Kiadás éve: 2013

Műfaj: Synthpop/New Wave/Dark Wave

Ezt hallgasd meg: Forgive Me

Tegnap kiveséztem a kanadai Austra debütáló albumát, most pedig jöjjön a folytatás! A stílus továbbra is az éjsötét szintipopba mártott dark wave, azonban a trió itt már jócskán eltávolodott a kezdeti Ladytron és Crystal Castles -hatásoktól. Az Olympia albumon sokkal erőteljesebben érezhetőek a The Knife, Zola Jesus de még a Portishead inspirációs hatásai is. Katie Stelmanis énekhangja és mély dalszövegei továbbra is meghatározóak, azonban a hangzásvilág jóval letisztultabb és egységesebb lett. Emiatt pedig az Austra nemhogy megismételte a debüt sikerét, de messze túl is szárnyalta azt. Erre pedig nem sokan számítottak.

A lüktető What We Done? nagyon erős kezdés. Lassan, szinte fenyegetően indul be. Aztán belép Katie félreismerhetetlen hangja. A végére pedig egészen felpörög. Csodálatos. És ha emlékeztek még, az előző ajánlónál említettem a The Future című dalnál egy bizonyos szövegrészletet. Nos, az itt szinte egy az egyben visszaköszön. Én nem tudom, hogy tudatos lépés volt-e belefűzni eme dalba a "She saw the future" szövegrészletet, mindenesetre nekem borzasztóan tetszett. Rögtön párhuzamot vontam az előző albummal. De talán ez is volt a szándéka a zenekarnak. A Forgive Me erősen szomorkás (címéből adódóan), mégis az album egyik legnagyobb slágere. Nem klubhimnusz, de roppant erőteljes szerzemény. A Painful Like viszont...áhh, fiúk-lányok, ez egy kibaszott jó dal! Már bocsánat. Vegytiszta szintipop, szörnyen jó alapokkal és Katie szexi hangjával. Aztán mondja valaki, hogy ez a dal után nem lett szerelmes a csajba. Sajnos a Sleep nevéhez hűen, eléggé álmatag. A Home viszont egy újabb csúcspont. Remek a szöveg, remek a zenei alap. Ó, és külön kiemelném a zongorát! Elég nagy szerephez jut és hallgassátok csak meg, hogy mennyire kiforr a dal végére. Zseniális. A Fire nekem valamiért Lykke Li stílusát juttatta eszembe. Olyan az egész összhatása mintha valami őszi erdő közepi szeánszon venne részt az ember és ott hallgatná ezt a varázslatos dallamot. Az I Don't Care (I'm a Man) alig több mint 1 perces átkötés. A We Become sodróan keserédes. A Reconcile pedig újfent megfürdet bennünket a sötét dark wave tengerében. Az Annie (Oh Muse, You) simán lehetne egy táncparkettre hívó sláger is. Lehetne, hogyha az Austra a mainstream vonalon mozogna. Így inkább mondjuk azt, hogy egy nagyon party-képes, szinte már-már a trance irányába kikacsintgató szerzemény. A You Changed My Life megtévesztő: csak az eleje zongorás/éneklős. A második felétől szépen beindul, ahogyan azt kell. Végül a lemezt a Hurt Me Now zárja amely szintén egyfajta sláger és tele van érdekesebbnél-érdekesebb zenei megoldásokkal...de véleményem szerint koránt sem annyira eltalált záródal mint az előző lemezen a The Beast. Na mindegy, ez csak az én szubjektív véleményem. Ettől függetlenül az Olympia album tökéletes. De nem ajánlom mindenkinek. Míg a debütöt azok is bátran végighallgathatták akik mondjuk Crystal Castles-re pogóznak a fesztiválokon, addig az Olympia már jóval elvontabb, egyúttal precízebb dalcsokor lett. Ha az összképet nézzük, akkor kijelenthető, hogy az Austra túlszárnyalta önmagát. Sikeresen léptek tovább. Nem egy szinte hallgathatatlan lemezt tettek le elénk mint a The Knife (a Shaking the Habitual azóta is rémálmaim háttérzenéje) hanem egy gondosan összerakott, de alapvetően érzelmekkel teli albumot amely nem mellesleg irtózatosan jól szól. Katie Stelmanis is fejlődött. Mondjuk rá eddig sem lehetett fogni, hogy gyenge dalszövegeket írt volna. Nos, be kell valljam: igencsak a szívembe zártam az Austra zenekart. És nagyon kíváncsi vagyok, hogy legközelebb mivel rukkolnak elő. Mire ezeket a sorokat pötyögöm, már megjelent a Habitat EP és már pár új videoklip is napvilágot látott. Ezek engem csak megerősítettek abban, hogy az Austra nem fog letérni a járt útról azonban mer kísérletezni. És ez pozitívum. Ha kijön az új album, 100% hogy írok majd róla. Akkor is ha – látva a mostani trendeket – itthon ezt egyetlen másik online vagy offline szaklap sem teszi majd meg. Nade ki nem szarja le a sok műmájer sztárocskát az egynyári slágereikkel meg autotune hangjukkal amikor az Austra ékes bizonyítéka annak, hogy az éjsötét szintipop még 2014-ben is menő.

