a The Weight of Your Love a Delta Machine (Depeche Mode) és az MGMT mellett a 2013-as év egyik leges-legnagyobb csalódása volt számomra. Egyszerűen mindent mellőzött amiért annak idején beleszerettem az Editors stílusába. Hiányoztak róla a szintik (és senki ne jöjjön nekem azzal hogy ezek csak 2009-ben jelentek meg mert ellenpéldának ott a debütön már helyet kapó Camera is), az egyedi ötletek és megoldások, az a fajta sötét, szomorkás mellékíz amely oly jól jellemezte az Editors zenéjét korábban és ezáltal azt a fajta egyedi esszenciát amelyet sok más zenekar csak próbált kivitelezni. Az USA-trip az Editors számára talán hozott még pár ezer új rajongót hiszen stadionrock zenekarrá avanzsálódtak. Azonban az ős-rajongók szemében a tavalyi album egyszerűen egy rossz vicc. Még szerencse hogy a Girls Names elhozta azt a lemezt 2013-ban, ami az Editors feladata lett volna! Bizony. Ez a The New Life. Alászállás a melankólia legmélyebb bugyraiba.

A Portrait instrumentális nyitány. Kifejezetten szépséges. Ügyesen folyik egybe a második dallal, melynek címe: Pittura Infamante. Hamar rájöttem hogy minél többet hallgatom meg ezt a dalt, annál jobban tetszik. Van egy kis misztikus mellékíze is. A Joy Division -párhuzam pedig egyből felsejlik a hallgató előtt. Igen, pont ilyen zenét játszanának ők is, ha még léteznének. A Drawing Lines sötét és sejtelmes. Az elejét nagyon szépen és ügyesen elnyújtják. Mellesleg az egész albumon hangsúlyos szerepet kap a basszusgitár (!) és a dobok is. A Hypnotic Regression potenciális sláger. Kevésbé szomorkás, már-már vidámnak is lehet nevezni (persze csak a többi dalhoz mérten), ezért sokkal inkább hajaz egy Bloc Party -szerzeményre. Darkos indie rock. Az Occultation már kevésbé lendületes. Inkább hömpölygős. Lassan bontakozik ki. Aztán belép (mit belép, berobban) az A Second Skin és vele érkezik egy erős The Cure -hatás is. Ez a dal átkozott erős. Nekem külön tetszett a dalszövege is. Leránt a mélybe. A The Olympia újfent inkább a post-punk legszebb évei felé kacsintgat de ahogyan ez a dal, úgy a soron következő Notion is azt bizonyítja hogy bár a Girls Names remekül képes tempósabb, a klasszikus indie rock irányába húzó dalokat is írni, az igazán testhezálló terep nekik a sötét, komor, depresszív szerzemények között keresendő. Az olyanokban amik hallatán Robert Smith (The Cure) anno elbujdosott volna egy temetőbe. A Projektion már ezt a vonalat erősíti. Stílusosan ágyaz meg a záró dalnak amely számomra rövid időn belül nyilvánvalóvá tette hogy a leges-legfontosabb szerzeményről van szó eme albumon. Ez pedig nem más mint a címadó The New Life. Egy kicsivel több mint 7 és fél perces dalról lévén szó, az instrumentális felvezetés adott volt. Véleményem szerint ezt a zenekar a lehető legjobb módon vitelezte ki. Egyszerre kerül benne előtérbe a basszusgitár és a dob, majd bekapcsolódik az egyszerű, ám nagyszerű gitár-téma. A frontember, Cathal Cully (ő írta mellesleg az összes dalt is és a lemez producere is volt egyben) éneke úgy kúszik be a dalba ahogyan a köd borul rá a tájra hideg téli hajnalokon. Később egy kis elszállást is kapunk gitárnyúzással és hála az égnek, a dal rendes lezárást kap. Nem kapkodták el, okosan és precízen búcsúztatják a hallgatót. Aztán vége a lemeznek. Én elismerősen bólogatok itthon hogy igen, ez a banda végre méltó lehet arra hogy a Joy Division örökségét megfelelő módon vigye tovább, Ian Curtis pedig elismerősen bólogat az égben, hiszen biztos vagyok benne hogy ha élne még, akkor ő is favorizálná ezt a kvarttettet. Kíváncsian várom hogy a Girls Names mivel hozakodik elő legközelebb. Olvastam olyat is hogy akadtak néhányan akiknek eme album lett 2013 legjobbja. Abszolút megértem őket. Régen hallottam már ennyire karakteres, ennyire esszenciális és a Joy Division -örökséghez méltó bandát. Ha aláfestőzenét kerestek ezekhez az átmeneti szürke, hideg, borongós napokhoz akkor a The New Life az ideális választás számotokra. A címadó dal pedig már most akkora klasszikus hogy...nos, inkább hallgassátok meg, íme:

Értékelés: 10/9

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Neo-psychedelia/Indie rock/Psychedelic pop/rock

Ezt hallgasd meg: Shuggie

Már nincs világos, de még nincs teljesen sötét sem. A helyszín egy vadregényes fenyves közepe. Bagoly huhog a messzeségben. Tábortűz lobog. A lángok narancs színei finoman világítják meg a tábort. Néhány felvert sátor húzódik a háttérben. A tűz körül hosszú hajú, ingben lévő lányok és borostával és szakállal is rendelkező, szakadt pólós fiúk ülnek. Modern hippik ők. Ha úgy tetszik, hipszterek. Az egyiknél akusztikus gitár van. Dalt nem, de dallam-foszlányokat játszik néha-néha. A vidámság általános, a fű is kitart reggelig. A tűz tovább lobog. Mindenki végtelenül boldog és örül hogy él. Nos, valami ilyesmi hangulatot tudnék elképzelni az amerikai Foxygen duójának We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Magic névre keresztelt lemezéhez. Nagyon 60-as évek, nagyon pszichedelikus, nagyon hipszter és nagyon menő. Gyűljetek közelebb a tűzhöz, mesélek!

