Év: 2012

Rendező: Peter Strickland (Varga Katalin balladája)

Szereplők: Toby Jones, Antonio Mancino, Guido Adorni, Susanna Cappellaro

Na, ez az a film amit ha most megnézel akkor nagyjából jövő ilyenkorra fogod kezdeni kapizsgálni hogy miről is szólt. És ezt most halál komolyan gondolom. Jómagam azóta vadászok erre a filmre hogy durván 2 éve láttam belőle egy előzetest. Sok helyütt megemlítették mint 2012 egyik legjobb filmes alkotása de persze Magyarországra nem jutott el. Én is megfeledkeztem róla, aztán nemrég egy kedves ismerősöm újfent felhívta rá a figyelmem és mivel már korrekt magyar felirat is található a filmhez, megtekintettem. Úgy álltam fel a vége után hogy azt kérdeztem magamtól: Ez most mégis mi a franc volt? Fel-alá járkáltam a lakásban és próbáltam valami ésszerű, logikus magyarázatot keresni arra hogy akkor tulajdonképpen miről is szólt ez a film. Mert az elején még tisztán érthető és világos minden, aztán a közepétől egyre furcsább és furcsább események történnek, a végére pedig konkrétan az egész film teljesen kifordul önmagából. Nos, a Berberian Sound Studio már csak ilyen. Biztos hogy nem fogjátok elsőre megérteni. De kezdjük az elején:

Gilderoy egy meglehetősen félénk és antiszociális angol hangmérnök akit Olaszországba hívnak egy éppen készülő film munkálataihoz. Szegény Gilderoy számára meglehetősen új és furcsa az a közeg amibe az olasz stúdió falai között kerül. Bár szakértelme egyedülálló, az már az első pillanattól fogva látszik hogy ő jobb szeret inkább egyedül dolgozni és egyébként is meglehetősen furcsállja azt a fajta filmet amin dolgoznia kell. A történet szerint a 70-es években járunk, az olasz filmgyártás aranykorában. Tudjátok, ekkor még rengeteg horror (és giallo) került ki Olaszországból. Egyébként a filmből amin Gilderoy-nak dolgoznia kell, mi nem láthatunk semmit (csak a főcímét). A háttérmunkálatokból következtethetjük csak ki hogy miféle filmmel is állunk szemben. Hát...nevezhetjük horrornak. Leginkább Dario Argento filmjeit idézi meg (erre pedig a nagyon hasonló zenei betétek is rájátszanak). Persze Santini, a rendező, jóval többnek tartja filmjét egyszerű horrornál. Művészinek és történelmileg teljesen hitelesnek hiszi. A központi témája egyébként a boszorkányság. A boszorkánynak vélt nők kínzása és vallatása, egy élőhalott boszorkány feltámadása meg egyéb sablonos dolgok. De mint említettem, mi a készülő filmből egyetlen képkockát sem láthatunk. Gilderoy viszont igen. Bár ő hangmérnök és elsősorban a film technikai munkálataiért felel, a látottak szépen lassan kezdik kikészíteni az idegrendszerét. A Berberian Sound Studio egyik legerősebb eleme hogy bepillantást enged a kulisszák mögé. Láthatjuk például hogy hogyan készültek az ilyen régi horror filmeknél a hangeffektusok. Mikor minden kapcsolódó hangot a stúdióban kellett előállítani. Például mikor az egyik jelenetben a feltámadott boszorkány kihajítja az ablakon az egyik szereplőt akkor annak hangeffekt-munkálatai úgy zajlanak hogy valaki egy lepedőt ráz, a másik pedig – a földet érés, avagy becsapódás hangját kölcsönözvén – a padlóra hajít egy friss tököt. Placcs. De érdekes volt az is mikor egy vallatás-jelenet alatt a boszorkány haját tépték és mindezt a valóságban úgy valósították meg hogy Gilderoy a mikrofon előtt néhány retek szárát tépte ki. Vagy amikor valakit leszúrtak akkor egy káposztát döfködött konyhakéssel. És így tovább. Ezek a kis werkfilm -szerű adalékok nagyon sokat hozzátesznek a hangulathoz hiszen tényleg ilyen effekteket használtak az akkori horror filmeknél. De ugyanígy láthatjuk az utószinkronizálásokat is, mikor egy-egy sikolyt vagy párbeszédet a már leforgatott képanyagra kell felvenni. Emellett láthatjuk amint Gilderoy szépen fokozatosan beleőrül a látottakba. Szegény, előtte természetfilmeken dolgozott, ez a minden eddiginél durvább és erőszakosabb film nem az ő lelki világának való. De mivel a stúdió pénzhiányban szenved és még őt sem tudják kifizetni (ráadásul a rendező is számít rá), ezért nem mer elmenni. Aztán kifejezetten érdekes, furcsa, már-már abszurd dolgok kezdenek történni.