Értékelés: 10/9

Kiadás éve: 2011

Műfaj: Synthpop/New Wave/Dark Wave

Ezt hallgasd meg: Beat and the Pulse

A szintipop az utóbbi időben megintcsak nagyon felkapottá vált. Bár szerény véleményem szerint a '80-as években tett diadalmenetét már sosem fogja újra utolérni, azért masszívan ott van a mai zenei színtéren is. Leginkább 2008 környékén indult meg újkori felvirágzása, 2009-ben pedig olyan szinten elburjánzott az elektronika, hogy még az addig erősen gitárcentrikus indie zenekarok (lásd: Editors, Franz Ferdinand, stb.) is egy-egy elektronika-központúbb albummal jelentkeztek azidőtájt. Nincs is ezzel semmi probléma, a szintitpop mindig is fontos műfaj volt. És bár a régi nagy nevek (pl.: Depeche Mode) albumról-albumra alulmúlják önmagukat, a friss szintipop bandák mégis rendre megmentik a műfajt az enyészettől. Az Austra egy háromtagú kanadai banda Toronto-ból. Zenéjüket könnyű lenne beskatulyázni a szintitpop jelzővel. A new wave ugyanis nagyon masszívan jelen van a dalaikban. Igen ám, de nem holmi tingli-tangli formációval állunk szemben akik egynyári slágerekkel bombázzák a népet! Az Austra zenéje iszonyatosan sötét színezetű. Szokták rájuk a "dark wave" jelzőt aggatni. Nos, maximálisan meg is érdemlik. A dalszövegek fájdalmasak, szomorúak, legtöbb esetben olyan sötétek mint az éjszakai égbolt. Leginkább a The Knife és a Ladytron stílusvilágával tudnék párhuzamot vonni de a dalok hallgatása közben könnyen eszünkbe juthat Zola Jesus is. És bár az Austra jónéhány szerzeménye úgymond "táncparkett-kompatibilis", mégis inkább akkor mutatják ki igazán a foguk fehérjét mikor egyedül, otthon hallgatjuk őket. Mondjuk este. Szakadó esőben. A lett származású Katie Stelmanis hangja valami egész elképesztően gyönyörű. Vegyétek még hozzá a retró-szintikkel megtámogatott dark wave hangzást, a jéghideg atmoszférát és végezetül egy olyan elegyet kaptok amely szimplán megbabonáz majd benneteket. A Feel It Break az Austra debütáló lemeze. És basszus, ennél erősebb bemutatkozást nem is készíthettek volna.