A kaliforniai páros, Sam France és Jonathan Rado (utóbbiról közben kiderült hogy magyar származású) olyasmit tettek le az asztalra ezzel az albummal amelyet minden neo-pszichedéliában utazó kortárs zenekar megirigyelhetne. Stílusosan hozzák a The Beatles, a The Rolling Stones, Bob Dylan, avagy éppenséggel David Bowie legjobb pillanatait de némely daluk bőven felférhetett volna akár az MGMT második, Congratulations (írtam róla ITT) című albumára is. Ezek a fiúk nagyon tudnak. Bár a sajtó tavaly sokat cikkezett a balhéikról, veszekedéseikről, egymásnak ugrásaikról, szerintem pusztán annyiról van szó hogy két hatalmas zseni tehetsége néha-néha egymásnak feszül. Amolyan Lennon-McCartney párhuzam ez, barokkos túlzással. Lényegtelen, hiszen a We Are The 21st Century... egy kiváló lemez lett. Az In the Darkness stílusos felvezetés. Egyből prezentálja hogy bizony a srácok nagyon odavannak a 60-as, 70-es évek klasszikus pop/rock stílusa iránt de mint minden modern pszichedelikus zenekar, ők is szeretnek belefolyni más stílusokba, néha akár egy-egy dal közben is. Emígy felsorakozik még a soul, a kraut-rock és egy kis fúvósokkal fűszerezett anglomán pop is. A No Destruction nosztalgikus hangvételű, az ember szinte észre sem veszi, mennyire könnyedén kúszik a fülekbe. Az On Blue Mountain zongorával és hatásos kórussal kísért blues-központú elszállás. A talán legnagyobb slágernek is nyugodtan nevezhető San Francisco nagyon jópofa, igazi nyári hangulatot árasztó, vidám kis szösszenet. Kifejezetten jól áll neki a refrénben a női háttérvokál is. A dalszöveg itt is (és a többi dalban is) nehezen értelmezhető, sokszor annyira random hogy már-már hülyeségnek is hallatszik de ácsi, pszichedelikus rockzenéről van szó, ne lepődjünk meg (én az MGMT elborult dalszövegei után legalábbis már semmin se lepődöm meg). A Bowling Trophies újfent elszállós, a Shuggie viszont számomra kiemelkedőbb mindegyik másik dalnál az albumon. Nem is tudom pontosan miért. Talán mert szimpla táncdalként indul, aztán átmegy négy (!) stílusváltáson is és végül egy roppant vidám tapsolós kórussal ér véget. Az Oh Yeah is hasonlóan remek. Ebben a dalban néha már úgy hallottam mintha maga Mick Jagger énekelne de fontosabb hogy az egésznek olyan refrénje van amiről rögtön az MGMT ugrik be. A címadó We Are the 21st Century Ambassadors of Peace & Magic egy kurvanagy elszállás, akkora katyvasz (persze a jó értelemben) hogy nehéz kihámozni belőle a valódi zenét. Itt el sem tudtam dönteni hogy a srácok a sok kávé, esetleg valami "más" miatt pörögtek fel ennyire. Mindenesetre remek dal ez is, akad benne hirtelen érkező stílusváltás is, az összhatása pedig azt sugallja hogy ennek a két kaliforniai suhancnak a vérében van a pszichedelikus (avagy hippie-) rockzene. A lemezt az Oh No 2 zárja. Lassabb, nyugodtabb szerzemény. A végére tökéletes választás volt. A Foxygen a múltkor bemutatott Jacco Gardner (róla ITT írtam) mellett a jövő nagy reménysége lehet. Főleg ha az MGMT továbbra is olyan lemezeket szállít amiken jó ha 1-2 értékelhető dal akad (és én nagyon remélem hogy ez nem így lesz, hiszen egyik kedvenc zenekaromról van szó). A We Are the 21st Century pörgős, tempós, sokkal nagyobb szerepet kap rajta a rock mint a többi zenekar esetében. Az MGMT ugye a szintik bőséges használata apropóján egy lapon említhető a french pop műfajjal is, Jacco Gardner a "klasszikus" hangszerek miatt sokkal közelebb áll mondjuk Jim Noir szellemiségéhez, ám a Foxygen rendesen kilóg a sorból. Nem igazán akarom, és szerintem nem is nagyon tudnám őket behatárolni. Zseniális pszichedelikus rock ez, egyéb stílusokból is merítve. Hogy kiknek ajánlanám? Hmm...mondjuk hipsztereknek. De bárki más is nyugodtan bepróbálhatja. És most bámuljuk némán a tábortüzet hosszú percekig.

Értékelés: 10/10