A Berberian Sound Studio a végére teljesen kifordul és átmegy egy David Lynch alkotásba. Olyan események történnek benne amikre egyszerűen nincs magyarázat. Nem akarok spoilerezni de én is csak kapkodtam a fejem jobbra-balra hogy mégis mi a fene történik? Ráadásul a film elég sután ér véget. Nem kapunk magyarázatot, maximum sejthetjük hogy mi is volt a "valóság" és mi a "képzelet" de a puzzle akkor is hiányos marad. A színészek nagyon jók, Toby Jones egyszerűen zseniális (még annak ellenére is hogy semmi emlékezeteset nem villant), de a többiek is hozzák a szintet. A képi megvalósítás abszolút remek. A díszletek korhűek és hitelesek, a 70-es évek hangulata abszolút átjön. Emellett a fényképezés és a beállítások kissé nyomasztó és már-már fojtogató érzést keltenek. A zene – mint említettem – Argento stílusát idézik, a hangok miatt pedig érdemes ezt a filmet is fülhallgatóval nézni, úgy jobb hiszen az apró neszezéseknek is fontos szerep jut benne. Csak a végét nem tudom hova rakni. Valami épkézláb befejezés tényleg jobb lett volna de lehet csak én vagyok túl telhetetlen. Videojátékoknál a Dear Esther (kritikám ITT) volt utoljára ami ennyire érthetetlen és zavaros volt számomra. Ennek ellenére a Berberian Sound Studio kiváló film. Nagyon alázatosan állít emléket a 70-es évek olasz horrorjai előtt és mindemellett azok is bátran tehetnek vele egy próbát akik nemcsak a már említett műfaj, de David Lynch munkásságának is rajongói. Frakkban táncoló törpe szerencsére nincs. Van viszont egy nagyszerű főhajtás a – régebbi – horror filmek előtt és egy már-már kafkai szinten értelmezhető kisember lelki kálváriája és mentális széthullása. Mert a modern filmművészet már csak ilyen. Üdv, 2014-ben!

Értékelés: 10/8

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Psychedelic pop/rock

Ezt hallgasd meg: Puppets Dangling

Hát mi mással is kezdhetném a 2014-es évet, ha nem egy olyan remek albummal amelyet tavaly rongyosra hallgattam? Már most előre látom hogy nálam az idei év a hipszterkedés meg a hippi életmód jegyében fog telni hiszen már egy ideje szimpatizálok mindezzel. Eljutottam odáig hogy már nemcsak zenében, de öltözködésben is a 60-as évek stílusát követem. Persze nem tépek be minden nap és rendezek egy új Woodstock fesztivált a hátsó kertben hetente egyszer, azonban maga az életfelfogás és mentalitás nekem nagyon bejön. Zenében ha épp nem a korszakhoz köthető régi klasszikusokat hallgatok (például az Sgt. Pepper... -korabeli The Beatles) akkor vagy az MGMT (róluk már áradoztam), vagy a Foxygen (róluk majd fogok áradozni) vagy épp Jacco Gardner szólnak nálam. Utóbbi egy 24 éves holland srác aki legszívesebben inkább a 60-as években élne. Pontosabban az 1966 és 1969 között elterülő időszakban, a barokkos, dúsan hangszerelt pszichedelikus pop/rock aranykorában. Gardner példaképei azok az akkoriban alkotó stúdiómágusok akik egymaguk tettek le az asztalra zseniálisabbnál zseniálisabb lemezeket. Éppen ezért Gardner is egymaga játszott fel minden hangszert (a dobon kívül) eme debütáló albumán, amely a találó Cabinet of Curiosities nevet kapta.