Már a kezdő Darken Her Horse is abszolút magával ragadó. Nagyon szépen épül fel. Katie Stelmanis énekhangja pedig a dal második felében teljesedik ki igazán, de akkor olyannyira hogy az ember beleborzong. Zseniális. A Lose It folkos dallamvilággal kezd, aztán a végére elszállós, majdhogynem trance -szerű slágerré kerekedik. A The Future elején nagyon aranyosan szól a zongora, aztán persze beindul a dal és klassz kis futurisztikus balladává növi ki magát. Kedvencem benne az "I saw the future..." -szövegrészlet. Később megmagyarázom, miért. A Beat and the Pulse egy nagyon kemény partihimnusz lehetne hogyha az Austra a mainstream vonalon mozogna. Szörnyen jók benne a szintetizátoros alapok. Akinek bejött a Drive című film zenéje, az örülhet: az Austra kb. végig ilyen alapokat szállít. Semmi giccs, csak a jéghideg szintetizátorok. Ó, és persze Katie éteri hangja amelynek varázslatossága a soron következő Spellwork esetében is megmutatkozik. Azt hiszem ez a kedvenc dalom az albumról. Gyönyörű, brutálisan jól szól és kicsit a Crystal Castles hangzásvilágára emlékeztet. A The Choke sajnos már nem ennyire kiemelkedő de összességében teljesen rendben van. A Hate Crime csilingelős, a The Villain azonban újfent teljesen magával ragadó és kifejezetten jól áll neki a dob erőteljes lüktetése. A Shoot the Water zongorára kihegyezett dalocska, a szomorkás The Noise esetében pedig végre előkerül a gitár is. Az albumot a végig zongora-központú The Beast zárja. Szerintem lezárásnak tökéletes választás volt ez a szerzemény. Az egy dolog, hogy Katie kíváló dalszerő-énekes de ez utóbbi dalban azt is megmutatja, hogy a zongora mögött is megállja a helyét. Ha a lemez összképét tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a Feel It Break egy nagyon erős album lett. Saját műfaján belül is kiemelkedő de talán még azoknak is tetszhet akik nincsenek túl nagy barátságban a szintipop műfajával. Inkább egyfajta mágikus utazás az amelyet a Feel It Break prezentál. Olyan mint valami hatalmas, mesebeli erdő közepén bolyongani a félelmetes éjszakában. Körölöttünk pedig baglyok huhognak, és különféle megnevezhetetlen lény szaladgál a bokrok alatt. Hűvös van és a Holdat rendre eltakarják a meglepően hatalmasra nőtt fák. Na, valami ilyesmi atmoszférát képzelek el én ennek az albumnak.

Értékelés: 10/8

Kiadás éve: 2014

Műfaj: Dance/Pop

Ezt hallgasd meg: Show Me A Miracle

Már tavaly esedékes lett volna az új Klaxons lemez, de el kellett halasztaniuk a megjelenést. A háttérben ezúttal csupán az utómunkálatok álltak, szerencsére ezúttal nem volt semmi "balhé" a kiadóval mint anno, 2010 környékén (akkor a fiúknak az egész addig kész anyagot a kukába kellett dobni, bár mázli, hogy Landmarks of Lunacy EP néven 2010 Karácsonyán ingyenesen letölthetővé tettek belőle néhány dalt. Bevallom őszintén, nekem a 2010-es (sokkal zúzósabb hangzással megtámogatott) Surfing the Void legalább akkora nagy kedvenc mint a 2007-es etalon, a Myths of the Near Future amely megérdemelten szerepel ott "Minden idők legjobb lemezei" között. A new rave (avagy nu rave) stílus megteremtői, a dance-punk és indietronica úttörői bizony az elmúlt pár évben nem igazán hallattak magukról. Ám én mindvégig reménykedtem benne titkon, hogy új anyagon dolgoznak és ha majd előállnak vele, akkor az akkorát fog szólni, mint egy gázoló gyorsvonat! A Love Frequency kifejezetten jó album lett...de nem vagyok elájulva tőle. A Klaxons stílusában ugyanis mindig nagy szerepett kapott a felépített imidzs. Zenéjük egyszerre volt pöpec és olyan mintha egy másik galaxisból származott volna. A dalszövegek teli voltak neves íróktól és gondolkodóktól vett idézetekkel, utalásokkal, magukat a dalokat pedig belengte a sci-fi műfajába mártott földöntúli életérzés. Nos, a Love Frequency sajnos teljes egészében mellőzi ezeket a tulajdonságokat. Nincs már nu rave sem, a dance-punk műfajból is leginkább csak a dance maradt meg. Szerintem ez sokban "köszönhető" James Murphy (LCD Soundsystem), Tom Rowlands (The Chemical Brothers), Erol Alkan és a Gorgon City közreműködésének. Már az albumborító is teljesen más mint az eddigiek. Lecsupaszított, minimalista. Mindössze a logo áll rajta. Joggal gondolhat rá az ember, hogy a Klaxons ezúttal valami egészen újat mutat meg magából. És végső soron ez igaznak is bizonyul. De ne rohanjunk annyira előre. Kezdjük az elején:

A kezdő New Reality kifejezetten érdekes. Nagyon széttorzított, szanaszét effektezett és nagyon sodró lendületű de megtalálhatóak benne a Klaxons-ra oly jellemző egyedi zenei megoldások. A There Is No Other Time azonban már új utakon jár. Sokkal inkább a 90-es évek techno és egyéb elektronikus zenei alfajait idézi fel, mintsem a nu rave -korszakot. A Show Me A Miracle dettó ilyen. És ezzel a két dallal meg is kaptuk az album két húzóslágerét. Utóbbinak egyébként nagyon jópofa az alapja, persze csak azok értékelik akiknek bejön a minimál-elektro. Az Out Of The Dark egy nagyon erős dance-himnusz. Nekem kifejezetten tetszett. A Children Of The Sun a háttérből előtörő kórusával és tempós alapjaival leginkább a 2. album stílusvilágát idézi meg. Az Invisible Forces már jóval korábban is a koncertek nagy kedvence volt, bár nem igazán értem, hogy miért. Számomra túl egysíkú, semmi kiemelkedő nincs benne. A Rhythm Of Life ennek pont az ellentéte. Nagyon fülbemászó, nagyon slágeres. Mindezek mellett pedig kellően pörgős is. Tipikus magával ragadó dance-sláger. A Liquid Light instrumentális átkötése kissé lenyugtatja a hallgatót, majd érkezik az álomszerű, csilingelő The Dreamers. Kellemes. Utána az Atom To Atom ráz fel bennünket. Lendületes, a végére szépen elszállós dal ez is, leginkább még mindig a 90-es évek elektronikus stílusirányzataiba belemártva. Az albumot a címadó Love Frequency zárja. Kissé ötlettelen. Legalábbis én vártam valamiféle katarzist de csak nem jött el. Holott ez az előző albumok esetében rendre fennállt. Tehát mi maradt akkor nekünk ezzel az albummal? Nos, a rajongók biztosan húzzák majd a szájukat mert az új Klaxons már csak nyomokban tartalmaz valamit a régi Klaxons-ból. Profi album lett a Love Frequency de semmi olyasmi nincs benne ami miatt akár még 10 év távlatából is emlékeznénk rá, avagy ami miatt érdemes lenne feltenni őt az év végén esedékes toplistákra. A dance stílus kedvelőinek erősen javallott, mások azonban ne bánkódjanak amiatt ha kihagyják. Feltűnt nekem is, hogy nem sok hazai online vagy offline szaklap foglalkozott az albummal. Aztán rájöttem, hogy miért: mert tényleg semmi kiemelkedő nincsen benne. Tisztességes iparosmunka de ennyi és nem több. Biztosan a Sziget Fesztiválon is nagyon durván fognak szólni ezek az új dalok, de a nagy áttörés ezúttal elmaradt. A srácok lenyilatkozták, hogy ők az előző albumokon eddig – képletesen – az űrben szálltak, idegen bolygókat látogattak meg és hogy a Love Frequency albummal érkeztek meg a Földre. Nos...én azt tanácsolnám nekik, hogyha már kibulizták magukat a neonfényes táncparketteken akkor térjenek vissza az űrbe. Mert az az igazi otthonuk.

Értékelés: 10/6

Kiadás éve: 2014

Műfaj: Dream pop

Ezt hallgasd meg: Old Money

Vártam ezt az albumot. Nagyon is. Lana Del Rey előző lemeze, a Born To Die hatalmas nagy kedvencem mind a mai napig. Még annak ellenére is, hogy manapság már mindenki tudja, hogy az imidzs amit Lana (polgári nevén Elizabeth Grant) mögé építettek, valójában csak egy nagyon ügyes marketing-stratégia. Az énekesnő remekül adja át Amerika sötétebbik oldalát, a fényűzés és pompa mögött meghúzódó romlás világát. Dívaként Lana Del Rey egy tökéletes produktum. Nem átlagos popsztár, hanem olyan aki valóban érti is a dolgát és nem csak arra van, hogy kiszolgálja a közönségét. Aki eleddig nem hallotta volna a Born To Die albumot tőle az egyrészt mindenképp pótolja (lehetőleg a Paradise Edition kiadvánnyal), másrészt ITT elolvashatja a véleményemet róla. De térjünk vissza az új lemezhez, melynek címe – a Gépnarancs (A Clockwork Orange) egyik szófordulata után – Ultraviolence lett és melyen közreműködik a The Black Keys gitárosa, Dan Auerbach. Neki köszönhetően a gitár sokkal fajsúlyosabban van jelen a lemezen mint eddig bármikor. Mindez háttérbe is szorította a "gépi" zenét, ám ennek köszönhető az is, hogy Lana hangja is jobban előtérbe került. Lássuk, milyen lett a végeredmény:

A Cruel World egészen jó nyitódal lett. Messze, nagyon messze nem annyira hatásos mint anno a Born To Die de kezdésképp megteszi. És legalább rögtön szembesíti a hallgatót az új, gitárcentrikusabb stílussal. A címadó Ultraviolence számomra túl lapos. Beleveszik egyfajta pszichedelikus melankóliába. A Shades of Cool tényleg olyan mintha egy soha el nem készült James Bond film betétdala lenne (mérget mernék venni rá, hogy egy új James Bond filmhez egyszer majd felkérik az énekesnőt), a torzított gitárszóló is kifejezetten jót tesz neki. A Brooklyn Baby aranyos, talán kicsit elnyújtott de mindenképp klassz dal. A West Coast pedig már most van akkora klasszikus mint mondjuk anno a Summertime Sadness. Mellesleg nekem a gitáralapja annyira bejött, hogy 3-4 hallgatás után el is kezdtem itthon megtanulni eljátszani. A Sad Girl ismét a keserédes melankólia felé tendál de érdemes hallgatni a dalszöveget, ha eddig nem tettük volna. Ugyanis mondjon bárki bármit, Elizabeth Grant igenis tehetséges dalszöveg-író. Ez nekem már az előző albumon is feltűnt, itt viszont végig éreztem ennek hatását. Nagyon jók a dalszövegek ugyanis! Újfent megjelenik az idősebb, romlott férfiba beleszerető naiva alakja akit elvakít a mesés vagyon, a drága luxusautók és a gyémántokkal kivert ékszerek világa, majd idővel rájön, hogy bizony a szemkápráztató felszín alatt a drogok, a fegyverek és a bűnözés körforgatagába került bele. Lana zseniálisan adja át ezt az életérzést. Néha a szeretet és a szeretethiány egyszerre keverednek egyetlen dalban. Máskor konkrét példaképeit vagy zenéjére nagy hatással lévő előadókat (Lou Reed, Prince vagy épp a Guns & Roses) említ meg. A Pretty When You Cry számomra nagy élettelen és unalmas. A Money Power Glory már sokkal jobb, végre felébreszt mielőtt végleg bealudnánk az álmos melankólia közepette. A Fuckey My Way Up To The Top kis öniróniát is tartalmaz.

Az Old Money pedig nekem abszolút favoritom. Hú...egyszerűen gyönyörű ez a dal! Eleve zongoraközpontú, ami Lana csodaszép hangjával együtt valami egészen megkapó egyveleget alkot! És akkor a dalszövegről még nem is beszéltem, ami önmagában is megállja a helyét. Mindenképp hallgassátok meg. Az albumot a The Other Woman zárja. Bár sokan kritizálták, nekem bejött ez a lezárás. Oké, a katarzis elmaradt de legalább stílusosan ér véget a lemez. Mondjuk érdemes a Deluxe kiadványt beszerezni mert például a West Coast radio mix -féle verziója sokkal pörgősebb, a Florida Kilos pedig már bocsánat a csúnya szóért, de mégis hogy a faszomba maradhatott le a teljes albumról? Iszonyatosan jó dal! Fülbemászó, csilingelő, egyszerűen tökéletes...tényleg nem értem, miért nem kerülhetett fel az Ultraviolence korongra. Na, mindegy. Összességében egy elég erős új Lana Del Rey albummal állunk szemben amely ugyan akkora instant slágereket nem tartalmaz mint a Born To Die, azonban még így is bőven megállja a helyét a placcon. Én továbbra is Lana Del Rey-t tartom az egyik legtehetségesebb, a mainstream világába sikeresen betört énekesnőnek és ahogyan ezt a lemezt, úgy a következőt is éppen ennyire fogom majd várni. Dióhéjban: az Ultraviolence számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket. De aki csak most ismerkedik az énekesnő zenéjével az jobb ha tudja, hogy ez nem az a nyálas, mainstream pop ami a tévéből ömlik. Nem mondanám, hogy lányoknak jobban ajánlanám ezt az albumot. Lányoknak és fiúknak egyaránt ajánlom. A kérdés inkább az, hogy a mögöttes mondanivaló – mely a dalszövegekbe van ágyazva – kinek jön át. Nem lesz az "Év albuma" (bár néhány listán biztos helyet kap majd) de ha nyitott vagy rá, akkor rabul ejtheti sokat sebzett szíved és könnyedén beleszerethetsz.

Értékelés: 10/8