Eredeti cím: La Vie d'Adèle – Chapitres 1 & 2

Év: 2013

Műfaj: Dráma

Főszereplők: Adèle Exarchopoulos, Léa Seydoux

Nehéz erről a filmről írni. Csontig hatolóan életszagú. Ugyan francia filmről van szó, de játszódhatott volna éppenséggel bárhol. Akár nálunk, Magyarországon is. Majd később kifejtem, hogy ezt hogy értem. Cannes-ban szinte minden díjat és elismerést besöpört. Imádta a közönség. Nagyon sok tavaly év végi filmes toplistán is előkelő helyen szerepelt. Én meg valamiért átsuhantam felette. Művészieskedő, elvont, tipikusan francia filmnek tartottam és amennyit olvastam róla, azokból is csupán annyi jött le, hogy két leszbikus lányról szól meg hogy igencsak valósághűen lettek ábrázolva a szexuális aktusok. Hanyagoltam is tehát a filmet (kár, hogy oly sokszor hallgatok az előítéleteimre...) de pár napja csak szembetalálkoztam vele valahol és kicsit jobban elmélyedtem a tartalmában. Pár cikk után rájöttem, hogy végül is ez a film engem érdekel és kíváncsi vagyok, hogy a nagy hype ami kialakult körülötte, vajon igaznak bizonyul-e. Úgyhogy letöl...izé, szóval gyorsan megvettem a filmet és egyik este nekiálltam végignézni. Mondjuk jó lett volna felkészülni előre arra, hogy majdnem (egyetlen perc híján) 3 órás lesz. Sebaj, a Nimfomániást is egyben daráltam le. Ezzel sem volt gond, csak kicsit megéheztem az első másfél óra után. Na, mindegy. Fogalmam sincs, ezt most miért írtam le. Lássuk a filmet:

Az Adéle élete 2 egymásba kapcsolódó fejezetre bontható. Az 1. fejezetben megismerhetjük a címszereplő Adéle-t aki éli a középiskolások gondtalan életét. Hétköznapjait éppúgy meghatározzák állandóan fecsegő barátnői mint a fiúk, ezáltal egy megfelelő párkapcsolat kialakítása, a szex és az intimitás fontossága, meg a többi. És ugyan Adéle meg is találja maga mellé a megfelelő (?) társat, valami mégsincs rendben. Belsőleg üresnek érzi magát. Egy szép napon aztán az utcán sétálva megpillantja a kékre festett hajú Emmát akibe rögtön beleszeret. A saját nemi identitásával viaskodó Adéle "útkeresése" odáig vezet, hogy szakít death metal -rajongó pasijával és végül egy melegbárban köt ki. Ott – legnagyobb elégedettségére – végre személyesen is megismerkedhet Emmával. Kettejük bimbózó kapcsolata olyan mélységesen gyönyörűen lett ábrázolva, hogy ezért a néhány képsorért romantikus filmek írói ölni tudnának. Adéle és Emma végül egymás karjaiban kötnek ki. Szerelmüket felvállalják és boldogan élnek amíg...amíg be nem kopogtatnak a problémák. Ugyan már fiúk-lányok, mindannyian túl vagyunk már jónéhány párkapcsolaton, mindenki tudja, hogy nincs sírig tartó boldogság és szerelem (másik remek példa erre a Blue Valentine című film amiről ITT bővebben is írtam). Adéle és Emma kapcsolatába is belemásznak olyan külső tényezők mint például a féltékenység, vagy a félelem. Innen kezdődik a 2. fejezet. Ez utóbbi már a széthullásról, az egyre sűrűsödő konfliktusokról, a fájdalmas szakításról és az elengedésről, az elválásról szól. Pont mint a való életben.