Fiúk-lányok, ez a holland srác nagyon tud! Olyan szinten durván jól megidézi a 60-as évek pszich-pop korszakát hogy ezt már tanítani kellene! Messze nem olyan híres ő még mint az MGMT (avagy a Tame Impala) de véleményem szerint nagyon jó úton halad. A lemezt felfoghatjátok egyfajta misztikus utazásnak is a Fantázia birodalmába. Az első dal a Clear the Air amely kvázi instant sláger. Egyszerre nagyon retró és egyben nagyon mai. Érdemes az olyan apróságokra is fülelni benne mint a mellotron avagy a régi orgonahangok. A The One Eyed King lassabb tempójú, ugyanakkor szinte azonnal magával ragad. Utánuk érkezik abszolút kedvencem – és itt teljesen indokoltnak érzem a YouTube link beszúrását – a Puppets Dangling. Nem igazán tudom megfelelő szavakkal leírni hogy mekkora hatással volt rám. Hallgassátok meg. A Where Will You Go kifejezetten izgalmas, a Watching the Moon pedig álmodozó, elvágyódó. A címadó Cabinet of Curiosities mellőzi Gardner énekét, helyette egy kisgyerek nevetését hallhatjuk és nagyon szép aláfestőzenét. A The Riddle gyorsít a tempón, míg a Lullaby visszavesz belőle. Ez a két szerzemény inkább átlagos mintsem kiemelkedő. Szerencsére az utánuk érkező Help Me Out úgy tökéletes ahogy van. Nekem a dalszövege is kifejezetten nagyon bejött. A Summer's Game kis tingli-tangli bohózat, megidézve a Nyár hangulatát (mondjuk úgy valamikor '69 tájékán...). A Chameleon szép fokozatosan bontakozik ki. A vége egész elszállósra sikeredett ám számomra megkapóbb az olyan sorokat tartalmazó dalszöveg mint például "All my dreams really go about a girl with golden hair/I'm always wandering/Are you really there?" Zseniális. A kissé szomorkás, baljós, kísérteties dalban mindez remek egyveleget alkot. A zárást (és a Fantázia birodalmából való távozást) a The Ballad of Little Jane hozza el. Egyértelműen kihallatszik belőle Syd Barret ugyanakkor Gardner abszolút méltó módon merített inspirációt. Szerzeményei egytől-egyig remekművek, nagyon de nagyon régen hallottam utoljára ennyire jól működő pszichedelikus pop/rock lemezt. Megfog, és visszarepít az időben. A 60-as évek közepére/végére. Tudjátok, abba a korszakba aminek az 1969-es Woodstock fesztivál volt a csúcspontja. Én személy szerint továbbra is igen érdeklődve figyelem Jacco Gardner munkásságát mert ez a 24 éves srác (hihetetlen hogy még csak pont annyi idős mint én...) iszonyatosan tehetséges! Ha kell valami hallgatnivaló az MGMT mellé akkor szívből ajánlom a Cabinet of Curiosities lemezt. Friss, izgalmas, stílusosan nagyszerű dalcsokor. Engem abszolút meggyőzött.