Észrevettétek, hogy eddig nem is igazán említettem a leszbikus szálat? Okkal, ugyanis ennek semmi konkrét szerepe nincsen a filmben. Az egész történet Adéle-re koncentrál, az ő útkeresését mutatja be. A boldogságát és a szerelmét amelyet éppenséggel egy másik lány mellett talál meg de ez teljesen mellékes. Igazából annyira jelentéktelen, hogy Adéle biszexuális, hogy az első fél óra után már szinte észre sem vesszük. Nincs beemelve a filmbe, hogy mennyi megpróbáltatással kell megküzdenie egy meleg párnak. A szülőknél történő két vacsora semmilyen feszültséget nem érzékeltet a levegőben. Egyedül Adéle egyik osztálytársa akad ki mikor felmerül a gyanúja annak, hogy Adéle egy lánnyal jár de ez sem annyira kiemelendő momentum. Igen, ők egy meleg pár de nem ezen van a hangsúly. És oké, hogy a film az ágyjeleneteknél mindent (mindent!) megmutat de basszus, ne legyünk már prűdek! Főleg egy Nimfomániás után ne. Itt a fő mozgatórugó maga a címszereplő, Adéle és az ő élete. Felnőttéválásának bizonyos állomásai. A már említett útkeresése. A színészek kiválóak (külön plusz pont azért mert be mertek vállalni rengeteg dolgot...igen, főként az ágyjelenetekre gondolok), biztos vagyok benne, hogy hallunk majd még róluk nemzetközi szinten is. A zene és a fényképezés is teljesen rendben vannak. Profi munka mindkettő. Akik fanyalognak az egyetlen perc híján 3 órás játékidőtől, azok előbb nézzék végig a filmet és azt hiszem a végére ők is egyetértenek majd velem abban, hogy akár még újabb 3 órán át szívesen nézték volna Adéle életét. Mert – és most jön amit ki akartam fejteni – ez a film már-már fájóan életszagú. Sok a spontán jelenet benne (jópár külső jelenetet úgy vettek fel az utcán, hogy az emberek nem is tudták, hogy forgatás zajlik) éppen ezért még közelebbi, még valóságosabb az egész. Cselekmény szempontjából pedig bárkivel játszódhatna. Veled is, velem is...tényleg bárkivel. És emiatt válik igazán zseniálissá az Adéle élete. Mert üzenetét tekintve merészebb mint az összes leszbikus jelenet benne együttvéve. Adéle személyiségéről, döntéseiről és cselekedeteiről konkrétan 50 oldalas esszét lehetne írni. De ezt csak akkor értitek meg, ha megnézitek a filmet.

Értékelés: 10/10

Eredeti cím: Kvinden i buret

Év: 2013

Műfaj: Krimi/thriller/dráma

Főszereplők: Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares, Sonja Richter

A skandináv bűnügyi filmeknek egészen különleges stílusuk van. Általában borzasztóan naturalisták. Szakadó esőben elkeseredetten kutatnak kiégett, lelkileg megtört nyomozók. Tisztára mintha csak a True Detective képsorait látnánk. De a skandináv filmek indították el ezt a műfajt és ezt nem szabad elfelejteni. Régebben ott volt mondjuk a Vérvonal, aztán az újkori reneszánszát a műfajnak a Tetovált lány (és annak folytatásai) hozta el. Az amerikai remake pedig csak még inkább ráirányította a figyelmet az eredetire, ezzel pedig közvetve a már említett skandináv bűnügyi filmek műfajára. A Nyomtalanul ha jól emlékszem, tavaly még a mozikban is ment (mondjuk a hazai nézőközönséget ismervén, képzelem mekkora sikerrel...). Egy zseniális thrillerrel állunk szemben. Mondhatni: eldugott gyöngyszemmel.

A történet elején megismerhetjük mogorva, magának való főszereplőnket. Ő Carl, a dán rendőrség egészen kiváló nyomozója. Azonban egy rosszul elsült rajtaütés során a lelkileg megtört férfit lefokozzák. Három hónapos kényszerpihenője után már nem kerülhet vissza a gyilkossági-osztályra. Helyette megkapja az úgynevezett "Q-ügyosztályt" amely a lezáratlan ügyeket tartalmazza. Feladata, hogy heti három ügyet zárjon le. Írja meg a papírmunkát minden egyes esetről, aztán jöhet a következő dosszié. Új társat is kap maga mellé. Ő Assad, a félig arab rendőrnyomozó, nem mellesleg Carl szöges ellentéte. Együtt vetik bele magukat az első titokzatos ügybe amelynek középpontjában egy öt évvel ezelőtt eltűnt – és vélhetően öngyilkosságot elkövetett – nő áll. Carl már a legelején érzi, hogy bűzlik az egész ügy és Assaddal vállvetve nekiállnak, hogy újabb és újabb bizonyítékokat találjanak, ezáltal mind közelebb kerüljenek a valódi igazsághoz. Én azt hiszem, hogy unalmas és vontatott lenne a film ha ezt az elsőre lerágott csontnak ható sztorit nem tálalná iszonyat hatásos módon. A mozaikdarabkák ugyanis úgy állnak össze előttünk is, ahogyan a nyomozópáros előtt. És bár párhuzamosan néha bepillantást nyerhetünk a múltban történt eseményekbe, a legtöbb kérdőjel csak szépen lassan kerül megválaszolásra. Mi történt az eltűnt nővel? Mi köze az egészhez értelmi fogyatékos testvérének? Kik állnak a háttérben? Szerencsére a Nyomtalanul a történet végére zseniálisan lerántja a leplet mindenről és mindenkiről. Nem fogom elárulni a sztori végét de legyen elég annyi, hogy bőven komplexebb mint azt elsőre gondolná róla az ember.