Értékelés: 10/10

És akkor elérkeztünk az utolsó – egyúttal legfontosabb – kategóriához. Zene, zene, zene. Hisz annak idején elsősorban a zene miatt jött létre eme blog. Persze szerettem volna megosztani a novelláimat, a gondolataimat meg az egyéb kritikáimat is de a fő irányvonal az a zene volt. Ugyanis jobbára olyan zenékről szoktam itt írni nektek amelyekről nem sok más oldalon olvashattok. És ha olvashattok is róluk más oldalakon, akkor biztos hogy ott is csak valami külföldi oldal kritikájából összeollózott, szakzsargonnal nyakon öntött mini-kritikát találhattok róluk. Nálam azért teljesen más a helyzet. Nem is szoktam írni olyan albumokról amelyeket ne hallgattam volna meg egymás után többször is. Idén volt egy szakasz amikor vendégszerkesztőként írhattam egy igen nagy oldalra is és ott jött csak elő nálam az hogy az adott lemezt inkább ''kényszeresen'' végighallgattam többször egymás után, nehogy már a végén olyasmit írjak ami kurvára nem is igaz (ebben az EST.hu zeneajánlója amúgy is élen jár). Szóval ott egy kicsit ''munka'' is volt az amit csináltam. De jobbára inkább olyan albumokról szoktam írni nektek amiket imádok és rongyosra hallgatok itthon a szobámban, az ágyamon fekve. Vagy edzés közben. Vagy a buszon. Vagy bárhol. Teljesen mindegy. A lényeg úgyis az hogy érzéseket írok le. Általában hogy rám milyen hatással volt az adott dal, satöbbi, satöbbi. Nem elsősorban azt hogy vajon ki inspirálhatta a szerzőt vagy hogy milyen zenei stílusok lehettek rá nagy hatással mikor megírta a szerzeményt. Nem szoktam főként ''szakértő'' szemmel (avagy inkább füllel) hallgatni egy-egy albumot. Számomra nagyon fontos hogy milyen érzések járnak át közben, be tud-e rántani magával a zene annyira hogy elvesszek benne, mintha csak lemerülnék az óceán mélyére és megszűnne az idő. Szeretem ''átélni'' a zenét. Mikor eggyé válok egy-egy melódiával. Mikor elmosolyodom egy-egy dalszövegen. Ahogy egy jó könyv, úgy egy jó lemez is le tud kötni nagyon-nagyon sok időre. Ha pedig belopja magát a szívembe akkor esélyes hogy örökös kedvencemmé avanzsál (konkrétan van olyan albumom amit már 4 éve nem töröltem le a lejátszómról). Kedvencei mindenkinek vannak (az enyémek például ITT olvashatóak) de évről-évre előáll az a helyzet hogy néhány olyan zenekar/előadó akiket figyelemmel kísérünk és szeretjük a munkásságukat, előhozakodik valamilyen új anyaggal. Legyen az egyetlen dal, remix, EP, vagy LP. Én leginkább az új lemezeknek szoktam örülni (bár kivétel a Klaxons 2010-ben megjelent Landmarks of Lunacy EP-je amelyen olyan kiváló dalok szerepeltek amelyek végül nem kerültek fel az akkoriban megjelent új albumra). 2013 szerencsére bővelkedett zseniálisabbnál-zseniálisabb lemezekben. Régi és új kedvencek egyaránt hozták őket. Törtem is a fejem rendesen hogy melyiket válasszam meg a legjobbnak idén. Átnyálaztam néhány év végi összesítést és eléggé meglepett hogy az 1. helyezett szinte mindenhol más volt. Épp ezért nem akartam olyan albumot választani amelyet máshol már az egekig magasztaltak és a leges-legelső helyre tették. Úgyhogy nálam (meg a Focker blog teljes szerkesztősége szerint) a 2013-as esztendő legjobb albuma nem más mint a:

Így van fiúk-lányok, a Foals zenekar Holy Fire albuma lett nálam az abszolút befutó idén. Hogy miért, azt kifejtem. Bár ITT már megírtam a saját kritikámat az albumról év elején, szeretném leszögezni hogy számomra a Foals mindig is kilógott az éppen aktuális indie, dance-punk, nu rave mezőnyből. A 2008-ban megjelent Antidotes (kritikám ITT) elnevezésű debütáló albumuk úgy lett az akkori év egyik legjobbja hogy például a leghúzósabb daluk, az azonnal táncba csábító – és a Skins-generáció himnuszaként is aposztrofálható – Hummer egyáltalán nem is szerepelt rajta! Szerintem kvázi mindenki egy pattogós, színes nacikban indie-partikon egymással együtt izzadós, neonpálcikákkal hadonászós agymenést várt volna, erre nem bazdmeg, a Foals letett egy kifejezetten érett és profi albumot az asztalra amelyen ráadásul olyan zseniális dalok is szerepeltek mint például az Olympic Airways amely már akkor is hipszterebb volt bármi másnál. Jó, persze ott volt még a Cassius avagy a Balloons is amelyre rophatta a nép az indie-partikon Oxfordtól egészen London belvárosáig de basszus, az album összképe mégis egy hihetetlenül erős és ígéretes zenekart mutatott be akik rettenetesen jól bántak a hangszerekkel. Ott van példának a Heavy Water avagy abszolút kedvencem, az Electric Bloom. Te jó ég, miket leművelnek már ezekben a dalokban! Nem is csodálom hogy az NME annyira felkapta őket! Két évre rá, 2010-ben pedig kijöttek a Total Life Forever albumukkal (erről pedig ITT írtam) és olybá tűnt mintha nem is ugyanazt a zenekart hallanánk! Vérprofik lettek. Finomodott a hangzás, a frontember Yannis Philippakis végre sokkal változatosabb hangszínekben énekelt (épp ezért nekem első hallgatásra úgy hangzott mintha nem is ő énekelt volna) és a dalszövegek is valahogy ''érettebbek'' lettek. Az NME szerint 2010 legjobb dala a Spanish Sahara volt. Teljes mértékben egyetértek velük. A Total Life Forever végképp levetkőzött mindent amit az indie, a dance-punk avagy éppenséggel a nu rave rájuk ragasztott. Egy hihetetlenül profi zenekart mutatott be akikre végre már az egész világ felfigyelt. Vártuk tehát a 3. albumot, nagyon vártuk. Jöttek az információ-morzsák hogy sokkal rockosabb, sokkal vadabb lesz a hangzás, szépen lassan befutott az első kislemez, az Inhaler is – amely egyértelműsítette hogy a Foals valóban elmozdult egy kissé zúzósabb irányba. Ugyanakkor a My Number ugyanolyan kis tingli-tangli bohózat volt amely bőven felfért volna még a debütre is. Kíváncsi voltam én is hogy mi lesz a végeredmény. Aztán egyszer csak befutott a teljes album, a már a nevében is ígéretes Holy Fire. Végighallgattam egyszer. Aztán kétszer. Aztán ötvenszer. Százszor. Brutálisan jó lemez lett. Megvan benne minden amiért már régen is imádni lehetett a zenekart és most ezt megfűszerezték még rockosabb zúzásokkal (remek példa erre a Providence amibe kvázi beleremegnek a falak) ugyanakkor véleményem szerint a Foals hozta idén (is) az év dalát. A nagy visszatérő Daft Punk -féle Get Lucky ide vagy oda, nálam a Late Night az év legkiemelkedőbb szerzeménye. Emitt megszemlélhetitek:

Lehet hogy valamely egészen másik albumra számítottatok. Én is 1. helyre tehettem volna az Arctic Monkeys -féle AM-et (kritikám ITT) avagy az Arcade Fire sokat ajnározott dupla albumát, a Reflektor-t (erről meg ITT) de a Daft Punk is lecsúszott bár a francia páros új albumát még csak az utóbbi pár hétben kezdtem el hallgatni. Ugyanakkor kifejezetten ígéretes új zenekarok/előadók is feltűntek. Most speciel olyanokat hallgatok akik létezéséről szerintem még csak nem is hallottatok. Öröm lesz majd bemutatnom őket hiszen továbbra is küldetésemnek tekintem (najó, ez elég furán hangzott...) hogy elsősorban olyan zenekarokról/előadókról írjak nektek amelyekkel nem sok más oldalon találkozhattok. Megannyi remek album átcsúszik 2014-re de bizton állíthatom hogy érdemes lesz továbbra is figyelemmel követnetek a blogot. Most már SoltBrain barátom is ír ide néha-néha, nekem január elejétől kezdődik az új munkám de nyugi, lesz időm írni is és a bloggal is foglalatoskodni (kinézet, reklámozás, satöbbi). Ugye tervbe van véve egy YouTube-csatorna is. Ez is átcsúszott 2014-re (ezt köszönjétek a YouTube-nak akik most már a videojátékoknál is allergiásak a szerzői jogokra). De össze fog jönni ez is idővel. Azt hiszem nincs is más hátra minthogy megköszönjem a kitüntető figyelmeteket és hagyjalak benneteket hogy nekiinduljatok végre az estének és megkezdődjön az évzáró italozgatás! Én a piákat már jóelőre megvettem, behűtöttem, mire ezt olvassátok valószínűleg vagy épp az univerzum megfejtésének titkain vitatkozunk SoltBrainnel, vagy már durván másnaposan fekszem itthon az ágyamban...utcai ruhában. Akárhogy is van, az idei év Legjobb Albuma számomra (és ez még mindig erősen szubjektív vélemény) egyértelműen az oxford-i Foals zenekar Holy Fire albuma. Mert ez a produktum időtálló alkotás, olyan mint egy hatalmas, smaragdzölden ragyogó ékkő egy óriási barlang mélyén. Aki nem hiszi, járjon utána!

Boldog Új Évet mindenkinek! :)

Erre a kategóriára nem szeretnék túl sok időt áldozni. Idén indult néhány kifejezetten remek sorozat és én ezúttal közülük válogattam. Az az igazság hogy én idén a legjobban csak az American Horror Story: Coven-t vártam. Borzasztóan kíváncsi voltam arra hogy milyen lesz az új évad. Nos...kifejezetten zseniális lett! Egyedül azért nem válogattam be a Coven-t az idei összeállításba mert még nem ért véget. Január elején folytatják tovább, most épp szünet van. Emellett pedig volt még jó pár klassz sorozat idén. Számomra a két legfontosabb egyaránt előzmény-sorozat volt. Az egyik a Bates Motel amely a Psycho előzményeit dolgozta fel (csak épp a mai korba áthelyezve a cselekményt), a másik pedig a Hannibal amely szintén azokat az időket mutatta be – dettó modern környezetben – amikor Dr. Lecter még segítette a rendőrség munkáját és nem űzött vadként bujkált előlünk. Nálam a két tárgyalt sorozat közül a befutó (nagyon kis fölénnyel) idén nem más lett mint a:

Igen-igen, a Hannibal. Szokványos krimisorozatnak indult aztán szépen lassan jóval többé nőtte ki magát. Egyfajta thriller-elemekkel dúsított lélektani dráma vált belőle amely ugyan továbbra is megtartotta a krimi-vonulatot (minden egyes epizód egy-egy gyilkosságról szólt) ám a kvázi főszereplő, Will Graham nyomozó egyre durvább álmai és látomásai, víziói adtak egyfajta különleges, szürreális mellékízt az évadnak. Ja igen, egyelőre még csak az 1. évad ment le de nemsokára érkezik a 2. évad is és ha minden jól megy akkor a készítők szerint a 4. évadra már eljuthatnak a Vörös sárkány sztorijáig is. Erre azért módfelett kíváncsi lennék! De térjünk vissza az 1. évadhoz. Azért írtam az előbb hogy ''kvázi főszereplő'' hiszen Graham nyomozón kívül ugyebár a másik legfontosabb karakter maga Hannibal Lecter. Az ő kettejük kapcsolata az igazi mozgatórugója minden egyes epizódnak, avagy minden egyes gyilkosságnak. Graham a saját lelkének mélységeivel küzd folyamatosan, rémálmok gyötrik és álmatlansággal küzd. Dr. Lecter vele szemben maga a nyugodtság és profizmus. Bár már itt is jócskán műveli...khm...kannibalizmusát, azért álcájának folyamatos fenntartása végett készségesen segíti Graham és a rendőrség munkáját. Viszont hogy működik e a képlet, azaz leköt e a sorozat, nos, az nagyban múlt a két főszereplő alakításán. Azt kell mondjam, Hugh Dancy (Graham) és Mads Mikkelsen (Hannibal) tökéletes választásnak bizonyultak a szerepre. Olyannyira hogy bőven lemosnak mindenki mást maguk mellől. Mindketten zseniálisat alakítottak. A dán Mads Mikkelsen eddig is a kedvenceim közé tartozott de most már végképp olyan színésszé avanzsált nálam akit bármilyen filmben meg fogok majd nézni a jövőben. Nem mellesleg nagyon sok helyen a 2013-as év legjobb filmjének ítélt Vadászat című lélektani drámában is ő játszotta a főszerepet (hatalmas film, aki még nem látta, sürgősen pótolja!). Átkozottul tehetséges a pasas! Hannibal szerepét pedig mintha rá írták volna (az én szememben még Sir Anthony Hopkins-t is felülmúlta). Ráadásul a készítők kifejezetten csavaros és izgalmas sztorit kreáltak az évadhoz. Minden epizód érdekes hiszen mindben van egy-egy különálló, megfejtésre váró gyilkosság (és ezeket kicsit sem aprózták el, meglehetősen durva mind). De emellett a fő történeti szál, Graham és Hannibal kapcsolata is végig képes lekötni a nézőt. Kapunk utalásokat a korábbi (avagy kronológiailag későbbi) filmekre és a rendező még Kubrick zseniális Ragyogás című horrorjából is elrejtett néhány utalást pár epizódban bizonyos jeleneteiben. A Hannibal nálam abszolút a 2013-as év Legjobb Sorozata emellett egy olyan széria indult útjára vele amelyet érdemes lesz a jövőben is figyelemmel kísérni hiszen egyedülállóan zseniális a maga nemében. És hála az égnek hogy végre a magyar szinkron is minőségi, profi munka lett és nem aprózták el! Kifejezetten ajánlom azoknak akik szeretnének egy minőségi thriller/krimi sorozatot de még inkább azoknak akiknek tetszett bármelyik korábbi Hannibal-film és szeretnék megtudni hogy miként lett a kannibál sorozatgyilkosból az, ami. Az erősen közepes Hannibal ébredése filmet felejtsétek el. Aki mindig is jobb szerette ebben a témában a könyveket mint a filmeket, annak igazi gyöngyszem lehet ez a sorozat! Szörnyen várom már a 2. évadot. De szerintem ezzel nem vagyok egyedül.