Aki kedveli a komor, sötét hangulatú krimiket, annak a Nyomtalanul kihagyhatatlan film! Nekem többször beugrottak közben olyan filmek mint például a már említett Tetovált lány, a Bíbor folyók, de még a Fűrész (!) is. Ez utóbbit majd csak azok fogják érteni akik már végignézték a filmet. A szereplők jók. Főleg Carl, a kiégett, depressziós, magába fordult nyomozó akit egyetlen egyszer nem lehet látni a film során mosolyogni (és hát más érzelmet kifejezni sem nagyon). Assad (aki egyébként már szerepelt a Zero Dark Thirty-ben is) vele ellentétben egy nagyon pozitív gondolkodású figura. És ugyan nem annyira erős a kapocs kettejük között mint a True Detective párosánál, de még így is bőven megállják a helyüket. Izgulunk értük és szorítunk nekik, főleg a film utolsó harmadában amikor is olyan feszültté válik a tempó, hogy az már szinte elviselhetetlen. A zene teljesen rendben van, kellőképp szomorkás és fagyos. A fényképezés és úgy cakk-pakk az operatőri munka pedig jól hozza az ilyen tipusú filmek velejáróit, azaz a komor, szürkés, "halott" látványvilágot amibe remekül illeszkedik a smaragdzöld bizonyos jeleneteknél. Összességében a Nyomtalanul egy igazán feszült és nyomasztó krimi/thriller amely egy nagyon ügyesen összerakott történetet mesél el, közel sem elcsépelt módon. A folytatás idén Ősszel (pontosabban október 30-án) érkezik a dán mozikba. És megmondom őszintén, én inkább ebből néznék meg évente egy-egy folytatást mint a Paranormal Activity -féle agyzsibbasztásból. Borús, esős, viharos időben pont aktuális hiszen csak hozzátesz a hangulathoz. Azonban semmiképp se álmosan/fáradtan kezdjetek hozzá mert a történetre nagyon oda kell figyelni, hogyha azt akarjátok, hogy a végére minden kikristályosodjon. Ha sokak szerint a szintén dán Jagten (Vadászat) volt a tavalyi év legjobb filmje akkor a Nyomtalanul mindenképp a tavalyi év legjobb krimije. És ez is dán, ugyebár. Hmm...tudhatnak valamit ezek a dánok. Úgy is mondhatnám: valami bűzlik Dániában. Kezdenek nagyon durván a felszínre törni. És jobbnál-jobb színészekkel ajándékozzák meg a világot (mint például az isteni Madds Mikkelsen). Igencsak várólistás lett nálam a Nyomtalanul következő része. Aztán majd Ősszel kiderül, hogy megérte-e várni rá.

Értékelés: 10/9

Tavaly novemberben írtam nektek utoljára a The Last Door nevezetű, indie point n' click horror-játékról. Azóta sok víz lefolyt már a Dunán, befejeztem a 2. fejezetet is és úgy gondoltam, eljött az idő hogy írjak róla egy kritikát. Mivel történet szempontjából szorosan kapcsolódik az előző fejezethez, aki nem olvasta volna akkori cikkemet, az ITT pótolhatja. A The Last Door egyébként hiánypótló alkotás. Nagyon kevés igazán jó point n' click játék készül manapság. Annak idején szinte futószalagon érkeztek egymás után a jobbnál jobb címek, manapság csak elvétve jön egy-egy olyan remekmű mint például a Lone Survivor avagy a jelen iromány tárgyát képező The Last Door. Szerencsére az indie videojátékok térhódítása apropóján nagyon sok lelkes amatőr vág bele napról-napra új mesterművek készítésébe. Néha ezekhez alig kell pár ember. Mindössze 4-5 fős brigádok is alkothatnak maradandót. A The Last Door készítői spanyolok, és ama ország horrorfilmes termései után joggal várhatjuk el, hogy ránk hozzák a frászt egy indie horrorban. Örömmel jelenthetem: ez a The Last Door esetében maximálisan igaznak bizonyul. Ez a játék szörnyen félelmetes. Még emlékszem az előző részre, mennyre paráztam a végigjátszása során. Mondjuk ott eleve az atmoszféra nagyon erős volt. Leginkább Poe és Lovecraft avagy a századeleji gótikus horrorban tevékenykedő írók műveihez tudnám hasonlítani azt a fajta atmoszférát amelyet ez a játék átad. Ha filmes példákkal kellene élnem akkor mindenképp megemlíteném a Másvilág, az Árvaház, vagy épp a Fekete ruhás nő című alkotásokat. És ha hozzáteszem, hogy jól sikerült magyar fordítás is készült már eddig az első két fejezethez, nos, azt hiszem ez kellően felbátoríthatja azokat akik kedvelik a műfajt és szívesen tennének vele egy próbát. Lássuk, mit tartogat nekünk a Chapter 2: Memories névre keresztelt fejezet.

Kalandunk legeleje ismét iszonyatosan hatásos felvezetés

Hősünk továbbra is Jeremiah DeWitt akit az előző részben átélt szörnyűségek miatt rémálmok kísértenek. Pszichológushoz jár és igyekszik felderíteni a múltjában kialakult homályos foltokat. Az előző részben megismert gyerekkori barátja, Anthony Beechworth halott. Sőt, annak felesége (Anna Beechworth) is halott. Miért és hogyan haltak meg? Mi okozta szörnyű halálukat? Mi lappang a múlt sötét árnyai közt, amely készül újra a felszínre törni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege jár Jeremiah fejében mikor is egy szép (értsd: esős, nyirkos, borongós) napon elhatározza, hogy felkeresi régi iskoláját. Ott – mivel Anthony-val együtt járták ki – talán választ kap majd néhány kérdésére és a hely bizonyára segít majd neki emlékezni.

Volt egyszer egy álmom. Elég régen. Az Föld végnapjairól szólt. Emlékszem, vörös árnyalatban úszott minden. Egy utcán álltam. A Napot nem lehetett látni mert eltakarták a lassan hömpölygő, barnás-szürke felhők. Mintha gyárkémények okádták volna ki magukból őket. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy hány óra körül járhatott az idő. Lehetett délelőtt, avagy délután is. De mindez nem is számított. A halál ott keringett a fojtogató levegőben. Már nem emlékszem hogyan kerültem oda. Egyszer csak megébredtem, és ott találtam magam. Féltem. Mikor körbenéztem magam körül, összeomlott, romos épületeket pillantottam meg. Magukba roskadt házakat, szanaszét zúzott gyárakat és megannyi, egykoron emberi kéz által épített maradványokat. Megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg a Pokol is hasonlóképp festhet odalenn. Feszült voltam. Éreztem, hogy a Földnek már csak percei vannak hátra. Az égboltra pillantottam és a Napot kerestem. De mindhiába. A lassan hömpölygő, barnás-szürke felhők ugyanúgy eltakarták mint korábban. De mintha villámok cikáztak volna közöttük. És távolabb – azt hiszem – üstökösként hullottak alá kisebb-nagyobb kődarabok. Mintha egy fortyogó vulkán belsejében álltam volna. Nem éreztem a hőmérsékletet de tudtam, hogy elviselhetetlen a forróság. Arra gondoltam: mi fog most történni? És akkor megláttam őket. Emberek voltak. Nehézkesen cammogtak a törmelékek között. Férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Ruhájuk megtépázottan, kiszakadozottan lógott rajtuk. Élőhalottak módjára meneteltek. Mindegyiken gázmaszk volt. Olyan régi fajta, amit még az I. világháború idején használtak. Hirtelen az arcomhoz nyúltam, hogy ellenőrizzem, vajon rajtam is van-e. De nem volt. Ám ezt cseppet sem furcsállottam. Néztem a nehézkesen cammogó embereket. Mind egy irányba haladtak. Elindultam hát én is mellettük. Kis idő múlva egy gyártelepre értünk. Ott már ők eltűntek és én egyedül maradtam. Hatalmába kerített a csontig hatoló magány és a pánikkal vegyes félelem – újfent. Körülnéztem, de csak a hatalmas gyárépületet láttam mindenfelé. Körbeölelt, mint egy anya a gyermekét. Betört, fekete ablakai úgy meredtek rám mint üres szemgödrök egy koponyából. Égig érő tornyai fenyegetően magasra nyúltak. El akartam menni onnan. Rohanni kezdtem. Beszaladtam a gyár egyes helyiségeibe, majd ki azokból és újakba megint be. Ez egészen addig így ment amíg végre ki nem jutottam egy udvarra. Drótkerítés vette körül. Jól látszott, hogy nincs kiút. De – ahogy visszaemlékszem – már nem is akartam elszaladni. Mert minek? Inkább leültem és vártam a világvégét. Először a robbanásokat hallottam meg. Eleinte csak a távolból morajlottak, aztán egyre közelebbről, végül pedig már a közvetlen környezetemből is hallani véltem őket. Emberek sikoltozásait is hallottam, de csak tompán. Rendre elnyomta őket a robbanások zaja. A káosz lépésről-lépésre burjánzott el. Lángcsóvák hasították fel az égboltot. Áttörtek a lassan hömpölygő, barnás-szürke felhőkön. A messzeségben narancs és vérvörös színben fürdött a horizont. Megfordultam és láttam, hogy a gyár – amin keresztül az udvarra jutottam – lángokban áll. Égett az egész építmény. Gomolygó, fekete füstje az égbolt alját nyaldosta. Már nem féltem. Inkább kíváncsi voltam. Aztán hirtelen – szinte a semmiből – pont mellettem csapódott be valami meteor -féle. Képszakadás. És akkor megébredtem.

Átizzadtam a párnám. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem átszakította a mellkasomat. Hosszú percekig csak feküdtem az ágyban és képtelen voltam visszaaludni. Feltettem magamnak a kérdést: miről szólt ez az álom? Talán csak egy fantazmagória volt amelyet túl élénk képzeletem szült. De talán – és ezen többet merengtem – valóban a Föld végnapjait láttam. A jövő töredékét. Egy olyan kor pillanatait amely csak sok-sok év múlva fog eljönni. Az embereknek sokszor van déjà vu érzésük. Mikor úgy érzik, az adott jelenetkor (legyen az beszélgetés, találkozás vagy akármi más) már egyszer lejátszódott az életükben. Talán mert megálmodták már, korábban. A távoli jövő egyszerre félelemmel és misztikummal teli. Talán száz év múlva már valóban repülő autókkal fogunk közlekedni és gyógyszerekre emlékeztető kapszulák formájában juthatunk hozzá a napi betevőhöz. Ám az is lehet, hogy a nyakunkon van egy olyan nukleáris háború amelynek ómenjei már most is megfigyelhetőek, csak épp az emberiség még mindig túl vak ahhoz, hogy meglássa a fától az erdőt. Talán békében élünk még pár száz évig, talán már 2100-ra kiírtjuk egymást. Senki sem tudhatja. Én azt hiszem, a megfelelő korba születtünk. Élünk és meghalunk. Örülhetünk ha végelgyengülésben múlunk ki otthon, a szerető családunk körében. Ám mi már nem fogjuk megtudni, hogy mit tartogat a távoli jövő. Gyerekkoromban azt hittem, mire én megöregszem, már feltalálnak valamiféle hibernáló-gépet amivel az emberek jól lefagyaszthatják magukat és így sosem éri utol őket a halál. De ez ostobaság. A tudomány messze nem tart még ott mint amit a jól sikerült sci-fi filmekben láthatunk. Meghalunk. Mind. Egytől-egyig. És ezen nincs mit szépíteni. Meghalunk és a föld alatt szépen elrohadunk, annak rendje s módja szerint. Nincs apelláta, nincs alternatív megoldás vagy B-terv. Ez az élet rendje. Amit a legjobban sajnálhatunk az az, hogy – mint említettem – mi már nem fogjuk megtudni, hogy mit tartogat a távoli jövő. Pedig biztosan nagyon érdekes lesz. És mivel az internet úgy is fennmarad és ezt a bejegyzést akár még száz év múlva is felfedezheti valaki, csak annyit üzennék:

Élj a mának...ne a mamának.